Bandholtz amerikai tábornok megmentette a Nemzeti Múzeum kincseit a románok rablásától - - - 1919. október 5.

1919. október 5. Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok a szövetséges katonai misszió aznapi elnökeként, csupán lovaglópálcájával felszerelkezve (melyet később Huszár Károly akkori miniszterelnök kérésére a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott) megakadályozta, hogy egy csapatnyi román katona a Nemzeti Múzeum kiállítási tárgyait elrabolja. A Nemzeti Múzeum elé már felvonultak a megrakásra váró román teherautók; csakis az mentette meg a kifosztástól a múzeumot, hogy onnan Bandholtz a román katonákat kizavarta, a múzeum ajtóit pedig a szövetségesek nevében lepecsételtette.

A tábornok naplójában így emlékezik a múzeumi eseményekre:

„1919. október 6. Tegnap este alighogy felálltunk azon kitűnő lakomák egyike után, amelyekkel Gore százados táplál bennünket, bejelentkezett Horowitz ezredes és elmondta, hogy a románok egy egész konvojnyi teherautóval a Nemzeti Múzeumnál és készülnek elvinni számos művészeti alkotást. A Katonai Misszió október 1-jei találkozóján döntés született arról, hogy bár a románok azt állítják, számos, a Nemzeti Múzeumban található tárgy őket illeti meg, mivelhogy jelenleg ők Erdély urai, ne kapjanak egyet sem közülük, mielőtt azt jóvá nem hagyja bizottságunk, amelynek elnöke Shafroth amerikai százados. Még aznap tájékoztattuk döntésünkről a román főparancsnokot. Loree ezredes és egy amerikai katona társaságában visszakísértem Horowitz ezredest a Múzeumhoz, amelyet szoros román őrség vett körül. Az egyik férfi megpróbált megállítani bennünket, de nem szereztünk neki nagy örömöt, mi pedig bementünk az épületbe, s végül előkerítettük az igazgatót.

Úgy körülbelül délután 6 órakor Serbescu tábornok, tisztek és civilek egy csoportja kíséretében megjelent a Múzeum előtt egy tizennégy kamionnyi konvojjal és egy különítmény katonával. Kijelentette, hogy Mardarescu tábornoktól és Diamandi főbiztostól felhatalmazást kapott arra, hogy átvegye az Erdélyből származó tárgyakat és követelte a kulcsokat. Az igazgató tájékoztatta őt arról, hogy a Szövetséges Katonai Bizottság vette át a Múzeum felügyeletét, és hogy nem adja ki a kulcsokat. Serbescu tábornok ezt követően elmondta neki, hogy reggel visszajönnek és amennyiben a kulcsokat nem kerítik elő, erőszakkal viszik el a műtárgyakat. Mindezért elkértem az igazgatótól a raktár kulcsát és egy darab papírt hagytam ott a következő szöveggel: „Annak, akit megillet – Mivel a Szövetséges Katonai Bizottság felelős a Budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban található valamennyi tárgyért, a kulcsot a soros elnök, Bandholtz tábornok, az amerikai képviselő vette magához.”

Mindezt aláírásom követte. Ezt követően Loree ezredessel lepecsételtettem valamennyi ajtót, amelyekre a következőket írattam ki: „Ezt az ajtót a Szövetséges Katonai Bizottság parancsára pecsételték le.

H. H. Bandholtz, soros elnök

1919. október 5.”

Harry Hill Bandholtz (élt: Constantine, Michigan, 1864. december 18.–Constantine, Michigan, 1925. május 11.) édesapja német bevándorló volt. 1917 júniusától harcolt Franciaországban, szeptember 27-én léptették elő tábornokká. 1920 februárjában vezényelték haza, az USA-ba.

Magyarországi megbízatását 1919. augusztus 6-án kapta, augusztus 7-én Párizsból indult útnak gépkocsival, Prágából pedig vonattal utazott tovább. Budapestre augusztus 11-én reggel érkezett meg.

Magyarország román megszállása a Nemzetek Szövetségének Legfelsőbb Tanácsa utasításai ellenére történt meg. Ezért Clemenceau francia miniszterelnök, a Legfelsőbb Tanács elnöke (logikusan!) a magyarokat szólította fel a fegyverszünet betartására, amit Romanelli olasz alezredes továbbított Budapestre: „Magyarország tegyen eleget a fegyverszünet előírásainak és tartsa tiszteletben a Legfelsőbb Tanács által rögzített határokat, és mi megvédjük Önöket a románoktól, akik nem kaptak tőlünk semmilyen felhatalmazást. Azonnali hatállyal küldünk egy szövetséges katonai missziót, amelynek feladata a leszerelés felügyelete, valamint gondoskodni arról, hogy a román csapatok kivonuljanak.”.

A négyhatalmi tábornoki kar tagjai lettek, akik a Szövetséges Katonai Misszió vezetését napi rotációban osztották fel egymás között:

– Harry Hill Bandholtz, Amerikai Egyesült Államok hadserege;

– Reginalúd Gorton, Nagy-Britannia hadserege;

– Juan César Graziani, Franciaország hadserege;

– Ernster Mombelli, Olaszország hadserege részéről.

Bandholtz augusztus 10-én, Bécsben ebédjét Sir Ernest T. Troubridge tengernagy társaságában töltötte, akitől informálódott a magyar helyzetről. Bécsből táviratozott Halsey E. Yares ezredesnek, a román hadsereghez akkreditált katonai attasénak, hogy másnap reggeli érkezésétől kezdve a román parancsnokságtól elvárja a teljes körű együttműködést.

Bandholtz tábornokot már magyarországi tartózkodásának első napja délutánján felkereste Habsburg József főherceg, aki az akkor kézhez vett, rövid határidejű román ultimátumot mutatta meg neki. Az irat szerint Magyarországnak teljesíteni kell minden román követelést, feladni minden hadianyagát és hadi készletét, támogatnia kell Romániát a Bánát megszerzésében, sőt politikai uniót kell létrehoznia, amelyben a korábbi Osztrák–Magyar Monarchiához hasonlóan I. Ferdinánd román király lenne Magyarország uralkodója is. Bandholtz ezt a tájékoztatást adta József főhercegnek: „Figyelembe véve azt a tényt, hogy mivel nem a román teljhatalmú megbízott adta át (ti. az ultimátumot), nyugodtan megüzenheti a küldőnek, hogy menjen egyenest a pokolba.”

Constantine Diamandival, Románia magyarországi teljhatalmú megbízottjával csak másnap találkozott, és csak augusztus 13-án kapta meg a román kormány nyilatkozatát, amelyben a Szövetséges Katonai Misszió kompetenciáját elismerték.

Augusztus 16-án Mardarescu román tábornok kézhez kapta a Misszió első instrukcióit:

– Azonnal szüntessék be bármilyen készlet vagy tulajdon rekvirálását vagy eltulajdonítását, akármilyen természetű legyen is az, kivéve az ezen Misszió által erre a célra engedélyezett övezeteket, és akkor is csak olyan készleteket, amelyek a román hadsereg számára szükségesek és a Misszió kapjon tájékoztatást azokról a készletekről, amelyeket szükségesnek tekintenek.

– A román főparancsnok késedelem nélkül adjon át egy térképet, amelyen világosan kimutatja a rekvirálási övezeteket, és amely csapatai elhelyezkedését is mutatja.

– Azonnal szolgáltassák vissza tulajdonosának az összes, jelenleg román kézben lévő magántulajdont, mint például személygépkocsik, lovak, hintók, amelyek magánszemélyek tulajdonában vannak.

– Szervezzék meg a vasúti, postai és távíróvonalak fokozatos visszaszolgáltatását a magyar kormánynak.

– Ne rekviráljanak további épületeket, raktárakat és ingatlanokat és a lehető leggyorsabban evakuáljanak minden iskolát, kollégiumot és más hasonló jellegű épületet.

– Azonnal hagyjanak fel a gördülő eszközök, vagy bármilyen magyar tulajdon hajón Romániába, vagy arrafelé történő szállításával, állítsanak meg és vigyenek vissza Budapestre minden úton lévő vagy külső állomásokon hagyott gördülő eszközt vagy magyar tulajdont.

– Korlátozzák a köz- és magánügyek felügyeletét a városban arra a szinte, amelyet a Misszió hagyott jóvá.

– A román kormány legkésőbb augusztus 23-ig bezárólag szolgáltasson teljes listát valamennyi hadi-, vasúti és mezőgazdasági anyagról, élőállat-állományról vagy bármiféle tulajdonról, amelyet a román erők eltulajdonítottak Magyarországról.

Augusztus 21-én a Szövetséges Katonai Misszió közölte József főherceggel, hogy a 20-án bevezetett statáriumot fel kell oldania, valamint a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa nem lát szívesen egy Habsburgot Magyarország élén. József főherceg 23-án lemondott.

Bandholtzot két kiemelkedő cselekedete tette nevezetesség: A rekvirálási és rablási tilalom ellenére 1919. augusztus 25-én az Állami Vasúti Üzemben 135 megrakott teherautó és 25 rakodó teherautónyi elszállításra várt felszerelést rakatott vissza, majd 1919. október 5-én a Nemzeti Múzeum kincseit mentette meg.

Magyarországi tapasztalatait később An Undiplomatic Diary by the American Member of the Inter-Allied Military Mission to Hungary, 1919–1920 című írásában foglalta össze.

Tettéért személyét a Horthy-korszakban jelentős tisztelet övezte. Szobrát – Ligeti Miklós alkotását – hosszas diplomáciai huzavona után 1936-ban avatták fel. A korszak kormányai ugyanis támogatták a románok fosztogatására emlékeztető szobor elkészültét, amit viszont a románok elfogadhatatlannak tartottak, különösen, hogy a szobor kezében a Magyar Nemzeti Múzeum előtti kínos eseményekre emlékeztető lovaglópálca is megjelent volna. Végül kompromisszumként a szobor alakja a megalázó lovaglópálcát a háta mögött tartja.

Bandholtz tábornok – 150 cm-es haraszti mészkő talpazaton, kb. 220 cm magas álló bronz – szobrát 1936. augusztus 23-án délelőtt 11 órakor a Szabadság téren avatták fel. Horthy kormányzó és több magas rangú személyiség magán emberként vett részt rajta. Az Egyesült Államok követsége részéről James B. Stewart, a követség munkatársa és felesége, valamint Garret G. Ackerson Jr. követségi titkár volt jelen. (A nagykövetet diplomatikusa erre az időre a külügyminisztérium Washingtonba rendelte, mivel a román diplomácia mindent megtett, hogy az amerikaiak ne képviseltessék magukat a szobor avatásán. Azonban az sértő lett volna a magyarokkal szemben is, meg a saját hadseregükkel szemben is, hogyha egy amerikai tábornok szobrának leleplezésekor nincsenek jelen. Így kompromisszum született.) A fő beszédet Perényi báró (a szobor felállításával foglalkozó bizottság elnöke, koronaőr) tartotta, a szobrot a főváros nevében Szendy Károly polgármester vette át rövid beszéd kíséretében. A szoborra az első koszorút Shvoy István tábornok helyezte el, ezután Stewart koszorúzott, és rövid beszédet mondott: „Megtiszteltetésnek tekintem, hogy elhelyezhetem a koszorút e szobor előtt, amely a magyar népnek egy honfitársam iránti tiszteletét és kegyeletét fejezi ki. Bandholtz tábornok bátor katona volt és egész hosszú pályája tiszteletre méltóan alakult. Mint fiatalember, az USA katonai akadémiáját végezte el, majd néhány évvel később vezető szerepet játszott a Fülöp szigeteki felkeléssel kapcsolatos akcióban először mint katona, később mint kormányzó. A háborút követő időszakban érkezett ide, tartózkodott itt, s vált szeretett baráttá.” Többen is koszorúztak, pl: Lázár Andor igazságügy-miniszter, Hóman Bálint közoktatása és kulturális miniszter (a szobor felállításával foglalkozó bizottság társelnöke). Az ünnepség elején a magyar, a végén az amerikai himnuszt játszotta a zenekar. Az amerikai követség jelentése megállapította: „Az ünnepség rendkívül nagy hatású és méltóságteljes volt, legalább kétezer ember vett részt rajta.”

A második világháborúban hivatalosan hadat viseltünk az Egyesült Államok ellen, a szobor azonban a helyén maradt, az angol nyelvű felirattal: „I simply carried out the instructions of my Government, as I understood them, as an officer and a gentleman of the United States Army”. („Csupán a kormányom instrukcióinak megfelelően cselekedtem, ahogy azokat úriemberként és az amerikai hadsereg tisztjeként értelmeztem.”

A szobrot a háború után, a szovjet megszállás idején, az 1940-es évek vége felé restaurálás ürügyén eltávolították, és egészen az 1980-as évek végéig egy szobortemetőben hevert. Ekkor Salgo nagykövet kérésére a zugligeti nagyköveti rezidencia kertjében állították fel. Eredeti helyére, a Szabadság térre 1989 júliusában került, csupán pár nappal Bush amerikai elnök történelmi látogatása előtt. A talpazat hátán azonban új szöveg olvasható: „Harry Hill Bandholtz tábornok, az amerikai katonai misszió vezetője 1919. október 5-én megakadályozta, hogy a Nemzeti Múzeum kincseit Romániába szállítsák”.

Bandholtz születése évfordulóján az amerikai katonai attasé a szobrot minden évben megkoszorúzza.

Bosznia-Hercegovina okkupációjára - 1878. július 29.

1878. július 29-én lépte át az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege a Száva folyót, hogy a berlini kongresszuson elfogadott határozat értelmében ellenőrzése alá vonja Bosznia és Hercegovina – illetve a Novipazari Szandzsák – területét. Az okkupáció eredményeként a Monarchia megszerezte Európa egyik lőporos hordóját, mely évtizedekkel később lángba is borította a Birodalmat.

A Monarchia vezető körei már Itália elvesztése után célul tűzték ki a Habsburg veszteségek balkáni kompenzációját, amire „Európa beteg emberének”, az Oszmán Birodalomnak az összeomlása kiváló lehetőséget nyújtott. Bécsben már az 1870-es évek elejére készen álltak azok a tervek, melyek Bosznia, esetleg az annál is délebbre fekvő területek elfoglalását irányozták elő. Andrássy Gyula közös külügyminisztersége 1871 után mérsékelte ezeket a törekvéseket, mivel a politikus tisztában volt azzal, hogy az osztrák–magyar térnyerés milyen konfliktusokat eredményezhet – különösen a cári Oroszországgal –, másrészt pedig felmérte, hogy újabb szláv területek bekebelezése Magyarország pozícióit gyengíti a Monarchián belül (a Birodalom cseh és horvát nemzetiségei egyébként éppen ezért, egy föderalista átszervezés érdekében támogatták a déli terjeszkedést). A Balkán tűzfészkének tekintett tartományban aztán – Szerbia támogatásával – 1875-ben törökellenes felkelés robbant ki a keresztény lakosság körében, mely kudarca ellenére felidézte egy nagy délszláv állam létrejöttének lehetőségét, így a nagyobbik rossz ellenében Andrássy is a körültekintő terjeszkedés hívei mellé állt.

Oroszország – a vereséget szenvedett szerbek védelmére hivatkozva – 1877 során háborút indított a roskadozó Török Birodalom ellen, a magyar politikus pedig titkos szerződésben elérte, hogy a győzelem esetén a Monarchia uralma alá vonhassa Bosznia és Hercegovina területét. Miután azonban az oroszok döntő győzelmet arattak a szultán ellen, az 1878 márciusában kötött san stefanói békében „elfeledkeztek” a Bécsnek tett ígéretről, és saját szándékaik szerint akarták átrendezni a félszigetet. A Monarchia és a többi nagyhatalom tiltakozása következtében 1878 júniusában a berlini konferencia újratárgyalta a kérdést, és többek között arról is határozott, hogy Bosznia, Hercegovina és a Novipazari Szandzsák – korabeli szóhasználatban egyszerűen csak Szandzsák – katonai ellenőrzése a Monarchiát illeti meg. Ezzel tehát Andrássy és Bécs céljai is teljesültek, hiszen a birodalom nem annektálta, csupán okkupálta a forrongó országot.

1878. július 29-én a Monarchia (K.u.K.) hadserege a keresztény lakosság védelmének hangzatos jelszavával átlépte a Szávát, és – többek között az először bevetett monitorok segítségével – néhány hét alatt birtokába vette a Monarchiának ítélt területeket. Míg a török uralom ellen a keresztények keltek fel, most a tartomány muszlim népessége ragadott fegyvert a „megszállók” ellen, a vereséget követően pedig emigránsok tömegei indultak meg az Oszmán Birodalom felé. Az okkupációt egyébként Magyarországon is tiltakozás fogadta. A Szarajevóban létrehozott közös kormányzóság és a megszállás évtizedei viszonylagos nyugalmat, stabilitást és gazdasági növekedést hoztak, bár a Monarchia törekvései a közös bosnyák nemzettudat megteremtésére kudarcot vallottak. Bosznia és Hercegovina lakosságának nagy része egészen az első világháború időszakáig a horvát és a szerb nacionalista törekvések hatása alatt maradt, az 1908-ban végrehajtott átgondolatlan annexió pedig a diplomáciai térvesztés – és az Oroszországgal fennálló ellentét kiéleződése – mellett a dualista állam stabilitását is aláásta. Nem véletlen, hogy az első világháborút kirobbantó 1914-es, Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merényletet éppen a forrongó tartomány székhelyén, Szarajevóban követték el. Az etnikai és vallási ellentétek által széttagolt Bosznia egyébként a mai napig Európa és a Balkán-félsziget egyik legveszélyesebb pontja maradt, melynek problémáit a dualista közigazgatást követő száz évben sem sikerült orvosolni. 
(Tarján Tamás írásának felhasználásával)

Szerbiai benyomásaimról (5/5.)

          Délen, a Bácska, Dél-Baranya/Drávaszög, Muraköz, Mura-vidék területének 1941-es visszarendeződése után Magyarország határa teljesen a vizek mentén alakult ki: Dráva, Duna, Tisza. Az Országhatártúra mozgalom –­ kezdeményezésemre – a 75. évforduló alkalmából (több napos) vízi és szárazföldi túrát szervezett. Most nem a műemlékekről, nem a látnivalókról számolok be folytatásokban blogom olvasónak, hanem a szubjektív benyomásaimról.

Útközben, Sajkáslakon (a lakókocsit szívesen kölcsönadom)

Nagyon sok a nagy fa. Utak menték, településeken mindenütt árnyat ad, és a szemnek is kellemes. Településeken virágokat is látni a parkokban.

 Horgosi utcakép, zentai városháza

Feltűnően sok a partizán emlékmű, a második világháborús emlékmű, rajta a vörös csillag. Más a történelmük, mint a mienk. Néhány példa: Titelen, Antalfán, Fehértemplomban.

Nagy a nyugalom mindenfelé. Nálunk vibrál a levegő állandóan, érezhető a feszültség. Ott valahogy átszáll az emberre a nyugalom.

Sok a dohányzó ember, mind férfiak. Nálunk ha körülnéz az ember, sajnos több nőt, lányt lát bagózni, mint férfit.

Rendőrt gyalogosan egyet sem láttam, autóban is talán kétszer. Mintha nem lenne rendőrség Szerbiában. Ugyanakkor migránssal sem találkoztam, balesetet sem láttam.

De a rengeteg fekvő rendőr megőrjített! A legkisebb, eldugott, világvégi faluban is volt legalább egy!!!!!! Ember sehol, a járda az árkon túl – még véletlen baleset sem lehet, de fekszik a rendőr az úton keresztben. (Szóló autóval is le kell lassítani, utána meg újra felgyorsulni. Lakókocsival sokkal bonyolultabb, mert fékezéskor a lakókocsi tol, gyorsításkor meg visszahúz!!! És persze eszi a benzint minden fekvő rendőr, meg fárasztja a lábat a kuplungozás, a fékezés, a gáz nyomása stb. És teljesen felesleges!!!Legfeljebb zsúfolt lakótelepen van értelme!!!)

A római katolikus templomok mind be voltak zárva, a hívek nem látogathatták bármikor. Ezzel szemben az ortodox templomok mind nyitva voltak, bármikor lehetett menni imádkozni. Ez csak egy dolog, de ebből is látszik a hozzáállás. Nemhiába csökken a katolikusok száma és nő az ortodoxoké. Úgy látom, ezt csak én veszem észre!!! Példának Varázsliget és Deliblát ortodox temlomai:

(Készült: 2016-ban)

Feleségek és férjek kapcsolatáról

Legalább 10 éve férjezett asszonyok egy csoportja tréningen vett részt, amelynek ez volt a témája: "Mennyi még a szerelem az ön házasságában?".

Először mindegyikük azt a kérdést kapta, hogy szereti-e a férjét?

Mindegyikük azt felelte, hogy "igen".

A következő kérdés az volt, hogy ezt mikor mondta a férjének legutoljára
Egyesek azt válaszolták, hogy "ma", mások azt hogy "tegnapelőtt", "múlt héten", "már nem is emlékszem"... stb.

Ekkor azt a feladatot kapták, hogy küldjenek a férjeiknek egy sms-t ezzel a szöveggel: "Szeretlek, drágám!".

A férjek válaszai:

1. Ki vagy? 

2. Az istenért, mi történt...?!

 3. Én is Téged (ez csak egy eset volt).
4.  Ez meg mi akar lenni? Megint összetörted az autót?!

5. Mi van? Nem értem, mi akar ez megint lenni...

6. Nem tudom, mit vittél véghez, de ezt már nem bocsátom meg neked!

7. ????

8. Ne háríts rám semmit, nyíltan írd meg, mennyit akarsz már megint...

9. Álmodom?

10. Ha megtudom, hogy valójában kinek szól ez az üzenet, garantálom, hogy agyoncsapom! 

11. Már többször szépen kértelek, hogy ne igyál annyit. Ha nem hagyod abba, végleg elhagylak!

Szerbiai benyomásaimról (5/4.)

          Délen, a Bácska, Dél-Baranya/Drávaszög, Muraköz, Mura-vidék területének 1941-es visszarendeződése után Magyarország határa teljesen a vizek mentén alakult ki: Dráva, Duna, Tisza. Az Országhatártúra mozgalom –­ kezdeményezésemre – a 75. évforduló alkalmából (több napos) vízi és szárazföldi túrát szervezett. Most nem a műemlékekről, nem a látnivalókról számolok be folytatásokban blogom olvasónak, hanem a szubjektív benyomásaimról.

          Ami zavart, az igénytelenség szemmel látható. A régi magyar területeken nem annyira, de a régen is szerb területeken jobban. Néhány példa:

Sajkásgyőrkei pad a parkban

 Óbecse egy nagyobbacska település, a környék központja. Romokban a főtere, de az ortodox temploma kivül-belül rendezett.

Ópalánka nagyon fontos dunai kompátkelő, mivel híd száz kilométerekre található. Naponta ötször közlekedik a komp. Így néz ki a kikötés helye.

Az utak minősége vegyes. A főutak jók, mint nálunk, a mellékutak rosszabbak, mint nálunk.

A falfirka általános. Talán még több, még rondább és még zavaróbb, mint nálunk. Még a csodálatos fekvésű szendrői várban is éktelenkedik.

A folyók (Tisza, Duna, Dráva stb.) nagyon vadregényesek, nincsenek beton közé szorítva. 

 Adai kemping, a zentai Tisza-híd, jobbra a strand.

Bal oldalt macedon, jobb oldalon szerb nemzetiségű horgász Szendrőnél, a Dunán. Mint a világon mindenütt, ők is arra panaszkodtak, hogy nincs kapás!

(Készült 2016-ban) (Folytatom)

Nők, férfiak görbe tükörben

Megalakult a Magyar Revíziós Liga - 1927. július 27.

          A Magyar Revíziós Liga az irredenta tevékenység szervezésére, összehangolására szerveződött. Társadalmi szervezetként arra törekedett, hogy a világ fontosabb országaiban felhívja a figyelmet a trianoni béke igazságtalanságaira, s ezzel elősegítse a revízió sikerét. A nagyon óvatos hivatalos külpolitikai területi revíziós politika 1927-ben erőteljesebb hangra váltott, mivel Magyarország olasz nagyhatalmi támogatást szerzett a területi revízió megvalósításához, ugyanekkor jelentős nyilvánosságot is kapott a világsajtóban Lord Rothermere jóvoltából.

Ezek hatására megélénkültek a Trianon-ellenes szervezetek is, mivel nagyobb lehetőséget éreztek a magyar revíziós propagandában. Egy új, tagegyesületeket tömörítő ernyőszervezetre (liga) lett szükség, mely majd a „félhivatalos” külpolitikai propagandát szervezi. Július második felében Herczeg Ferenc író, valamint a nagy gazdasági érdekvédelmi szervezetek: a Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület és az Országos Mezőgazdasági Kamara képviselői elhatározták a Magyar Revíziós Liga megalakítását. Herczeg Ferenc a Liga 1927. július 27-én lezajlott alakuló ülésen leszögezte, hogy „az úgynevezett Rothermere-vonal nem magyar javaslat”, mivel „a magyar nemzet nem adja föl jogát a maga ezredéves […] államterületéhez”.

          Augusztus 11-én, a liga végleges alakuló ülésén 35 nagy taglétszámú társadalmi szervezet lépett be alapítóként. (A tagegyesületek száma 1929-ben már meghaladta az ötszázat.) Herczeg Ferencet választották elnökké. Herczeg a Szerbiához csatolt bánsági Versecen született 1863. szeptember 22-én. (Trianon előtt Temes vármegye Verseczi járásának székhelye, 1910-ben 27 370 lakossal, amiből csak 8602 volt szerb nemzetiségű.). Az „írófejedelem” több menekültsegélyező egyesület elnöke, revíziós témájú cikkek és publicisztikák tucatjait írta, országgyűlési képviselő, a felsőház újonnan kinevezett tagja. Ügyvezető igazgató Fall Endre lett. (Fall a kereskedelmi iskola tanára volt Temesvárott, majd 1919-ben Magyarországra menekült, ahol sorstársai ügyeivel foglalkozott a Herczeg vezetése alatt álló szervezetekben.) 1928-ban Eckhardt Tibor (élt: 1888–1972) kisgazdapárti politikus, országgyűlési képviselő került az ügyvezető alelnöki posztra, és ezzel kialakult az a vezetőség, amely lényegében a liga egész fennállása alatt irányította annak tevékenységét.

          1927. október 1-jén a liga bemutatkozó előadás-sorozatot indított a régi Országház nagytermében, majd a hónap közepén az Auguszta-telepen a liga vezetőinek részvételével felavatták a Menekültek Lord Rothermere díszkertjét. Novemberben a liga küldöttsége Londonban átadta Rothermere-nek azt a huszonhat díszes bőrkötésű albumot, amelyben több mint egymillió „mindenféle vallású, életsorsú és világfelfogású” magyar fejezte ki a „nemzet háláját és hódolatát”, s köszönte meg aláírásával, hogy Rothermere „a brit nemzet dicsőséges hagyományaihoz híven nemes bátorsággal síkraszállott idegen uralom alá kényszerített és jogaitól megfosztott testvéreink millióiért”.

          A Magyar Revíziós Liga a világközvélemény – elsősorban a vezető nagyhatalomként tisztelt Nagy-Britannia – felvilágosítását tartotta fő feladatának. Mivel itthon az a nézet terjedt el, hogy a Történeti-Magyarország felosztása a szomszéd államok félrevezető propagandájának a bűne, kialakult az a kissé naiv elgondolás, hogy a Magyarország történelméről és jelen helyzetéről szóló hiteles információk terjesztése a nagyhatalmakat rábírja majd arra, hogy tévedésüket helyrehozzák. A liga tehát a békeszerződés remélt felülvizsgálatát szándékozott előkészíteni propagandájával. Gyűjtötte a magyar kisebbségek sérelmeiről szóló jelentéseket, valamint a revíziós témájú hazai és külföldi publikációkat, s maga is rendszeresen közölt revíziópárti cikkeket a hazai sajtóban és Rothermere lapjaiban. Az őszi hónapokban napvilágot láttak A Magyar Revíziós Liga Kiadványai címet viselő, angol, francia, olasz, német és magyar nyelven megjelenő sorozat első propagandafüzetei. A nagyhatalmak politikai és sajtókörei számára megküldött gyengécske, ügyetlenül fordított röpiratok azonban hatástalanok maradtak.

        A Revíziós Liga 1928 tavaszától egyre sűrűbben közölhette írásait a Magyar Külpolitika című folyóiratban, amely 1929-től a liga hivatalos lapja lett. A címlapon ettől kezdve ott állt a liga jelvénye is: zöld mezőben kalász és három kezdőbetű – MRL. Megkezdődött az országos szervezeti hálózat kiépítése is. E mozgalom keretében vármegyék, városok és községek, valamint a legkülönbözőbb apró társadalmi egyesületek – kaszinók, önképzőkörök, baráti társaságok – csatlakoztak a ligához. Ezenkívül magánszemélyek egyénileg is beléphettek. A taglétszám 1930-ra elérte a kétmilliót.

A liga eközben külföldön is terjeszkedett. A nagyhatalmak fővárosaiban irodákat állított fel, melyek a követségeket tehermentesítve propagandát folytattak, bizalmas összeköttetéseket szerveztek, s cikkeket helyeztek el a sajtóban, ellátták a magyarbarát társaságok tagjait anyagokkal. A Revíziós Liga külföldi titkárságai kétségkívül nagy munkát végeztek, még ha ez nem eredményezte is a fogadó ország közvéleményének megnyerését. Olaszországban megalakult az Amici dell’Ungheria (Magyarország Barátai) nevű egyesület, illetve annak ifjúsági szervezete, melyek rendszeresen szerveztek barátsági rendezvényeket, revíziós témájú előadásokat és csereutazásokat. Franciaországban több politikus és újságíró is felszólalt a magyar revízió érdekében. A harmincas években olasz, angol, francia és német képviselőcsoportok tettek látogatást Magyarországon – rendszerint a liga szervezésében. A liga londoni titkársága segédkezett Bethlen István 1933. végi angliai előadásainak előkészítésében is. (A volt miniszterelnök 1932 májusában a liga díszelnöke lett.)

          A Magyar Revíziós Liga 1940 szeptemberéig összesen 270 könyvet jelentetett meg. Ezekben, lényegében válogatás nélkül, minden történeti, néprajzi, biztonságpolitikai, gazdasági, jogi, földrajzi, katonapolitikai érvet hadrendbe állított, amelyet alkalmasnak talált a magyarság iránti rokonszenv fokozására vagy a trianoni békeszerződés bírálatára.

A revíziós propaganda három közismert szimbólumot is segítségül hívott: a krisztusi passió jeleneteit (hamis bírák, kálváriajárás, keresztre feszíttetés, feltámadás), az 1848–49-es szabadságharc eszmei hagyományát (jogos önvédelmi harc az idegen agresszió ellen, egységes nemzeti mozgalom, kiváló külföldiek a haladó magyar ügy pártján, hősies bukás után méltányos kiegyezés) és a honfoglaló-honvédő történeti tradíciót (a haza földjét meghódító hős, a haza és a nyugati kereszténység védelme rablóhordákkal és pogányokkal szemben).

          A Magyar Revíziós Liga propagandájának aktivitása, valamint a revízió iránt tanúsított nemzetközi érdeklődés aggodalmat keltett a kisantant államaiban. Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában 1931-ben létrejöttek az első antirevizionista szervezetek, sőt egy francia publicista kezdeményezésére központot állítottak fel Párizsban. 1934 elején megalakult a Román Revízióellenes Liga, amely körlevélben szólította fel a közalkalmazottakat és az állami vállalatok dolgozóit a csatlakozásra. A magyar nemzetiségűek számára ugyan nem volt kötelező a belépés, de a tagdíjat az ő fizetésükből is levonták.

A Magyar Revíziós Liga feladatköre 1941 után megváltozott, Magyarország diplomáciai kapcsolatai az angolszász hatalmakkal megszakadtak, a hivatalos viszony helyreállítására nem volt remény. A magyar kormány azonban megkísérelte újrakötni az elszakadt szálakat, de ez semmilyen eredményt sem hozott.

         1944 elején a németek tudomást szereztek a fegyverszüneti és kiugrási tárgyalásokról, amelyet a Liga tagjai végeztek, s a katonai megszállás veszélye fenyegetett. Az irattárból el kellett tüntetni a béketapogatózásokra vonatkozó bizalmas dokumentumokat. A semleges országokban tartózkodó képviselők biztonságban voltak, a budapesti központban dolgozókra viszont komoly veszély leselkedett. A liga Zrínyi utcai irodájában többször tartottak házkutatást, alkalmazottai ellen körözést adtak ki, s bár annak nincs nyoma, hogy bárkit is letartóztattak volna, a Magyar Revíziós Liga hamarosan széthullott.

(Részlet a Trianon-trilógiám második kötetéből - A trianoni diktáétum korrigálása.)