Érdekes szobrok

Reményi Ede a nemzet hegedűse születésének évfordulójára - - - - - 1828. január 17.

                    1828. január 17-én született Miskolcon Reményi Ede hegedűművészünk, eredeti nevén, mint Hoffmann Ede. Még gyerekként elkerül szüleivel Egerbe, ahol a cisztercieknél tanul. A bazilika karnagya tanította  hegedűre és felfigyelve tehetségére 1843-1846. között Pyrker János érsek támogatásával folytatja Bécsben zenei tanulmányait, és ennek végeztével előbb Győrben, majd Pesten ad koncertet. Gróf Széchenyi István ajánlatával kerül ki előbb Párizsba, majd Londonba.

          A szabadságharc alatt Klapka hadtestében szolgál, ezt követően Görgei tábori hegedűse lesz. A világosi fegyverletétel után emigrálni kényszerül, Törökországon, Franciaországon keresztül Angliába kerül. Itt Jersey szigetén ismerkedik meg Viktor Hugóval. 1855-ben Amerikában koncertezik.

          Felesége kérvényére és Liszt Ferenc közbenjárására 1859-ben amnesztiát nyer Ferenc József uralkodótól, így hazatérhet Magyarországra. A pesti Nemzeti Színházban tartott koncertjén eljátszotta a tiltott Rákóczi indulót, ezért két hónap eltiltással büntetik. Koncert körútján bejárta a felvidék településeit, Munkácson megismerkedett Plotényi Nándor (1844-1933) hegedű- és zongoraművésszel, aki tanítványa, majd koncertjeinek kísérője lett.

         Liszt, Brams és Wagner kortársaként fellépett Magyarországon kívül Törökország, Afrika (Egyiptom), Ázsia és Ausztrália városaiban amíg Londonban 1864-ben Viktória királyné udvari hegedűse lett.

          Koncertjeinek bevételéből jelentős összeget fordított jótékonysági célokra, így támogatásával állítottak szobrot Pesten Petőfi Sándornak (Duna-part) és Széchenyi Istvánnak.

          Hazájában 1891-ben visszatérve adott még közel 50 koncertet, majd  családjával Amerikába vándorolt és ott is élt élete végéig.

          A nyughatatlan természetű Reményi Ede 1898. május 15-i fellépésén, San Franciscóban a pódiumon érte a halál. Holttestét New Yorkban az Evergreen temetőben helyezték végső nyugalomra két gyermeke jelenlétében, de felesége betegsége miatt nem lehetett ott a temetésén, amelyen megjelent Edison, a híres feltaláló is. Felesége a miskolci születésű Fáy Gizella, apja a virtuóz Fáy Antal zongoraművész volt.

Ismertebb dalai közül néhány:
      Repülj fecském.
      Hull a fának a levele.
      Isten hozzád édes, Isten hozzád kedves, visznek engem a sírba.

          A lexikonok születési helyeként hol Egert, hol Miskolcot tüntették fel, és a dátumok is eltérően szerepeltek. Reményi Ede születése 100. évfordulója megünneplésére készülő Lévay József Egyesület igazgatója, Bank Sándor derítette ki kutatásai során a pontos időpontot, 1828. január 17-ét. A Miskolci Szemle 1928. 7-8-9. számában emlékeztek meg a világhírű muzsikusról. 1928. december 9-én avatták márványtábláját, amelyre egy német művész által róla készített plakett másolata került. Készítője a budapesti Ficzek Károly öntő, művész volt és amely a miskolci Zenepalota koncertterme előterében található.

Ezen kívül a Petőfi és Meggyesalja utcák között viseli nevét utca Miskolcon, emléktáblával jelölve. A Miskolczi Napló 1914. március 4-i száma adta tudtul, hogy letétként a Borsod-Miskolczi Múzeumban helyezték el nagyértékű naplóját, amelynek sajnos azóta nyoma veszett. Ebben a naplóban volt található az 1860. szeptember 16-án a gömöri Rimaszombatban tartott koncertje után Tompa Mihály (1817-1868) költő által bejegyzett versrögtönzése, amely nem szerepel költeményei kiadásaiban. Befejezésül álljanak itt e sorok:

        "  Húzzad! Húzzad
        De vidúlást és felejtést
        Ne adj nékünk a hangokban,
        Hogy bánkódjunk - emlékezzünk,
        Sebünk szívünk fájjon jobban!

        A bút, ezt a terhes felhőt
        Bűvös dallod szét ne űzze!
        De rendítő zengelmiben
        még olajat önts a tűzre. -
            Húzzad! Húzzad!! - "

 (Bejegyezte: Bodnár László)

Arany János és Reményi Ede

A szabadságharc száműzött zenészét rendkívül melegen fogadta a magyar közönség. Nagykőrösön az 1859 májusában adott nagysikerű hangversenye után bankettet rendeztek a tiszteletére. A hangversenyen és a banketten is jelen volt Arany János, aki akkor a kőrösi gimnázium megbecsült tanára volt. A banketten született Arany János ,,Reményinek” című verse, amelynek a születéséről egy Szász Károlynak írt versben később így számolt be a költő: ,,.. rossz verset írtam… lakomán voltunk, s Reményi kezembe nyomta az albumát… így majdnem rögtönöznöm kellett”. 

A költő túlságosan kritikusan nyilatkozott verséről. A nyolc soros, három szakaszos vers mindent elmond Reményi életéről, karrierjéről, a szabadságharcban való részvételétől kezdve egészen az emigrációig, ahol játékával hírnevet szerzett a magyaroknak a nagyvilágban.

Reményi ekkor kezdődő barátsága továbbra is megmaradt Arany Jánossal. 1865-ben például a száműzött Victor Hugó dagerrotip képmásával ajándékozta meg a költőt.

Reményi Ede jogosan tartotta rokonléleknek magát Petőfi Sándorral. Ő kezdeményezte 1860-ban egy Kiskunhalason adott hangversenye után a Petőfi-szobor felállítását a fővárosban. A szoboravatásra Arany János is nagyon készült. Sajnos azonban 1882. október 15-én az országos hírű alkalmon egyikük sem lehetett jelen. Reményi Ede különböző őt ért igazságtalan vádak miatt külföldre távozott, Arany János pedig már halálos beteg volt. A nagy költőt abban a díszmagyarban temették el, amelyet a szoboravatásra csináltatott.

A szoborünnepség szónoka Jókai Mór ezt írta a szoboravatásról. ,,(Ez) a legdrágább szobor a kerek földön, mert a legnemesebb ércből van öntve: csupa hegedűszóból készült.”

 A Duna-partján álló Petőfi-szobor nemcsak a lánglelkű költőre, de a kiváló hegedűművészre, Reményi Edére is emlékeztethet bennünket ma is. 

(Szigeti Márta kiegészítése)

Antalok köszöntése

Remete Szent Antal napjára - - - - január 17.

            Remete Szent Antal (i. sz. 250.) szerzetest a háziállatok védszentjeként tisztelték. A középkorban előfordultak járványszerű mérgezések, melynek tünetei hasonlítottak az orbáncéhoz. Szent Antal tüzének nevezik az orbáncot és az ehhez hasonló mérgezést. A betegeket imádságokkal, ráolvasással próbálták gyógyítani. Az ehhez kapcsolódó hiedelmek a hitújítás korában elhalványultak, de később újra éledtek Páduai Szent Antalként.

Mikszáth Kálmán, a legnagyobb palóc 1847. január 16-án született. Tiszteletére a palócleves receptje:

A gulyásleveshez hasonló magyar étel, azonban könnyebb és savanykás ízű. Nevét a közhiedelemmel ellentétben nem a palócokról kapta.

A leves pontos keletkezése nem ismert, több legenda is létezik. Az egyik szerint a levest Gundel János készítette el egy megnyitó alkalmából és Mikszáth Kálmánról nevezte el, akit a „legnagyobb palócnak” hívtak. Magyar Elek Az ínyesmester szakácskönyve című munkájában azt írta, a levest egy vacsoraverseny bírái számára készítették, akiknek annyira ízlett, hogy kétszer is kértek belőle. Más legenda szerint Gundel János a híres palóclevest Mikszáth születésnapjára tálalta fel 1892-ben. Az író különleges levest kért a vendéglőstől, azt kérte, hogy olyan levessel lepje meg, amilyet még sosem evett és „amelyik magában foglalja a magyar konyha minden zamatát”

A palócleves leggyakrabban marha-, sertés- vagy bárányhúsból készül (az eredeti recept szerint ürücombból vagy ürülapockából), ritkábban pulykából. A palócleves készítéséhez a legalkalmasabbak a pörkölthúsok: ilyen például a marhanyak vagy a marhalábszár, illetve a sertéscomb és a sertéslapocka. Korábbi receptek szerint a zöldségeket külön főzték meg. A leves általában tejfölös habarással készül, de szokták enélkül is tálalni; ilyenkor külön tesznek mellé tejfölt. Újabb receptek ecettel vagy citrommal savanyítják és kaprot is tesznek a levesbe.(Forrás: Wikipedia)

Hozzávalók:

60 dkg ürühús
40 dkg burgonya
70 dkg zöldbab
1 fej vöröshagyma
2-3 gerezd fokhagyma
pirospaprika
babérlevél
kapor
zsír
liszt
tejföl
só 

Elkészítése:
         Először pörköltalapot készítünk. A vöröshagymát megtisztítjuk, apróra vágjuk és a zsíron alaposan  megdinszteljük. (Ha megsózzuk a hagymát, jobban megpuhul.) Levesszük a tűzről, hozzáadjuk a pirospaprikát és a kockára vágott, előzőleg leforrázott húst. Kevés vízzel felengedjük pont úgy, mint a pörköltet, és félpuhára főzzük. Ízlés szerint sózzuk és az elkapart fokhagymával ízesítjük.

            Közben előzőleg birkacsontból elkészített csontlében félpuhára főzzük a zöldbabot és a kockára vágott burgonyát, melyhez hozzáadjuk a babérlevelet is. Amikor a hús is és a zöldségek is félig megfőttek, összeöntjük. és együtt főzzük készre a levest. Amikor minden megpuhult, egy kis zsíron kevés liszttel világos rántást készítünk, és a leveshez keverjük. A végén tejföllel, kaporral  ízesítjük. 

E bejegyzés másnapján az Alsózsolcán élő (Miskolc melletti település) Takácsné Zsuzsa elkészítette ezt a finom ételt, és képpel is meglepett. Külön örömöm, hogy ő is a Földes Ferenc Gimnáziumba járt Miskolcon, mint én:

Érdekességek a diktatúra jellemrajzához - Helyi párthatóságok és államvédelmisek

            A megtorlásokat egyszerre szervezték „fentről” és „lentről” is. Ezek végigkísérték a szovjet rendszer történetét. Néhány morzsa ennek alátámasztására.

            1937-ben és 1938-ban például a kivégzési és letartóztatási kvótákat a politikai bizottság, mindenekelőtt Joszif Sztálin állapította meg. A helyi államvédelmis és párthatóságok tulbuzgalma, egyesek aberráltsága gyakran rányomta bélyegét lokálisan is a terrorra.

            De Sztálin közvetlenül is irányította a kínzásokat. Például: Sztálint nagyon dühítette, hogy Rjumin lassan veri ki az orvosokból a bizonyítékokat, emiatt „vízilócsordának” nevezte el az államvédelmiseket. Így üvöltött Ignatyevre: –Üsd őket! Mi vagy Te? Talán emberségesebb akarsz lenni Leninnél, aki megparancsolta Dzerzsinszkijnek (a politikai rendőrség alapítója), hogy Szavinkovot dobja ki az ablakon? … Dzerzsinszkijjel  egy lapon sem lehet téged emlegetni, ő soha nem vonta ki magát a piszkos munka alól. Te meg úgy dolgozol, mint egy fehér kesztyűs pincér. Ha csekista akarsz lenni, le kell venned a kesztyűt!” Malenkov megismételte Sztálin utasítását: ne vessék meg a „halálos ütéseket”.

          Néhány nap múlva Sztálin így utasította Ignetyevet az orvosokat illetőleg: „Addig verd őket, amíg nem vallanak! Üsd, verd, kínozd! Verd őket láncra, zúzd őket porrá!”

1933 nyarán az államvédelmisek öntevékeny akciója során egyetlen hónap alatt 5470 cigányt fogdostak össze Moszkva utcáin, s Szibériába száműzték őket. Szovjet-Ukrajna legnagyobb városából, Kijevből ugyanekkor 4700 csavargónak, illetve deklasszált elemnek minősített lakost, köztük számos neves – munkát nem kapó – értelmiségit telepítettek ki.

            Lazar Kaganovics közlekedési népbiztos és munkatársai utasítására az 1933-as esztendő folyamán közel 20 000 ember veszítette el állását a vasútnál mint „aktív vagy látens ellenforradalmi elem”. Jó részüket az elkövetkezendő években bebörtönöztek, sőt – ha még nem telt be a kvóta – kivégeztek.           

       Kaganovics volt a legelővigyázatosabb és legbátortalanabb. Mindenkit túlélt Sztálin környezetéből, még az általa is épített Szovjetunió végének kezdetét is megélte. Egy kis ukrán település szülötte. Iskolában alig járt, nagy nehezen elvégezte a cserzővarga mesterséget. Az 1920-as évek legvégére ő lett a szovjet birodalom második-harmadik embere. Szeretett lovagolni. Gyakran mondta Iszak Babel: Alkony c. darabjának ironikus szállóigéjét: „Ha a zsidó lóra pattan, megszűnik zsidónak lenni” 1991-ben hunyt el. Lánya, Maja férjhez ment, öt gyereket szült, és gondozta apját idős korában, bár csak pár évvel élte túl.

            Az 1940-es évek második felében az államvédelmi kommandók Moszkva, Leningrád és más szovjet nagyvárosok utcáin – Sztálin utasítására – több nekifutásban összeszedték az „emberi csontokat” – a fronton mindkét lábukat, kezüket elveszített, háborús kitüntetésekkel a mellükön kéregető, vagy egyszerűen nyilvánosan lerészegedő veteránokat –, s hogy ne legyenek a lakosság szeme előtt, az Északi Jeges-tenger távoli szigetein létesített haláltáborokba szállították őket. Senki nem tért vissza közülük. A háború után a szovjet fővárosba akkreditált nyugati újságírók közül többen is tudomást szereztek erről az ügyről, de a győztes háború miatt a sztálini Szovjetunió nimbusza olyan nagy volt, hogy megállapodtak egymás között, nem hozzák nyilvánosságra az ilyen híreket.

            A kínzások és kivégzések „intenzívvé tétele” viszont a helyi pártvezetők, valamint a politikai rendőrség  mezei munkatársainak a lelkén szárad. Az ő leleményességük néha tényleg nem ismert határt. Vologdában például a helyi börtönparancsnok a lakosság nyugalmát féltve, géppisztolysorozat helyett bárddal végeztette ki az elítélteket. Ehhez a városi pártbizottság közvetítésével előzetesen megbízható mészárost kért a vágóhíd igazgatójától. Ivanovo–Voznyeszenszk városban megesett, hogy a halálra ítélteket ponyvával letakart teherautóba terelték, majd különleges csőrendszerből elgázosították. A mérges gázt egyébként a Tuhacsevszkij parancsnoksága alatt álló szovjet katonai hatóságok a – Kreml engedélyével – már 1921-ben bevezették a tambovi kormányzóság parasztságával szemben.

            Richard Pipes alapján: Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij (1893–1937): katonatiszt. 1918-ban csatlakozott a bolsevikokhoz. 1919-ben megverte Kolcsakot, 1920-ban pedig a Varsó ellen támadó Vörös Hadsereget vezényelte. 1921-ben a kronstadti tengerészlázadást vérbe fojtó vörös csapatok parancsnoka volt. 1931-ben a Szovjetunió marsallja lett. Később letartóztatták és hazaárulás vádjával főbe lőtték. (Bűne az volt, hogy nem dicsérte eléggé Sztálint.)

            A második világháború után pedig az egyik lágernek a kegyetlen bánásmód ellen fellázadt őrizetesei körében okozott hatalmas pusztítást a mérges gáz. (Ezt a szörnyű módszert a nácik is használták, de jóval később!)

            Többek között Lengyel József és Varlaam Salamov megrendítő elbeszéléseiből tudunk olyan esetekről, amikor az észak-oroszországi és szibériai lágerek parancsnokai a mínusz harminc–negyven fokos fagyban vízzel locsolták le a foglyokat, hogy halott jégszobrok váljanak belőlük. A háború után pedig ezrével pusztultak el a „nép ellenségei” az uránbányákban, ahol védőöltözet nélkül dolgoztatták őket.

            Az 1920-as évek közepén készült rossz minőségű képen titkárok és testőrök látszanak. Sztálin környezetében dolgoztak: 1. Mahover egy ideig Kaganovics titkárságát vezette; 2. Abram Belenykijt, Lenin főtestőrét; 3. Kannert; 4. Nazaretjánt a Nagy Terror idején kivégezték; 5. Tovsztuha megúszta; 6. Gercenberget szintén kivégezték. 7. Peterszon, a Kreml kommendánsa – a polgárháborúban Trockij híres páncélvonatának a parancsnoka – is áldozatául esett a Nagy Terrornak.

            Az államvédelmisek különleges nyelvet használtak. A „csonkok” begyűjtését a nagyvárosok utcáiról a „környezet megtisztításának”, a kínzókamrák verőlegényeit „testmechanikusoknak”, a kivégzést a „szociális védekezés első fokának” nevezték.

            Az államvédelmisek közül – az évek folyamán – összesen kilenc ember mondhatta magáénak a hadseregtábornoki rangot (négycsillagos tábornok). Közülük hetet még Sztálin uralma alatt kivégeztek, Merkulovot és Beriját pedig nem sokkal Sztálin halála után – 1953 decemberében – golyó általi halálra ítélték, és kivégezték. Nem sok dicsőség jutott nekik!

 (Forrásom: Kun Miklós: Oroszország válaszúton, Akadémia Kiadó, Budapest, 2005.)

A kövérség előnyei a humor tükrében

Sok tortát kell enni a soványság ellen

Farsang (Vízkereszttől hamvazószerdáig) 3. - Szellemek fejedelme

            A szeretet nincs a farsang hatalmában – tartja egy régi közmondás. Ez ugyan azt jelenti, hogy nemcsak farsang idején szövődhet szerelem, de azt is kifejezi, hogy az udvarlás, a párválasztás, de a házasságkötések, a lakodalmak legfőbb ideje a hagyományos, magyar paraszti életben a farsangi időszak volt. Az egész magyar nyelvterületen a lányok ilyenkor küldtek – többnyire a keresztanyjukkal – a kiszemelt legénynek bokrétát. Ezek a fiúk a kalapjukra tűzték, így mentek el farsangvasárnap táncolni. Volt olyan, aki több lánytól is kapott bokrétát, de annak az ajándékát tűzte ki, amelyik a legjobban tetszett neki.

            Kisebb településeken a 17. században terjedt el az a szokás, hogy farsangkor a pártában maradottakat kicsúfolták. Csokonai Vitéz Mihály Drottyájában használja a „tőkét vonni” kifejezést, amely a „tuskóhúzás” ma is fellelhető szokására utal. Jegyzetében meg is magyarázza: „Szokásban vagyon nagyon sok helyeken, hogy mikor a farsang elmúlik, a meg nem házasodott ifjakkal és a férjhez nem ment leányokkal valamely fát vagy tőkét nevetség okáért felemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek”.

            A népi farsang mutatja természetesen a legtöbb változatot. A szórakozás szinte kimeríthetetlen tárházában szerepelt a lóverseny, a harci játék, a tréfás párviadal, a farsangi és a böjti ételek megszemélyesítésének küzdelme, de elsősorban az alakoskodás és a tánc.

A magyar falu álarcos alakoskodásai között feltűnnek az állatalakoskodások. Különösen kedvelt a medve-, ló-, kecske- és gólyaalakoskodás. Az alakoskodók általában kis párbeszédes jeleneteket is előadnak, pl. a lovat, kecskét gazdája vásárra viszi, az alkudozás közben az állat összeesik, holtan terül el, majd a zeneszóra ismét feltámad. Az állatalakoskodáson kívül más figurák is megjelennek a falusi farsangon. Álarcuk azonban – szemben a fából készült busómaszkokkal – többnyire alkalmi, harisnyából, rongyból, papírból készül. A hagyományos figurák közé tartozik a betyár, a cigányasszony, a menyasszony és vőlegény vagy öregember és öregasszony pólyás babával. Ilyenkor kerülhet színre a tréfás halottasjáték vagy lakodalom is.

Napjaink leglátványosabb farsangi alakoskodása a Mohácson lakó délszlávok csoportos ún. busójárása. E busók fából faragott álarcokban jelennek meg, mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A busóálarcot azonban eredetileg csak a felnőtt sokác férfiaknak volt szabad feltenni, a legények másfajta álarcot viseltek.

            A diákság is kivette részét a mulatozásokból. Színjátszásunk egyik fő alkalma a 17–18. századokban éppen a karnevál idejére esett.

            A városokban is szokássá vált a középkorban a farsangi tréfálkozás. Ilyen volt például a mészároslegények mókás párviadala. Két épület közé kötelet húztak, majd egy fonallal jól összekötött libát akasztottak a közepére. A legények nyereg nélküli lovon vágtattak el a kötél alatt, és igyekeztek elkapni a liba nyakát. A kapkodás és a nyargalás addig tartott, amíg valaki a lúd fejét le nem szakította. Azután hirtelen elvágtatott vele, mert a többiek űzőbe vették, s igyekeztek tőle elragadni. Aki a fejét elvitte, egy évre főlegény lett, és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvezett.

            A magyar királyi udvarban – olasz hatásra – valószínűleg már az Anjouk meghonosították a farsangi rendezvényeket. Mátyás korától pedig pontos adataink is vannak erre vonatkozóan. II. Lajos – a harci játékok mellett – évről évre maskarabált is rendezett, Például 1525-ben húshagyókedden álarcos menet jelent meg az udvarban, melyben elefánt is szerepelt. Maga II. Lajos is jelmezesen, ördögálarcban jelent meg az ünnepségeken. Nem mindenki helyeselte ezt, amit bizonyít Szerémi Györgynek a halott királyról írt – nem éppen hízelgő – búcsúztatása: „… minden évben farsang utolján húshagyókor a rossz szellemek fejedelmévé tették, s feslettségbe húzták bele…” A budai királyi farsangoknak egy időre a török hódoltság vetett véget, de a kiegyezés (1867) után ismét felbukkannak a feljegyzésekben.

(A Veszprémi 7 Napban 1999. január 28-án megjelent írásom felhasználásával.)