II. Miklós cár rehabilitálása és újratemetése - 1998. július 17.

1979-ben egy helybeli orosz történész, Alekszandr Avdonyin csontvázakat talált Jekatyerinburgtól körülbelül tíz mérföldnyire. A csontok DNS-ét megvizsgálták, és az eredmény alapján azonosították II. Miklóst, Alekszandra Fjodorovnát, Olgát, Tatyjanát és Anasztasziját, valamit az orvosukat és három cselédjüket. A hiányzó két csontvázra (Marija hercegnő és Alekszej cárevics) 2007 augusztusában bukkantak rá, és az első DNS-eredmények alapján a család maradék két tagjáé, Marijáé és Alekszejé.

1981-ben a külföldi orosz ortodox egyházak szent mártírokká nyilvánították II. Miklóst és Alekszandrát, gyermekeikkel együtt. A maradványokat pontosan 80 évvel a kivégzésük után, 1998. július 17-én temették el a cárok hagyományos temetkezési helyére, a szentpétervári Szent Péter és Pál-székesegyházba. A repülőtértől a székesegyházig vezető úton milliók rótták le kegyeletüket Oroszország utolsó cárja és családja előtt. A teljes igazságot a kivégzéssel kapcsolatban valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

2000-ben az orosz ortodox egyház szentté avatta az utolsó cári családot. 2005-ben a Romanov-család nevében a Spanyolországban élő Marija Vlagyimirovna nagyhercegnő kérvényt nyújtott be, hogy rehabilitálják a cárt és családját, a kérvényt azonban 2007-ben elutasították. 2008-ban az ügy új fordulatot vett; az orosz legfelsőbb bíróság II. Miklóst és családját jogtiprás áldozatának ismerte el és rehabilitálta

A feltételezés, miszerint magyarok is részt vettek a kivégzésben, részben a fehérek vizsgálódásának is köszönhető, mert a kivégzés helyszínéül szolgáló pincében az orosz nyelvű, a cári családot gúnyoló, gyűlölködő, trágár feliratok mellett van egy gyenge orosszal kezdődő, majd magyarul folytatódó felirat is: „Vargas karau...1918.VII.15...”, „Verhas Andras 1918.VII / 15e örsegen”. A CSEKA osztag névsorát tartalmazó Meier-lista szerint egy Andreasz Vergazi nevű magyar aznap szolgálatban volt a ház őrposztján. Az osztrák származású, orosz hadifogságba esett, kommunistává vált Johann Meier a kivégzés éjszakáján a házban tartózkodott, 1956-ban, a NSZK-ban megjelent 7Tage folyóiratban közzétett listája szerint a kivégzésben a következő katonák vettek részt, 4 orosz: Jurovszkij, P. Medvegyev, Nyikulin, Vagamov és 7 magyar: Gorvat Laiosz, Fiser Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nad Imre, Grinfeld Viktor, és Vergazi Andreasz. Magyarul így hangzanak ezek a nevek: Horvát Lajos, Fischer Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nagy Imre, Grinfeld Viktor, Verhas András.

Nagy Imre neve sok embernek szemet szúrt. Hogy ez a Nagy Imre azonos-e a későbbi moszkovita kommunista politikussal, a moszkvai Kossuth Rádió főszerkesztőjével, majd magyar miniszterelnökkel, akit 1958-ban szovjet nyomása kivégeztek, azt nem lehet tudni. A bolsevik forradalom oldalán harcoló közel százezer magyar katona között több Nagy Imre lehetett, de a szovjet levéltárak által is dokumentált tény, hogy a későbbi miniszterelnök 1918 tavaszán Jekatyerinburgban és környékén teljesített szolgálatot (katonai komisszárként). Ugyanez év őszén, Szibériában esett a fehérekhez állt csehszlovák légió fogságába. Saját önéletrajzában is leírta, hogy 1918-ban bizonyos ideig a városban tartózkodott.

          Jekatyerinburg városát 1924-ben bolsevik parancsnokáról, Szverdlovról nevezték el. Szverdlovszk település egészen 1991-es visszanevezéséig zárt városnak számított, külföldiek nem léphettek be oda, lakói csak külön engedéllyel hagyhatták el.

          Az embertelenségre, melyet csupán teljesen diabolikus egyének lehettek képesek végrehajtani, Jakov Szverdlov személyesen adott parancsot, ám Trockij visszaemlékezései szerint a szálak Leninig vezettek. 1991-ig Jekatyerinburg is a Szverdlovszk nevet viselte; a városkörnyéki régió ma is a bolsevik parancsnokét, terroristáét viseli. A pártállami rendszer nagy részét túlélő Ipatyev-háza időközben zarándokhellyé vált, emiatt Borisz Jelcin,a város tanácselnöke (a szovjethatalom bukása után orosz elnök!!!) romboltatta le 1977-ben, saját bevallása szerint azért, hogy nehogy monarchisták gyülekezőhelye legyen. Jelenleg a „Katedrális a Véren” áll a helyén. Kisebb igazságtételként az alkoholista és azóta elfelejtett politikusnak jelen kellett lennie, amikor a megtalált Romanovok földi maradványait ortodox pompával eltemették a Szent Péter és Pál-székesegyház Szent Katalin-kápolnájába. 

Emberek és állatok

Cukkinis rakott penne

Hozzávalók:

1.250 g Cerbona durillo penne

2.egy közepes cukkini 30-40 dkg körüli

3.2 dl 12 %-os tejföl

4.1 tojás

5.1 tömlős krémsajt

6.só

7.1 nagy csokor zöld kapor

8.3-4 darab koktél paradicsom

9.vaj a tepsi kikenéséhez

10.1 tk olaj

Elkészítése:

Lereszeljük a cukkinit megsózzuk, közben egy lábasban vizet forralunk teszünk bele sót, egy teáskanál olajat és kifőzzük a tésztát. A lecsepegtetett tésztát kivajazott tepsibe rajuk, a tetejére rátesszük a sózott cukkinit, megszórjuk apróra vágott zöld kaporral ( aki szeretné tehet rá borsot,de én nem tettem).

Feltörünk egy tojást összekeverjük a tejföllel, a krémsajttal , teszünk belé zöld kaprot és nyakon öntjük a cukkinit.

A tetejére néhány szelet koktél paradicsomot rakunk, és betesszük forró sütőbe. Nálam légkeveréses fokozaton 180 fokon 20 percig sült.

Önálló ételként is finom, de egy szelet sertéskarajjal mennyei!

Csetneki Juhász Balázs: A Parnasszus lábánál

Ülök a Parnasszus lábánál   

Koldusként, süketen és árván,            

S látom, hogyan mennek fel a nagyok,

Viszik magukkal a csodálatos rímeket,

Fantasztikus képtársításaikat és fennkölt igéiket,

És érzem a fennkölt illatuk,

S irigylem őket, s lennék közöttük

Épen, okosan és szépen,

De süket vagyok, béna és szegény,

S csak a mára gondolhatok,

Talán túl élem- e napot, nem tudom.

Ülök egyedül szomorúan a Parnasszus alatt,

És szép álmokról álmodok,

Ami reményt ad és vigaszt,

Hogy Isten lábához hajthatom a fejem,

Ha a sors megszalaszt,

Csak az Isten fogad el!

Csak az Isten ad vigaszt!

Koldusként, süketen  és bénán,

Ahogy sóvárogva ott

Ülök egyedül a Parnasszus alján.

II. MIklós cár és családja kivégzésének rémtörténete - 1918. július 16/17-re virradó éjszakán

Az 1917. évi februári forradalom miatt II. Miklós ( oroszul: Никола́й II; teljes neve Nyikolaj Alekszandrovics Romanov Николай Александрович Романов; Szentpétervár, 1868. május 8./19. – Jekatyerinburg, 1918. július 4./17.). Oroszország cárja, Lengyelország királya, és Finnország nagyhercege – fia nevében is - március 15-én lemondott a trónról, testvére, Mihály javára, aki egy nappal később szintén lemondott. A Kerenszkij-féle ideiglenes kormány az uralkodót és családját házi őrizetbe helyezte, először Carszkoje Szeloba, augusztus 14-ét követően pedig a „biztonságuk érdekében” a nyugat-szibériai Tobolszkba szállították. (A képen II. Miklós cár magyar egyenruhában látható, ugyanis ő volt a császári és királyi 2. brassói gyalogezred ezredtulajdonosa.)

Az ideiglenes kormány nem tudott mihez kezdeni a foglyokkal, ezért megpróbálták rávenni Angliát, hogy fogadja be őket. A cár első unokatestvére, V. György brit király azonban attól tartott, hogy az orosz cári család befogadása diszkreditálná a monarchiát a brit munkások szemében, ezért elutasította a kérést.

Az októberi forradalom után a bolsevikok kezébe került a cári család. Hónapokkal később átszállították őket az uráli Jekatyerinburgba, ahol egy helyi kereskedő, Ipatyev házában kaptak elszállásolást. A cári család méltósággal és zokszó nélkül viselte sorsát.

Avdejev és Jakimov beszámolója szerint az Ipatyev-ház őrségét 1918 májusában magyar katonák alkották. Történelmi tény az is, hogy a polgárháborúban közel százezer magyar hadifogoly a vörösök oldalán harcolt.

A fehér csapatok már közel jártak a városhoz, nyilvánvalóvá vált, hogy a vörösök nem tudják sokáig tartani. Július 16-án a fehérek ágyúinak hangja mellett a cári család nyugovóra tért. Nem sokáig aludtak, mert július 16-ról 17-re virradó éjjel a család tagjait felébresztették, arra hivatkozva, hogy átszállítják őket egy biztonságosabb helyre. II. Miklóst, Alexandra Fjodorovnát, öt gyermeküket, Olgát (22), Tatyjanát (20), Mariát (18), Anasztasziát (16), Alekszej cárevicset (14) és a család négy szolgálóját levitték a ház üres alagsorába. A cárné még azt is megjegyezte, hogy „itt még székek sincsenek”. Ekkor a hajdani parancsnok székeket hozatott. Miután leültek, a parancsnok közölte velük az uráli munkástanács halálos ítéletét. A volt cár a fia felé fordult, és csak annyit kérdezett: „Mi?”. Ekkor az őrparancsnok egyetlen lövéssel leterítette „minden oroszok cárját”. Ezután őrült lövöldözés kezdődött. A célt tévesztett golyók visszapattantak a kőfalról, és amikor a kivégzendők sikoltozni kezdtek, az őrség tagjai még féktelenebbül tüzeltek. A lőpor miatt keletkezett füstben az osztag tagjai nem láttak semmit, ezért megálltak, és vártak, amíg elült. Ekkor kiderült, hogy a négy lány, Gyemidova udvarhölgy és a cárevics még élnek. Ekkor a parancsnok utasította az osztag tagajit, hogy közvetlen közelről folytassák a kivégzést szívtáji célzással, hogy kevesebb legyen a vér. A széken megkövült Alekszejt a parancsnok lelőtte. De hiába tüzeltek a lányokra, nem fogta őket a golyó, és a nagy vérfürdőben nem tűnt fel nekik, hogy a lányokról kékes szikrák pattannak le. Ekkor szuronyokkal döfködték, majd még fejbe is lőtték őket.

A kivégzés nyomainak eltüntetésére kivezényelt brigád tagjai közül többen rosszul lettek a látványtól. A vérnyomokat fűrészporral és földdel szórták le; majd a hullákat becsavarták saját ágyneműjükbe, teherautókra dobálták, és a városhoz 16 km-re fekvő erdőbe vitték. Útközben a teherautó még két fa közé is beszorult!!! A halottakat meztelenre vetkőztették, hogy a ruháikat elégessék. Ekkor látták döbbenten, hogy a cárnén és lányain igen ügyesen szabott mellények voltak, amelyekre apró zsebeket varrtak, ezek pedig meg voltak töltve gyémánttal és egyéb drágakövekkel – páncélként védve a nőket a kivégzés alatt. A nyolc kiló kincset összeszedték, a ruhákat elégették. A meztelen testeket bedobták egy használaton kívüli bánya tárnájába. Meglepődtek, hogy a víz éppen csak ellepte őket. Pár nappal később visszatértek a helyszínre, és miután a bánya ezen részét nem sikerült felrobbantaniuk, a hullákat feldarabolták, savval leöntötték, majd elégették őket, a maradványokat pedig az aknába szórták. A sajtó másnap hírt adott a cár kivégzéséről, de azt állították, a cárnét és a gyermekeket továbbszállították egy biztonságosabb helyre. Ez később számos találgatásnak szolgáltatott alapot. Nyolc nap múlva, július 25-én a fehér csapatok elfoglalták Jekatyerinburgot. A halottakat, a foglyokat keresték, de nem találták, csak a mészárlás színhelyét.

(Későbbi sorsukról a július 17-i bejegyzésemben írok.)

A bíróságok napja Magyarországon - a humor tükrében, július 15.

Vigyázni kell az ismeretséggel!

          Egy kisvárosban zajló perben az ügyész behívta első tanúját, egy idős nagymamát. Odalépett a tanúhoz és megkérdezte tőle: – Takács néni, ismer engem?
            Mire a hölgy: – Persze, hogy ismerlek. Gyerekkorod óta ismerlek, és mondhatom, kiábrándultam belőled. Hazudsz, csalod a feleségedet, befolyásolod az embereket, rágalmazod őket a hátuk mögött. Nagy embernek hiszed magad, miközben annyi eszed sincs, mint egy utcaseprőnek. Igen, persze, hogy ismerlek.

            Az ügyésznek tátva maradt a szája, azt sem tudta, köpjön vagy nyeljen. Némi gondolkodás után a terem másik végébe mutatott és megkérdezte: – Takács néni, ismeri a védőügyvédet?
– Hát persze. A védőügyvédet is gyerekkora óta ismerem. Gyenge jellem, italos természetű, senkivel sem tud normális kapcsolatot teremteni és mint ügyvéd, egyike a legrosszabbaknak az országban. Hogy el ne felejtsem, ő is csalja a feleségét méghozzá három nővel, az egyik a maga felesége, ügyész úr... Igen, ismerem.

            A védőügyvéd sokkot kapott. Erre a bíró magához kérte az ügyészt és az ügyvédet, és nagyon halkan így szólt hozzájuk: – Ha bármelyikük megkérdezi a hölgytől, hogy ismer-e engem, esküszöm, hogy börtönben fog megrohadni!

A keresztesek beveszik Jeruzsálemet - 1099. július 15.

Bouillon Gottfried fővezér parancsot ad Jeruzsálem végső ostromára

Kerestesek behajózása (14. sz-i miniatura)

A nap viccei

          Óvodások készülnek az udvarra. Az egyik sehogy se boldogul a cipővel. Erre odament neki segíteni az óvónéni. Bizony nagyon megizzadt, amire a kisfiú lábára felráncigálta a csizmát, ám alighogy letörölte a homlokáról a verejtéket, a kissrác azt mondja: –Óvónéni, fordítva van a lábamon a csizma.

A nő látta, hogy a gyereknek igaza van, hát gyorsan lehúzta róla, és ismét nagy kínlódások közepette, most már rendesen felcibálta a kissrác lábára. Ekkor a kisfiú megint csak megszólal:

–Ez nem is az én csizmám!

Az óvónő egyre idegesebb lett, őrült tempóban lerángatta a gyerek lábáról a csizmát, miközben az folytatta a mondókáját: – ... hanem a bátyámé, csak ő már kinőtte, és ma reggel ezt adta rám az anyukám.

Az óvónő már lilát látott, de uralkodott magán. Ismét ráadta a kisfiú lábára a csizmát, pedig még mindig nagyon sok tuszkolást igényelt a művelet.

Na, végre, gondolta az óvónő, majd megkérdezte a gyereket: –Pistike, hol a sapkád?

Mire a gyerek:  –A csizmámban!

          Amit a mai nők szépségápolás címén magukkal művelnek, azért egy használtautó-kereskedőt lesittelnének!

Megérkezik a fáradt utazó, leszáll a vonatról, kérdezi az állomásfőnököt:

–Mondja, hol van itt a falu?

–Ezen a bekötőúton elindul, és három kilométer múlva ott lesz.

–Nem tudták volna egy kicsit közelebb tenni az állomást a faluhoz?

–Tehettük volna, de akkor messze lenne a sínektől.

A "piramisok csatája" - 1798. július 13.

A Napoleon vezette hajóhad miután elhagyta Máltát, 1798. július 1-jén Alexandria előtt vetett horgonyt, melyet a franciák rövid harc után, július  2-án el is foglaltak. Ezt követően egy arab nyelvű proklamációban kihirdette, hogy a lakosságot a mamelukok uralma alól fölszabadítja, valamint vallásukat és erkölcseiket senki nem fogja bántani, már csak azért sem, mivel maguk a franciák is igazhívő muzulmánok. Az egyiptomi nép mindezeket közömbösen nézte és tétlen maradt.

Bonaparte erre Alexandriából a Nilus mentén Kairó  felé nyomult, ami nagy nehézséggel járt. Július 13-án Chébreisse mellett Murad, a mamlukok fejedelmének lovas hadával találkozott. Nagy hatású szónoklattal buzdította fáradt csapatait, pl. ekkor hangzott el az azóta számtalanszor idézett mondta: "Katonák! Egy évezred néz le rátok." Négyszög alakzatban állította fel a  csapatokat, a tudósokat és a teherhordó szamarakat a négyszög közepére parancsolva. A „piramisok csatájában” a szuronyoknak rontó mameluk lovasságot sortűzzel letiporta és szétverte, ezt követően pedig a piramisok szomszédságában lévő törököktől a védett táborukat foglalta el (július 21.). Ekkor a franciák mérhetetlen kincsekre tettek szert, mivel a mamelukok, szokásuk szerint, arannyal és ékszerekkel díszítve vonultak a csatába. Ezt követően Napóleon bevonult Kairóba, ahol azt a hírt kapta, hogy Nelson a francia hajóhadat az Abukiri-öbölben (Nílusi csata, 1798. augusztus 1.) teljesen megsemmisítette. Ez a váratlan esemény sem zavarta meg Bonapartét terveiben, sőt, erőteljesebb tevékenységre serkentette. Desíix tábornok Szediman mellett kivívott győzelme (1798. október 7.) Felső-Egyiptomot is megnyitotta a franciák számára. (Kép: Francois Luuis Joseph Watteau)

Az egyiptomi piramisokról

A Vörös-tengertől a Nílusig, s azon túl a Líbiai-sivatagig gazdag és fejlett civilizáció volt az ókori Egyiptom. Északon a folyam deltája, délen a Nílus nagy vízesései határolták, s habár ellenség sokszor átviharzott rajta, hatalmas és emlékezetes ennek az országnak a léte. Az egyiptomiak hite szerint a holtak birodalmába kerülő lélek útravalót is vihet magával: gabonát, olajat, ruhákat, dísztárgyakat. Az egyiptomi kultúra első idejében kis kamrákba temették a halottakat, ezeket a sírkamrákat masztabának nevezték; kezdetben királyaik, a fáraók is csak ilyen sírhelyet kaptak, de a fáraók hatalmának, gazdagságának növekedésével Dzsószer fáraó már hatalmas, lépcsőzetes piramist építtetett emlékhelyül. Az ő piramisa tekinthető az első kőépületnek Egyiptomban. Később a piramisokat úgy építették, hogy az élek a négy égtáj felé forduljanak. A sivatagban mint mesterséges, szabályos kőhegyek emelkednek a piramisok. Közel 70 kisebb-nagyobb piramis ismeretes. A legnagyobbak a Nílus völgyében, az egykori főváros: Memphisz közelében, Gizeh falu mellett láthatók. Itt áll a három óriás piramis. Egyik például eredetileg kiszámíthatóan 146 méter magas volt, de az idő lekoptatott már 8 méternyit a hegyéből. A piramisoknak igen bonyolult belső útrendszere van; a sírkamrába vezető utat szándékosan tették labirintusszerűvé, hogy elrejtsék a sírrablóktól. A piramisok legnagyobb „rejtélye” az, hogy az akkori technikai viszonyok közepette csak nagyon ügyes munkaszervezéssel, nagy embertömeggel, valószínűleg főleg rabszolgákkal építhették őket. Az emberi kéz ősi és maradandó nyomai ezek a kőhegyek, s talán az ókor leghíresebb építészeti emlékei, a világ legkülönösebb „csodái”.

Olyan nagynak érezték magukat e fáraók, hogy hatalmuk örök emlékezetét egy ilyen égbe nyúló, gúla alakú építményben akarták múlhatatlanná tenni. Mivel abban az időben csakis emberi erővel építkeztek, egy-egy ilyen hatalmas sír felépítése sok ezer munkás és rabszolga életébe került.

A sivatag szélén épült piramisokon kívül a fáraók sziklába vájt sírkamrákba is temetkeztek. Egész völgyet ismerünk, melyben végig elfalazott sziklasírok, járatok vannak vágva. Ezt a völgyet Királyok Völgyének nevezik.

Az egyiptomiak a szokásnak megfelelően bebalzsamozták halottaikat, a múmiákat, s a gazdagok – főleg a királyok – sok-sok ékszert vittek magukkal a sírba. Ezért aztán nem is lehetett békés a nyugodalmuk. Alig néhány év elteltével máris rablók törték fel a legjobban elfalazott királysírt is. Az évezredek alatt sorra fosztották ki a piramisokat, sírkamrákat, pincéket. Annak ellenére, hogy a sok ezer éves piramisok ma is állnak – eddig csak egyetlenegy teljesen épen maradt királysír került elő 1922-ben: a Tutánkámon fáraó sírja. Még a tudósok expedíciója számára is nehezen hozzáférhető helyen volt. Ott feküdt benne a fiatalon elhalt király, mint a mesében: arany koporsóban, arany koronával, arany ruhában, gazdagon felékesítve. De nem az aranykincs, hanem a tudós kincse ért a legtöbbet: végre a tudósok szeme láthatta, érintetlen érdekességében, hogyan is temetkeztek, építkeztek az egyiptomiak annyi ezer évvel azelőtt.

A leghíresebb piramis a Kheopsz fáraóé, 137 méter magas. Még azt is megjegyezzük érdekességképpen, hogy Egyiptom legrégibb fővárosa, Memphisz, majdnem ugyanott terült el a Nílus partján, ahol a mai főváros, Kairó áll.

(Forrás: Lászlóffy Aladár: Régi rejtély – Új talány)

Okos gondolatok

NOSZTALGIA - Endrődi-Jókai-Mihálkovics bableves muri, Alsóörs, 2014. július 5. ( 6/6.)

Az idén 15. alkalommal rendezték – a nyaralók örömére – Endrődi Sándor és Jókai Mór legendás barátságának tiszteletére a Jókai Mórról elnevezett bableves kóstolását. A program része a Jókai hajó ill. a Balatonfüredi Reformkori Hagyományőrző Társaság megérkezése az alsóörsi hajókikötőbe, majd Jókai, Endrődi és Dr. Mihálkovics Tivadar szobrainak megkoszorúzása, irodalmi megemlékezés, majd a Jókai bableves megkóstolása. 

            A rendezvény apropója, a nagyvonalú vendéglátás Jókai bablevessel, borral és pogácsával méltó volt az egész rendezvényhez. Ilyen gazdag tartalmú, finoman elkészített levest nagyon ritkán eszik az ember. Gratulálok hozzá az óvoda dolgozóinak!

            A Jókai bableves története rövid. Történt egykoron, hogy nagy írónk Füreden tartózkodván, megkedvelte eme egytálételnek is beillő fölséges eledelt, s így belőle gyakortva fogyasztván, az idők folyamán nevére keresztelődött.

Hozzávalók:

            40 dkg tarkabab, 15 dkg tisztított sárgarépa, 15 dkg tisztított fehérrépa, 10 dkg tisztított zeller, 5 dkg tisztított vöröshagyma, 10 dkg zsír (olaj), 10 dkg liszt, 50 dkg debreceni kolbász, 50 dkg sertéscsülök (én sonkát tettem bele), 2 gerezd fokhagyma, 1 db babérlevél, 1 csokor petrezselyemzöld, 2 l csontlé (húsleveskocka lett + víz), só, kalocsai csemege fűszerpaprika, ecet (ezt elhagytam, biztos vagyok benne, hogy az ecetes változat nem a mi kedvencünk), csipedett, tejföl.

Elkészítése

            A babot egy álló napra beáztattam, de lehet még hosszabban is. A sonkát csak fél napra áztattam be, így kicsit sósabb maradhatott, de óvatosan sóztam a levest az elején, így nem volt gond. A zöldségeket megtisztítottam, feldaraboltam: a vöröshagyma felét kockáztam, a másik felét egyben hagytam. A fokhagymát apró kockákra vágtam, a többit karikáztam, ill. kis kockákra vágtam). A debrecenit is karikáztam.

            A babot és a sonkát a babérlevéllel - egyelőre só nélkül feltettem főni - annyi vízben, ami ellepte. Amikor már puhult a bab, akkor tettem bele a sárgarépát, a petrezselyemgyökeret, a zellert és a fél vöröshagymát. Ekkor meg is kóstoltam, hogy tudjam, mennyi leveskockát tegyek bele (végül is csak egy kellett).

            Mikor a zöldségek még félig kemények voltak, akkor paprikás, fokhagymás, vöröshagymás rántást készítettem, s a levest azzal sűrítettem. Ezután mindjárt belekerült a csipedett és a debreceni. Mikor a tészta is megfőtt, akkor késznek minősítettem a levest.

(A recept forrása: Mindmegette, a fotókat én készítettem a rendezvényen.)

      Számomra elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Jókai bablevessel is lehet viccet fabrikálni. De a Móricka 490. számában (2013. július 4.) találtam: