Az ősember valószínűleg a villámsújtotta fáról csente az első tüzet, kaparintotta meg az első fáklyát s ezzel megtette a legfontosabb lépést, hogy kiváljék az összes élőlények közül: egyetlen lény volt, aki nem félt a tűztől.
A tűz nemcsak melegítette, de távol tartotta a vadállatokat – és világított is. A nappalokat éjszakák követik mindenütt a földön; van amikor és ahol a sötétség hosszabb, mint a világos időszak, rendkívül fontos volt ilyen szempontból is a tűz, a mesterséges világosság szerepe az emberi szellem fejlődésében.
A görögök, ha a házi tűzhely kialudt, a városban vagy a faluban a szomszédoktól kértek kölcsön tüzet. Fő világítóeszközük a fáklya, mely vékonyra hasogatott és nyalábba összekötözött fenyődarabokból állt. A világítóforrást az ő szavukból kiindulva nevezik ma is lámpának. Az ókorban persze ismert volt már a szurokkal vagy viasszal átitatott fáklya is. A későbbiekben olajméccsel világítottak, különösen
Rómában voltak divatban szépmívű agyag és rézedénykék erre a célra. A szél, a huzat ellen szarulemezzel, olajos papírral, üveglappal védték a lámpát. A gazdag ember természetesen maga előtt vitette, a szegény maga vitte a lámpását. Spártában azonban tilos volt a legsötétebb éjszakán is lámpással járni.
A gyertya is a rómaiaknál jelenik meg. Viaszból, faggyúból készítik – régi kifejezéssel: mártják. Külön foglalkozás volt még pár száz évvel ezelőtt is a gyertyamártóé. Rómában a gyertyafélék nevecandela, állványuk candelabrum, máig ismert nevén a kandeláber. A világító anyag azonban főleg az olaj volt: növényi eredetű, rendszerint olajfa terméséből sajtolt. Bár ismerték a kőolajat, sőt a rettentő ricinusolaj is – nevével együtt – tőlük származik, ám ezek nagyon füstölve égnek, ezért nem kedvelték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése