A Pálinka Napok programjában ezen a napon Török Ádám és a Mini Trió koncertje szerepelt. Ettől eltérően az első részben a budapesti Capriccio Zenekar lépett fel önállóan, majd a második blokkban Török Ádám is bekapcsolódott, és átvette a főszerepet. (A Capriccio koncertjét külön bejegyzésben méltatom.)
Nagy várakozással tekintettem Török Ádám koncertje elé, mert három nappal előtte a következőket olvastam az egyik napilap "Magazin" mellékletében:
–Húszéves kora óta megszakítás nélkül aktív szereplője a hazai és nemzetközi zenei életnek. A hatodik ikszen túl mi hajtja előre?
– A közönség szeretete és a pénz. Hatvannégy évesen harmincezer forint a nyugdíjam, tehát muszáj játszanom. Több évtizedet töltöttem a pályán, azalatt bebizonyosodott, hogy szeretem ezt a szakmát. Fogom is csinálni, de csak addig, amíg jó vagyok.”
Örömmel jelenthetem, egyenlőre kiváló fizikumban, kiváló szellemi színvonalon, kiváló hangszertudás birtokában van, így az élő zenét kedvelőknek nem kell félnie a visszavonulástól.
A Capriccio Zenekar a koncert első részében bemelegítette a közönséget, és nagyon magasra emelte a lécet, amit Török Ádám könnyedén átugrott. Egy nagy fuvolaszólóval kezdett, majd megtudtuk a 44 éve az összes koncertet telesírt bluesból, hogy „Nem ettem én ma eleget”. Olyan csodálatosan, varázslatosan, mély átérzéssel adta elő, hogy csak arra következtethetem, ilyenkor a nyugdíjának az összegére gondol! De a közönséggel is kiváló kontaktust vett fel, mert a pálinkától ugyancsak vigyorgó néhány alak vele énekelte, hogy ők meg még nem ittak eleget! Török ezután is kedveskedett a közönségnek, mert állítólag a Balatonnál 40 éve ír számát adta elő: Vissza a városba! A szép fuvolaszóló alatt az jutott az eszembe, hogy ez egy nagyon jó gumidarab, mert ezt a koncert helyszínéhez igazítva a Világ bármely pontján elsütheti. De olyan meggyőzően mondta, hogy el is hittük neki a balatoni eredetet. Majd egy saját bluest adott elő. Szólt a fuvola, sírt a gitár, a hangulat már az egekben volt. Gondoltam is, ezt már nem lehet überelni! De lehetett! Jött az újabb mese, „ezt a nagyon régi Mini-dalt Badacsonyban írtam”. „Én akarlak, úgy kívánlak, úgy imádlak! Nekem szükségem van rád!”. A szép lassú számban búgott a hangja, gyönyörűen szólt a zenekar, a mellettem ülő csinos, fiatal, kapatos szőke hölgy nem bírta tovább, azt hitte neki szól az ének, és rámászott a másik oldalán ülő józannak tűnő fiatalemberre, azt mondogatva: „Nagyon szeretlek!”. Közben a táskámat is leütötte a padról a földre. Amíg a fiatalember levakarta magáról a hölgyet – a környéken ülők enyhe derűjétől kísérve – gyorsan felvettem a táskámat, és jobban szorítottam a fényképező gépemet. A befejezésnek választott rock and roll – érdekes módon – megnyugtatta a közönséget, elcsitultak az érzelmek, és egyre többen kezdték nézegetni az üresen tátongó pálinkás sátrakat.
(A bejegyzés időpontja: 2012.)
(A bejegyzés időpontja: 2012.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése