2022. június 5., vasárnap

A Magyar Királyság területe

          A honfoglalás után, a 9. század végén az országhatárt lakatlan vagy lakhatatlan területsávok, természetes akadályok szolgálták, az ún. gyepűrendszer. Ezt északon és keleten a Kárpátok hegyvonulata, délen a Duna és Dráva folyók vonala, nyugaton pedig mocsaras, ingoványos terület jelentette. A Történeti-Magyarország területe több mint ezer éven át folyamatosan formálódott, de a törzsterülete a honfoglaláskor felvett alakját szinte változatlanul megtartotta.
         A történelem kíméletlenségére kiváló példa, hogy a török hódoltság megszűnése előtt a Történeti-Magyarország négy részre tagolódott, melyből a Porta 172 ezer km²-t birtokolt (birodalmi: 122 ezer km², hódoltsági: 50 ezer km²), az Erdélyi Fejedelemség 70 ezer km², Thököly Imre Felső-Magyarországi Fejedelemsége 40 ezer km², a Magyar Királyság 38 ezer km² volt.
         A török kiűzése után, a karlócai békével (1698. november 13.) kezdődően a Történeti-Magyarország majdnem egész területe a Habsburg Birodalom keretébe került. A Temesi Bánság majd csak 1718. július 21-én a pozsaróci (németül: passarowitzi; szerbül: pozsareváci) béke alapján lett újra Magyarország része. Különböző időszakokban különböző belső felosztások jellemezték a Kárpát-medencét, pl. Erdély, Partium, Horvátország, Szlavónia, Katonai határőrvidék, katonai kerületek, székek, megyék.
1848–49-ben Magyarország ki akart szakadni a birodalomból, de a külső nemzetközi erők ezt megakadályozták.
Az 1867-es magyar-Habsburg kiegyezéssel helyreállt a történeti terület egysége, sőt a Fiumei Kerület révén újra tengermellékhez is jutott az ország. Ez egy zárt egységet, egy egységes állam kialakulását eredményezte ezen a területen: infrastruktúrában, politikában, gazdaságban, közigazgatásban.
         A Habsburg–osztrák–magyar kiegyezés a birodalmat dualista állammá alakította át: Osztrák Császárságra és Magyar Királyságra. A kiegyezés Magyarországot azelőtt alig remélt hatalmi helyzetbe juttatta, hiszen a Monarchia európai nagyhatalom volt, és Magyarország elismert államisággal rendelkezett ennek a nagyhatalomnak keleti része felett. Korlátozott államiságot, állami szuverenitást nyertünk, de a Monarchia osztrák fele is önként korlátozta szuverenitását. A „közös ügyek” a következők voltak: az uralkodó személye, a hadügy, a külügy és a „közös ügyeket” ellátó pénzügy (ide tartozott később Bosznia–Hercegovina együttes kormányzása). A közös hadsereg mellett volt külön Magyar Királyi Honvédség is, voltak magyar érc- és papírpénzek, ill. a magasabb címleteken az egyik oldal felirata német, a másik magyar volt. Magyarországnak önálló igazságügyi rendszere, rendőrsége, postája és bélyegkiadása volt. A Monarchián belül egységes volt a vámterület, mindenki szabadon utazhatott, mozoghatott, letelepedhetett, dolgozhatott. A Magyar Posta annyira toleráns volt, hogy még azokat a leveleket is kézbesítette, amelyeket a Magyar Királyság területén a település nemzetiségi nevére címeztek. (Nem úgy mint a Monarchia összeomlása után az utódállamok.)
         Magyarország természetes határát a Kárpátok láncai, az Alpok keleti nyúlványai és a Horvát-Szlavón hegység alkotta. A politikai határvonal futása mindenkor ezeket a természetes vonalakat igyekezett követni. A Magyar Királyság 4166 km hosszú határának 86%-a természetes határként, a hegyek és a folyók mentén alakult ki. Az Osztrák–Magyar Monarchia belső és külső határai esetében a határvonalat eltérő fontossággal kezelték. A magyar politikai határ 50 %-a az Osztrák Császársággal volt közös, míg 20 %-a román, 11 %-a szerb, 14 %-a bosnyák viszonylatba került, a fennmaradó 5 %-a pedig a tengerrel érintkezett. Bosznia-Hercegovina és a Magyar Királyság közötti határ is belső határnak számított, mivel a tartományt az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban okkupálta (felügyelte), majd 1908-ban annektálta (beolvasztotta), és a két társország közösen kormányozta. A magyar kormányok a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság közös határainak megjelölését fontos elvi kérdésnek tartották ugyan, de a határvonal pontos, folyamatos kijelölésére mégsem került sor, csupán ott helyeztek el határjeleket, ahol az emberek mindennapi tevékenységeik során megfordultak.
         Az első világháború során – a bukaresti béke (1918. május 7.) értelmében – történelme folyamán Magyarország területe utoljára még 3772 km²-rel növekedett is.      A Tanácsköztársaság fegyverrel szembeszállt a területi szétdarabolás megakadályozására, de a túlerő és az antant félrevezetése végül a vereségéhez vezetett.
A trianoni békediktátum (1920. június 4.) nemcsak feldarabolta a Történeti-Magyarországot, hanem jelentős magyar etnikum is átkerült az utódállamokba az északi, keleti és déli részeken. Trianon igazságtalanságát legjobban az bizonyítja, hogy az utolsó száz évben – a történelemben egyedülálló módon – az ezeréves Magyarország területén keletkezett körülbelül 12 580 km országhatárból mindössze 210 km maradt állandó Magyarország és Románia határának déli részén Kötegyán és Kübekháza között, aminek sem a nyomvonala, sem a két oldalán található országok neve nem változott meg. Az itt lakókat pedig mindössze egyszer, Sopronban és környékén kérdezték meg, hogy hová szeretnének tartozni. Annak közismert eredménye után azonban soha többet nem merték megkérdezni a lakosság akaratát a hovatartozás kérdésében.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése