"Az élet él és élni akar" - könyvbemutató és kiállítás (Budapest, 2020. szeptember 22.)

Kimagaslóan jó előadással egybekötött könyvbemutatóra és ragyogó, szép, értékes kiállítás megnyitóra várták az érdeklődőket szeptember 22-én, kedden délután Budapesten a XV. kerületi Csokonai Művelődési Házba. A megszólítottak fogékonyak voltak a hívásra, és megtöltötték – természetesen egymástól az előírt távolságban – a művelődési ház elegáns előadó termét. 

Az előadók és a jelen lévők egy  csoportja (Fotók: Vargosz)

Az eseményt komoly munka előzte meg. Egyrészt Batár Zsolt Botond és Dósa István részéről, hiszen ahogyan Batár Zsolt Botond később előadásában elmondta, egészen fiatal korától a most bemutatásra kerülő Trianon-trilógia írására készült, ezért végezte el az egyetemet történelem szakon, ezért járta végig Magyarország elszakított részeit, és olvasott sok-sok tanulmányt, Dósa István pedig azért gyűjtögette, és rendszerezte évekig a bélyegekből, képeslapokból, képekből összeállított anyagát, hogy ez a kiállítás megszülessen. Másrészt komoly szervezést igényelt Kóródy Nóra népművelő részéről, hogy az eredetileg márciusra tervezett kiállítás iránti érdeklődést fenntartsa, és megfelelő időpontot találjon számára.

 A vendégek legtöbbje már érkezésekor megnézte Batár Zsolt Botond előtérbe kiállított könyveit, a ,,Miért igazságtalan a trianoni békediktátum” trilógia három kötetét, és megtekintette a Dósa István nyugalmazott honvédtiszt által  összeállított, az előtér főfalán kezdődő, majd a kamarateremben folytatódó profi módon rendezett 45  parafatáblán elhelyezett ,,Él nemzet e hazán” című kiállítást.

A megjelenteket először a kiállítás rendezője Ferk Ilona művészeti vezető köszöntötte, drámainak nevezve a kiállítást, amelyen végigtekinthetjük Magyarország történelmét a honfoglalástól 1941-ig, benne a magyar kultúra és művészet, tudomány és technika kialakulását, fejlődését az első világháborúig és összeomlását Trianonkor, majd a visszatért területek érdekében tett erőfeszítéseket.

Bezerédi Erika a Csokonai Kulturális Központ igazgatója erős érzelmi hatású megnyitójában Trianon megismerésének a fontosságát hangsúlyozta. Ismertetett egy tavaly végzett felmérést, amelyben három Trianonnal kapcsolatos kérdést tettek fel különböző korú és végzettségű embereknek, és bár a kérdésre nagy részük pontatlan vagy értékelhetetlen választ adott, azt szinte egyöntetűen vallották, hogy nem is magyar az, akinek Trianon nem fáj.

Batár Zsolt Botond nagyívű előadása elején köszönetet mondott Ferk Ilonának és Bezerédi Erikának szép megnyitó beszédükért, amelyben olyan pontosan elmondták a Trianonban történteket, hogy neki már csak a kevésbé ismert, de lényeges különlegességek ismertetése maradt. 

Sok példával alátámasztott beszéde középpontjába a magyarság élni akarását helyezte. Ennek köszönhetjük, hogy túl tudtuk élni Trianont, amikor elvették az összes erőforrásunkat, a magyar népesség egyharmada határon túlra került, és körbezártak bennünket mesterségesen létrehozott ellenséges országokkal.  Nagymagyarország területéből ma tíz ország birtokol kisebb nagyobb részt, de mi élünk és Közép- Európa egyik legbefolyásosabb országa vagyunk.

Batár Zsolt Botond könyvbemutató előadása után, amely kizárólag történelmi tényekre hagyatkozott, a nézők percekig döbbent csendben ültek a nézőtéren.

Az előadást követő gratulációk közben a szerző mellett sokan dedikáltattak a trilógiában bemutatott Országhatártúra mozgalom jelen lévő tagjaival: Dr. Cserhalmi Dorottyával, Farkas Györggyel, Rakacky Istvánnal, Hódsági Béla Istvánnal.

Batár Zsolt Botond és Hódsági Béla István dedikál, a háttérben jobbra Kóródy Nóra, a rendezvény összefogója. (Fotó: Cserhalmi Dóra)

A kiállítás szeptember végéig tekinthető meg a Csokonai Művelődési Ház kamaratermében. (Budapest, Eötvös utca 64–66.)

                                                                        Szigeti Márta

VISSZAEMLÉKEZÉS - Badacsonyi szüreti fesztiválról (tizenegyedik rész) - 2012. szept. 9.

Fonográf Emlékzenekar koncertjéről

A Fonográf Emlékzenekar honlapján találtam:

Kedves fórumozók és zeneszeretők.

Ezen az oldalon keresztül szeretném röviden bemutatni zenekarunkat. 2011 szeptemberében alakultunk azzal a szándékkal, hogy a Fonográf zenekar hatalmas zenei hagyatékát ápoljuk és megismertessük a mai fiatalsággal is. Székhelyünk Tapolcán található. Az együttes 5 tagból áll. :Őri Sándor: billentyű, ének, Végh Zoltán: basszusgitár Tóth Árpád András: dob, ének. Juhász Miklós: gitár, ének, Csatári Márió: gitár, 

Reméljük, hogy sok koncerten találkozunk majd veletek és kellemes perceket tölthetünk együtt.
Üdvözlettel: Tóth Árpád András zenekarvezető

Az eredeti Fonográf Zenekar 1973 szilveszterén alakult. Nevét egy újság címéről kapta, melyet Bródy János szerkesztett. A csapat tagjai korábban az Illés, illetve a Tolcsvayék és a Trió együttesben játszottak. Műfajuk a country és a rock közötti átmenet, de számos más műfajban is kipróbálták magukat. A zenekar hivatalosan soha nem oszlott fel, noha 1984-ben megtartották a búcsúkoncertjeiket. Erre jó példa az, hogy még Bródy János 1989-es lemezét is a Fonográf rögzítette. Halász Judit 1991-es albumánál minden tag közreműködött, még Szörényi Levente is szerzett rá zenét Csoóri Sándor "Pap-vihánc" című versére. Az együttes összetétele fennállása alatt nem változott:

§                    Szörényi Levente – gitár, mandolin, hegedű, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek, basszusgitár, ének, zeneszerzés, szövegírás

§                    Bródy János – pedál steel gitár, furulya, gitár, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek, zeneszerzés, szövegírás

§                    Tolcsvay László – billentyűs hangszerek, gitár, bendzsó, szájharmonika, furulya, ütőhangszerek, dob, ének, zeneszerzés, szövegírás

§                    Móricz Mihály – gitárok, mandolin, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek, ének, zeneszerzés, szövegírás

§                    Szörényi Szabolcs – basszusgitár, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek, ének, zeneszerzés, szövegírás

§                    Németh Oszkár – dob, ütőhangszerek, ének, zeneszerzés, szövegírás

Közreműködtek Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, és Halász Judit lemezein. Bejárták Európát, Ázsia-t és Kubába is eljutottak.

A Fonográf Emlékzenekar badacsonyi fellépéséről:

A kezdő dal jól sikerült, mivel mindenki dúdolgatta: „Ne vágj ki minden fát!”. Ezután megbeszélték a rájuk kitartóan váró közönséggel: „Mondd, hogy nem haragszol rám!”. Ez igaz is volt, mert a majdnem három órás csúszásért senki sem őket okolta. A következő számban sokan sajnálták Szörényiéket, az Emlékzenekar tagjait, saját magukat, mert bárkivel előfordulhatott, hogy „Az elsősorban ült” lány a koncert után eltűnt. És hogy továbbra is szomorkodjunk, Elvis Presley halálára írt nagyszerű szám következett. De még mindig nem gyorsítottak be, mert a ”Köszönöm doktor úr” egy nagyon kellemes táncos szám - sok idősebb ember ki is használta a lehetőséget. Szörényi-Bródy „Viktóriá”-ja Szabadiba utazott, majd megtudtuk, hogy „A széllel szembe jár”-ni nem is olyan nagy baj. (A színes reflektorok most kezdtek el villogni.). A köztudottan hölgytisztelő Bródy szövege és Szörényi csodálatos dallama, ritmusa nagyon szépen szólt, és már mi is úgy láttuk, ahogy annakidején ők látták (Dal az ártatlanságról). Aztán rákapcsolt a zenekar.   Edison 1911-ben átutazott az óceánon, és eljött Magyarországra is. Nagyon sokra becsülte a magyarokat, mert több kiváló munkatársa volt hazánk fia. És ő mondta, hogy „Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki, és nem is akarja megtanulni”. Utólag visszagondolva, ekkor, a kilencedik számnál érte el a koncert a csúcspontját. Zeneileg, szövegileg tökéletes nóta, a zenekar is a csúcson volt, a táncolók óriási kedvvel ropták. És ez a jókedv töretlenül folytatódott a „No mi újság Wágner úr”-nál is, és világgá is kiáltották „Bár most már jól érzem magam” (Levél a távolból). A Tolcsvay László – Bródy „Hunyd le a szemed!” felszólításra tényleg ezt kellett tenni, olyan szépen szólt a gitár.

Majd hirtelen váltottak, és a jókedvet újra a csúcsra emelték Szörényi Szabolcs halhatatlan dalával, a „Lökd ide a sör”-rel.

De hát ezzel a számmal nem lehetett abbahagyni, ezt mindenki érezte, a rafinált kérdésre, hogy játsszunk még – meg is jött a kívánt választ. És a két ráadás számmal még egy nagyot táncoltak a jelen lévők, egekbe csapott a jókedv, de egyúttal le is engedtek, mivel sokan magukra ismerhettek, hogy „Jöjj kedvesem, mond mit érzel, lesznek még szép napjaink”, valamint a voltak már fent, voltak már lent, de a legjobb valahol „Útközben”.

            Igazi ünnepe volt ez a koncert a „Magyar dal napjá”-nak. Munkakörömnél fogva magam is rendeztem Fonográf koncertet, személyesen is beszélgettem a tagjaival, és láttam őket más koncerteken is. Ez akkor nagy élmény volt. A mostani koncert is, gratulálok a tapolcai fiúknak, mert „méltóképp ápolják a zenekar hatalmas hagyatékát”.
(Vége)

VISSZAEMLÉKEZÉS - Badacsonyi szüreti fesztiválról (tizedik rész) - - 2012. szeptember 9.

Postás Józsi koncertjéről

 

           „1975. július 26-án születtem Tapolcán. A jelenlegi foglalkozásom postai kézbesítő. Tapolcán saját körzetem van, ahol nap mint nap hordom a leveleket és a nyugdíjat. … A zenével több mint 10 éve vagyok kapcsolatban.” (Honlapjáról)

            Mintegy két órás késéssel postás ruhában megjelent a színpadon egy vidám úr, és megköszönte, hogy sokadszor lehet itt. Miután tisztázta, hogy ő valódi postás, megindult a mindent elsöpreni akaró zene.

Mi mással is kezdhette volna, mint a Postás dallal:

„Reggel hatkor friss ébredés

Irány a posta, munkakezdés, Nem számít, ha rossz is az idő,

Télen és nyáron a posta a nyerő.

………..

Meg van rakva a postástáska,

Benne a sorsjegy, a nyugdíj, a számla,

A családi pótlék, meg a segély,

Ebből a postás vígan él.”

            A második száma, az Angelika, igazi „veretes mondanivalót” rejt. Idézem végig, amit ott számtalanszor ismételt:

„Követem lépteidet, érted majd meghalok,

Néha úgy hiányzol, úgy érzem, belehalok.

Hogyha enyém leszel, mindenem neked adom,

Mert nálad nélkül csak a szívem fáj nagyon.

És a refrén:

Angelika ne menj el / Angelika elmenet

Angelika ne menj el / Angelika elmenet

Angelika, maradj velem és szárítsd fel érted hulló könyeimet.

            Majd jöttek az újabb nagy mondanivalók: Akinek nótája nincs, annak szíves sincs, Nehéz a postás élete, Polgármester adjon segélyt, had tudjak a kocsmába menni, Miattad nem alszom át az éjszakát, Táncolj cigány lány és még két szám, majd búcsúzott a hallgatóságtól. Egyébként kiváló kapcsolatot alakított ki a közönség egy részével, és szemmel láthatóan ragyogóan érezte magát. A postás ruhát pedig hol levette, hol visszavette.

            Természetesen nem fejezte be, pedig már az utána következett Fonográf Emlékzenekar koncertjének is vége lett volna, hanem folytatta, hiszen – nekem utólag úgy tűnt – a kedvenc dalai még ezután következtek: Nyújtsd ide édes, a kezed!, majd a saját száma, a Kisfröccs nóta:

„Jajj de nehéz az élet, hogy ha egyedül élek.

Nincsen társam búban, és betegségben.

Borba fojtom bánatom, nem vár haza az asszony,

Itt egy kocsma, még az éjjel betérek.

Kitöltöm a kisfröccsöm egy pohárba,

Bánatomat sírom el a kocsmába.

Kocsmárosné fizetek, Még egy fröccsöt rendelek.

Tele van az én szívem betegséggel.”

            Az óra 18.35-öt mutatott, már a program szerint vége van fél órája a Fonográf Emlékzenekar koncertjének (ami lehet, hogy a Magyar dal napjához jobban illet volna), és a Szüreti búfelejtő című nosztalgia diszkó megy. De Postás Józsinak még van mondanivalója:

„Bocsássa meg nekem a világ, szeretem a hegedű szavát,

Bocsássa meg nekem a világ, szeretem a magyar muzsikát.

Húzd hát öreg cigány, a fülembe húzd,

Magyarázd el nekem, hogy a szívem mégsem fáj!

Volt egy nagy szerelmem, úgy ott hagyott, erre én sem találok hasonlatot,

Búban jártam sokáig, most itt vagyok, ennyi szépet nem felejtek sokáig,

Főleg hogyha nem is akarok.

Csak azért is bocsássa meg nekem a világ, megsiratom a romantikát.

Tiszteltetem az elektronikát, a művirág nem igazi virág.

Húzd hát öreg cigány, a fülembe húzd,

Magyarázd el nekem, hogy a szívem mégsem fáj!”

          Kicsit érthetetlen volt ez a dal, mivel a színpadon olyan hangos volt a dobgép, hogy sokszor nem lehetett érteni a szöveget, amire ráillett: a művirág nem igazi virág! De még ez a ráadás sem volt elég a lelki világának, azt teljesen meg kellett gyógyítani - természetesen - lakodalmas stílusban: „Gyógyítsd meg kislány a szívemet!”. Miután ez is megtörtént, felszabadultan elbúcsúzott a közönségtől, és az is tőle.
(Folytatom)

H. Barbócz Ildikó: A tenger Rimininél

Szobánk a Hotel New Primula 3. emeletén. Nappali nagyságú terasz tartozik hozzá (a miénk a legnagyobb a szállodában), az üde zöld színű pineák teteje karnyújtásnyi távolságra, jobbra a távolban kb. 150 méternyire a tenger, balra az Appenninek sziklás csúcsai látszanak. Két tűz közötti állapot, könnyen el tudom most képzelni helyzetünket a „csizma” szárában.

Szegény tenger! Nemcsak a szállodák sűrű sora, de a homokra épített, kitelepült bárok tömkelege, a napernyők és napozóágyak erdeje lepi el és be a partot, a tengernek szinte nincs is kifutása, tere, az emberi civilizáció próbálja meg bekebelezni, a kiépített kék—fehér járda a habokig húzódik. Igaz, hogy aztán esténként ezen lesétálva gyönyörködtünk az éjszakai fodrozódásokban. Szerencsére a tenger sem hagyja magát, állandó támadásban él. És mindez a kiépítettség 17 km-en keresztül Rimini partjainál!

Az első reggel haragos szürke színben ébredt. Széles parti sávban olyan volt, mintha kormot mostak volna benne, feketeségét bizonyára az összetöredezett fekete kagylók és algák egyvelege adta, de nem tudni pontosan. Az állandó szél és a hullámzás a homokot is fölverte, zöld algamezők csúfították a partot, úgyhogy egyáltalán nem volt gusztusom ez alkalommal a vízben megmártózni. Én, aki imádom a tengert, én, aki imádok úszni! Most ez a csúfság esett meg velem 20 év óta először! A vize pedig langyosnak tűnt, miközben salvataggiótól  salvataggióig (parti őrség) sétáltunk mezítláb benne. Erről  sperlongai tapicskolások jutottak eszembe leginkább. Különben mindenhol a piros zászló volt felhúzva, nem is fürdött a tengerben az egész szakaszon csak három ember. Ittlétünk alatt azért adódott alkalom a fürdésre. Jó pár métert gyalogolni lehetett benne, visítozva, önfeledten fogadtuk a hűvös habokat, míg testünk hozzá nem szokott a hőmérsékletéhez. Mindez percek alatt lezajlott.  Ha nyakig merültünk a tengerben, már élvezhettük is a sós víz csapkodásait, amint feltornyosulva közeledtek felénk, majd erejükből veszítve s testünk által megtöretve szelídültek tova. Fekete és szív alakú kagylók, tarisznyarákok, csigák fuldokoltak partra vetetten, miközben én boldogan lubickoltam a vízben, imbolyogtam a barázdákon, kikerülve az éles kagylóhéjakat. Szememmel sokáig  kutattam érdekesnek, szépnek tűnő osztrigavázak után a gyűjteményembe, aztán a hullámok kifutásába szédültem bele, a hullámlovagok siklását követtem a távolban, ernyőikkel színes félholdakat rajzolva a tenger kékje fölé. A bőség zavara állt elő, szinte nem is tudtam, melyik látványt részesítsem előnyben. A koncentrált figyelem, a messzeségbe pásztázás, a végtelenség élménye mégsem fárasztott, sőt egyenesen oldta a feszültséget, kisimította az idegeket. Sehogy sem akaródzott a vízi sétát abbahagyni. Még! Még! -- súgta a lelkem, erősködött a testem, s marasztott a tenger. Nem csupán legenda, miszerint a nagy kékségben való megmerítkezés majdnem olyan jót tesz, mint a magzatvízben való lubickolás. A tengervíz különleges hatásának, csodálatos erejének köszönhetően úgy éreztem, mintha megfiatalodtam volna. Megköszöntem állandó adakozó természetét, felbecsülhetetlen értékű kincseit, amelyekkel találkozásainkkor minduntalan elhalmoz. S azzal a szokványos gondolattal búcsúztam el tőle, hogy nélkülem is folytatja majd örökmozgó munkáját, s remélem, még visszavár!

Milyen volt a tenger?—kérdezte a húgom. Szép. Hullámzott. Szépen hullámzott. Biztosan ezt akarta hallani. Valójában önmaga volt: színe—és alakjaváltozó, amely a galambszürkétől a kékes feketéig terjedt, napszaktól, széltől, esőtől, a napsugárzástól, a felhőktől függően, s talán kedve szerint is.  Álmos szemmel is mást lát az ember a teraszról, meg mikor úszik benne. Az algazöld a felvert homok színével keveredik, viharos szélben haragos kékben tombol fehér csipkeszegélyekkel, esti fényben az éjszaka feketéjében borong, mint szétnyílt kagyló egyik lemeze.

A vele való találkozások során Riminiben mindig hullámzott, olyannyira is, hogy pillanatokra el-eltűntek a bóják piros gömbjei szem elől. Ritmikus mozgásnak, a tenger táncának voltunk szem- és fültanúi, merthogy a látványhoz hanghatások is társultak természetesen. Elképzeltem egy vak embert, aki csak a morajlást, a csobogást, az üvöltést, a sistergést hallja, s egy süketet, aki csak a hullámok taraját, partra görgését látja. De van, amit közösen érzékelünk: a víz sós ízét, jóleső langyosságát, selymes simogatását, lebegtető játszadozását, netán kemény ütését, vonzó és taszító erejét, a tengerfenék hullámos barázdáit, a sekély víz biztonságát és a mélység mámorító szépségét, melybe olykor félelem is vegyül. A tengerről nem lehet csak feketén vagy csak fehéren írni, mert percenként változik. Ez a lételeme. A követhetetlen, a megfoghatatlan, a felfoghatatlan benne a szép. És az, hogy ezt állandóan keresni kell benne, felismerni, de csalóka igazság, mert sohasem fogjuk megtalálni. Kiismerhetetlen. És zenghetünk hozzá ódákat, írhatunk róla végtelen esszéket, mind kevés. A tengert látni kell!

Egy kubai énekesnő így vallott kedvenc időtöltéséről: „Klasszikus zenét hallgatok otthon, és nézem a tengert a szobám ablakából…Hihetetlen élmény a tenger látványa, nem adnám oda semmiért.”

A nyári turista a szelíd arcát, azúrkék színét, tiszta fehér fodrait keresi, s legtöbbször meg is találja. Az ember dicséri is ilyenkor, mint egy gyereket, és hálás is neki. Ha már befizetett egy tengerparti nyaralásra. Én most legfőképpen azért voltam hálás neki, mert a közelében lehettem, s ebben a közelségben újra a természet gyermekének érezhettem magam, amit az ember ebben a modern korban már ritkán mondhat magáénak. Lassan el is felejti ezt a szerepét. Én, a kicsi ember, s a tenger, a hatalmas őserő ott voltunk, ott éltünk egymás mellett, egymás társaságában hét napig – mint a mesében—felejthetetlenül. (Fotó: H. Barbócz Ildikó)

HÉT ÉVE TÖRTÉNT - Krimi a szlovák Parlamentben

            Alojz Hlina független honatya bántalmazta Anton Martvont, a kormányzó Irány-Szociáldemokrácia (Smer-SD) képviselőjét, miután Martvon beszédében azt állította, hogy a Hlina tulajdonában lévő egyik vendéglőben kiskorúaknak szolgáltak fel alkoholt.

            A kijelentés elhangzása után a láthatóan feldühödött Hlina felkelt a helyéről, odafutott Martvonhoz, torkon ragadta, s azt kiabálta, hogy a Smer képviselője nézzen a szemébe. "Meglökött, a székek közé estem, és fenyegetőzött" – írta le a történteket Martvon a TASR szlovák közszolgálati hírügynökségnek. Martvon, aki a támadást nem viszonozta, később újságírókkal közölte, hogy az ügyben a parlament mandátumvizsgáló és mentelmi bizottságához fordul jogorvoslatért. (Forrás: HVG)

          És mi nem vagyunk megelégedve a magyar parlament hangnemével!!!! Akkor mit mondhatnak Pozsonyban (Trianon óta: Bratislava, ami szláv testvériséget jelent)?
          Egy érdekes mondás: KI A SZLOVÁK? Az a cseh, aki tud magyarul!

VISSZAEMLÉKEZÉS - Badacsonyi szüreti fesztiválról (hatodik rész) - 2012. szeptember 9.

A szüreti menet 4. rész

A Badacsonyi Bor Tricikli Francival minden évben igazi siker – mondta a hangosbemondó. Sajnos többet nem tudhattunk meg róla, pedig megérdemelné.

Balatontördemic Badacsonytomaj és Szigliget között fekszik; lakosainak száma: 835 fő. Területe már a bronzkorban is lakott volt. Régi elnevezése: Nemestördemic, 1950 óta viseli mai nevét. A Tördemic Táncegyüttes 2009-ben alakult; a meleg ellenére is alaposan felöltöztek. Játékos előadásuk még fokozhatta a melegség érzését, de szépen helyt álltak.

A Sipos Borház nevéhez, múltjához méltóan többszáz liter borral érkezett (mint hallottuk a hangosban). De ogy mennyit osztottak szét a kiváló fehér borból, arról hallgatott a fáma. A családban a szőlő- és borkultúra apáról fiúra szállt. A dédapa kezdte herceg Eszterházy badacsonyi vincelléreként. Ma 10 hektáron gazdálkodnak. Az idők folyamán sok turistát és nevezetes személyt láttak vendégül. Leghíresebb Nagy Imre volt, aki az utolsó békés polgári napját itt töltötte egy szüret alkalmából 1956. október 22-én.

A menet következő egységeként egy ősi magyar életkép szerepelt, a lovak orra alatti karikás ostor csattogtatása igazi bravúr volt a betyárnak és a lovasnak egyaránt.

Dunaszerdahely (ma Szlovákiában: Dunajská Sreda) a Csallóköz kulturális, közigazgatási, gazdasági központja. Már a bronzkorban is lakott volt. Ma a 22.500 főből 16.500 magyar nemzetiségű. Felvonulásuk a magyarság összetartozását jelképezte.

Nemesgulács a Tapolcai-medence déli részén, a Balatontól kb. 5 km-re fekszik. Neve az ómagyar Gula névből származik. A hagyomány szerint Eőry Miklós birtokosnál szolgált Répa Rozi, Sobra Jóska híres betyár szeretője. A római időktől fogva virágzó szőlőtermelés színhelye, a világhírű badacsonyi borok egy jelentős részét a környékén termelik. Ez meglátszott a nemesgulácsi lovasfogaton ülőkön is, akik igen nagy jókedvvel érkeztek meg Badacsonyba. A mellettünk álló asszony felkiabált: „Szállj le Béla, mert megyünk ebédelni!”. A Bélának eddig tartott a Világ dicsősége!

A nemesgulácsi felvonulókat a Badacsonyörsi Érdekvédelmi Egyesület (székhelye Badacsonytomajban található) kistraktorral húzott borkínáló kocsija követte. A badacsonyi nyugdíjasokat szállító vonat is kínálta a finom bort, a nagy igyekezetben még egy kancsó is halálát lelte az aszfalton. (Folytatom)

H. Barbócz Ildikó: A szőlő mint boldog növény (4/4)

Történelmileg nézve elmondható, hogy a kereszténységet közvetítő francia és olasz szerzetesek tudására, szakértelmére alapozva alakult ki a minőségi szőlőtermesztés és a borkészítés. Most is hosszú az út a szőlő nyitásától, metszésétől a borkészítésig. Ennek a februártól novemberig tartó munkafolyamatnak a részletes leírása könyvtárnyi szakirodalmat tesz ki. Elmondható, hogy fáradhatatlan szeretetet, kitartást és türelmet kívánó foglalatosság. A szőlőben és a pincében is elsődleges szempont a régi ízvilág megőrzése mellett a jelenlegi legmodernebb technikák ötvözése a hagyományossal. A szőlősgazdák szerint mindig minden műveletet az ideális, megfelelő pillanatban kell elvégezni, nem számít, hogy fáradt az ember vagy nem. Sokszor adódik úgy, hogy az adott munka nem várhat másnap reggelig sem. Ez a szüntelen kötelesség vagy elveszi a kedvét az embernek a szőlőtől, vagy egy életre szóló házasságot köt a borászkodással. Igazi tehetség, szaktudás és szüntelen szorgalom, a szőlő iránti boldog elkötelezettség, a természet imádata szükséges hozzá, mint bármi máshoz az élet minden területén. És aki erre teszi fel az életét, az valahol boldog ember lehet. Feltétlenül ide kívánkozik ifj. Gál Tibor ars poeticája a természet tiszteletéről és a borról: „A szőlőmunka a természetért való munkát jelenti számunkra. A boraink egyre inkább tükrözik „származásukat”. A borászkodás megfontolt döntések sorozata —, aminek a végén létrejön a harmónia. Megszületik a vágyott bor… A meghökkentés erejében hiszek. Pontosan ezért szeretem a borkészítést, mert minden elképzelésemet, gondolatomat kifejezhetem, szabadon.” Milyen nagyszerű érzés a pince előtti nagy diófa vagy cseresznyefa árnyékában, egy szőlőlugasban vagy a teraszon lócán üldögélve egy saját készítésű pohár borral a kézben, barátok társaságában vagy a család körében, olykor egyedül is! Aztán ha ehhez hozzájön még a csopaki panoráma a Balaton széles medencéje felé, nos…

A határt járva, a domboldalakon bolyongva, ismerősök elmondásai alapján is szomorúan állapíthatjuk meg, hogy egyre csökken az országban a művelt, a rendezett szőlők, a szőlőskertek száma, egyre többen hagynak fel a szőlőműveléssel. Kidőlt karók, égbe nyúló venyigék, kétségbeesetten kapaszkodó kacsok veszik át az uralmat a táj felett. De nemcsak a szőlők maradnak fenn a tőkéken: a meggy, a cseresznye, a mandula, a dió, a szilva, a csipkebogyó sem kell senkinek. Nem becsülik a munkát. Az értékek, a kincsnek számító gyümölcsök a mezőkön, az erdőben, az elhagyott kertekben veszendőbe mennek. Ember, gazda sehol. A boldog embert keresnénk pedig, akit a boldog szőlő tett gazdaggá, aki pontosan tudja, hogy sok minden máshoz hasonlóan a szőlő is Isten ajándéka. Nem véletlenül állnak őrt a hálából emelt pléh vagy kő Krisztus-szobrok a birtok szélein és a rózsabokrok a szőlősorok végében. Így fonódik össze a maga módján a szőlősgazda és a borász kapcsolata Istennel. Bennünket, egyszerű embereket pedig nem a boldog szőlő, hanem maga a szőlő mint finom gyümölcs és a belőle készült értékes bor tesz boldoggá.

„A bor spirituális olajtartalmú ital. Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Az érkezőt a már bennlévők énekszóval és virágesővel várják. A tündérke el van bűvölve, és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja, ez ellen nem lehet védekezni.

Azt mondom tehát, bort igyatok! Aztán majd kedvet kaptok a csókolózásra, a virágszedésre, a barátságra, a jó, mély alvásra, a nevetésre, és újság helyett reggel költőket fogtok olvasni.” (Hamvas Béla: A bor filozófiája)  (2020. július)