A Magyar Fotográfia Napja - aug. 29.

1840. augusztus 29-én, (egy évvel a fotográfia megszületése után)  a Magyar Tudós Társaság (az MTA elődje) ülésén Vállas Antal (bölcsészdoktor matematikus, fizikus és földrajztudós)  bemutatta, miként lehet képet alkotni a fénysugarak segítségével fényérzékeny nyersanyagon.

 Vállas Antal a nemzeti kaszinó Duna felé fekvő termeiben egybegyűlt társaságnak két általa készült Daguerre-féle fényképet mutatott be. Ezzel bizonyítva, hogy birtokában van mindannak a tudásnak, amellyel élethű képeket alkothat a világról. Daguerre eljárásával a Dunát és a Királyi Várat vette fel egy megvilágítás előtt fényérzékennyé tett, ezüstözött rézlemezre.

 A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége 2003-ban kezdeményezte a Magyar Fotográfia Napja megünneplését megemlékezendő a fotográfia feltalálásának kezdeteire, a fényképezés jelentőségére, valamint a fotográfiának a kultúra fejlődésére gyakorolt hatására is. Ezen a napon adják át évente Az év fotográfusa díjat és Az év fotóművészeti alkotócsoportja címet.

(Forrás: Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség)

Ismert fotográfusaink:

●Klösz György (Johann Justus Georg Kloess (Klöss), Darmstadt, Németország, 1844–Budapest, Erzsébetváros, 1913 ) fényképész, festő, a magyarországi városfotózás úttörője és egyik legjelentősebb alakja

●Mai Manó (May Emánuel, Pest, 1855– Budapest, 1917) császári és királyi udvari fényképészmester, szakíró.

●André Kertész (Kertész Andor) (Budapest, 1894.-New York, 1985.) magyar származású fotóművész.

●Kinszki Imre (Budapest 1901–1945 januárja Sachsenhausen felé halálmenetben) a nemzetközi rangú fotográfus ( emléktábla, és botlatókő: Budapest, XIV., Róna utca 121)

●Robert Capa (Friedman/n/ Endre) (Budapest, 1913.-Indokína, Thái Binh, 1954) magyar származású fotográfus.

A humor se maradjon el

Morse születésnapjára - 1791. ápr. 27.

           A Yale egyetemre járt, de érdeklődését csak az akkoriban újdonságnak számító elektromossággal kapcsolatos előadások keltették föl. Végzése után a festészetből próbált megélni, Angliába költözött, itt töltötte az 1812-es angol-amerikai háború vészterhes napjait is. 1825-től ismét New Yorkban élt elismert, de anyagiakban nem dúskáló művészként, ő festette meg Lafayette márki arcképét. A politikával is megpróbálkozott, egy katolikus- és bevándorló-ellenes párt jelöltjeként, de személye nem volt szimpatikus a választópolgároknak.

            Egy párizsi tanulmányútjáról hazatérőben, a hajón elkapott egy beszélgetést az újonnan felfedezett elektromágnesről, ennek nyomán fogalmazódott meg benne az elektromágneses távíró gondolata. Első, kezdetleges tervét 1832 őszén vázolta fel, majd következett a megvalósítás gyötrelmekkel teli időszaka. Hamar be kellett látnia, hogy az elektromosságot illetően a sötétben tapogatózik, a véletlen azonban összehozta Joseph Henry fizikussal, aki minden kérdésére válaszolt, sőt gyakorlati tanácsokkal is ellátta.

            A távíró továbbfejlesztett változatát Morse 1838. február 20-án mutatta be egy hivatalos washingtoni bizottság előtt, öt évvel később sikerült rávennie a kongresszust a Washington és Baltimore közti távíróvonal kiépítésére. A negyven mérföld hosszú vezetéken 1844. május 24-én futott végig az első mondat, a nagyközönség számára 1845. április 1-jén nyitották meg.

            Magyarország első távíróvonala már 1847. december 27-én megnyílt, Bécs és Pozsony között.

            Morse az egységes nemzetközi jelzésrendszerré vált, később róla elnevezett pont-vonal kombinációt 1839-ben dolgozta ki. A jelrendszer hosszú karriert futott be, alkalmazása szinte művészetnek számított, gyakorlott távírászok az adás kisebb jellegzetességeiből felismerték egymást.

            Az elektromos távíró még életében meghozta feltalálója számára a sikert, a gazdagságot és az elismerést. Emberként azonban korántsem bizonyult nemesnek és nagylelkűnek: az elsőbbségről folytatott perben hevesen tagadta, hogy Henry bármilyen segítséget nyújtott volna számára, a polgárháború idején pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy a rabszolgaság intézménye isteni eredetű, helyes és igazolható.

            Morse 1872. április 2-án halt meg tüdőgyulladásban, New Yorkban, ahol ekkor már szobra is állt. 1900-ban az elsők között került be az amerikai feltalálók dicsőségcsarnokába.

Galamb József születésnapjára - - - 1881. február 3.

            Galamb József (Makó, 1881. február 3. – Detroit (USA), 1955. december 4.) konstruktőr, a Ford Motor Company tervezője, a Ford T-modell egyik megalkotója.

            A Ford T-modelljét – kisebb módosításokkal – közel húsz esztendőn keresztül gyártották. Amikor 1927-ben leállították a gyártást, már 15 milliónál is jóval több futott belőle Amerika és a világ útjain. Ez az autó "tette kerékre Amerikát", sorozatnagyságát csupán a Volkswagen Bogár és a Toyota Corolla tudta túlszárnyalni, de már csak egy későbbi korban, amikor az autózás tömegjelenséggé vált. A maga idejében a Ford T-modell felülmúlhatatlan volt, és a típus bevonult a XX. század történelmébe. A sikerautó születését a zseniális szervező, autógyáros Henry Ford, és az elgondolásait megvalósító fiatal magyar műszaki tehetség, Galamb József találkozása tette lehetővé.

Emlékezete

• 1981-ben emléktáblával jelölték meg a makói Ford-lerakat épületét.
• A makói ipari szakmunkásképző és szakközépiskola 1990. december 1-jén felvette a Galamb József Szakképző Iskola nevet. 2007. augusztus 1-e óta az intézmény jogutódja a Makói Oktatási Központ, Szakképző Iskola és Kollégium, amelynek ezentúl egyik tagintézménye viseli a konstruktőr nevét.

• 2000-ben Makó városa posztumusz díszpolgári címet  adományozott Galamb Józsefnek.

Ganz Ábrahám születésnapjára - 1814. november 6.

Ganz Ábrahám (1814. nov. 6, Unter-Embrach (Svájc) – 1867. dec. 15, Pest) Apja református kántortanító volt, kilencen voltak testvérek. Édesanyját tízéves korában elveszítette, így már tizenöt évesen ácsmesternek tanult, majd Zürichben öntőinas lett. Húszévesen vándorútjára indult, bejárta szinte egész Európát: Franciaország, Németország, Ausztria, Olaszország gyáraiban dolgozott. Szülőhazájába visszatérve, Schaffhausenben (egy Rajna-parti városban) Georg Neher öntőüzemében is dolgozott, gyakorolta a mesterséget.

            1842 augusztusában érkezett Pestre. Itt a Széchenyi által kezdeményezett József Műmalom építéséhez állt be dolgozni. 1843-ban – öntés közben – a folyékony vas a szemébe fröccsent. Szemtanuk szerint ekkor a következőkkel kommentálta az esetet: „A fél szem oda, de az öntés sikerült". A ranglétrát végigjárta. Gépészként kezdte, majd egy idő múlva már nem csak javított, hanem maga is előállított gépalkatrészeket. Rövidesen „első öntőmester" lett a gőzmalom öntödéjében, majd az öntöde és a gépjavító műhely vezetője. Aztán összeveszett a tulajdonossal, és saját öntödét nyitott. az egykori Kórház (ma Ganz) utcában hét segéddel. Ekkor a lakosság szükségleteit szolgáló öntöttvas tárgyakat készítettek.

Az eredeti öntödében 1964-ig folyt a termelés. Ekkor a ma is látogatható Öntödei Múzeummá alakították (II. kerület, Bem u. 20.).

Az öntöde az 1848-as szabadságharc alatt ágyúkat és ágyúgolyókat öntött a magyar honvédseregnek. A szabadságharc leverése után Ganzot vád alá helyezték. Hat hét elzárásra ítélték, de a végrehajtását felfüggesztették. Ganz folytatta munkáját, és ez időben ismerte fel, hogy vállalata fejlődéséhez olyan termékekre van szüksége, amelyek nagy sorozatban (tömeggyártásban) készülnek. 1846-ban a Pest-Vác vasútvonallal Magyarországon is megkezdődött a vasutak építése. Európában ekkor kovácsoltvas abroncsú, küllős vasúti kocsikerekeket gyártottak. De Amerikában és Angliában már alkalmazták egy jobb kereket eredményező kéregöntést. Az így gyártott kerekek futófelülete keményebb, kopásállóbb. Ganz 1853-ban tudott először ilyet gyártani, és 1856-ban már szabadalmi oltalmat kapott a továbbfejlesztett eljárására. A kiváló minőségű termék iránt nagy volt a kereslet: a következő 10–15 évben Európa-szerte mintegy 60 vasúttársaságnak szállítottak. 1867. november 23-án előállították a százezredik kéregöntésű kereket.

De Ganz nem csak a vasutaknak szállított, hanem például hidak vas alkatrészeit is gyártotta (a szegedi híd darabjai között 5 tonnás darabok is voltak), valamint malomipari gabonaőrlő hengereket is. Később a gyár ezzel a termékével is világhírű eredményeket ér el Mechwart András vezetésével. Sőt, Ganz azzal vált híressé, hogy felvállalta az első Duna-híd láncainak készítését. Ő öntötte a pesti Lánchíd tartóláncait.

A Ganz-gyár munkáslétszáma 1854-ben 60, 1857-ben 106, 1867-ben pedig már 371 volt. A napi termelés 2-3 tonna öntvény volt (közte 50-60 db kerék). A gyár termékei a következő nemzetközi elismeréseket kapták: a Párizsi Világkiállítás három bronzérme, a Svájci Iparmű-kiállítás ezüstérme, az 1862-es Londoni Világkiállítás bronzérme és az 1867-es Svájci Iparmű-kiállítás ezüstérme.

Ganz Ábrahám 1863-ban Pest díszpolgára lett. Szociális célokra sokat fordított, svájci szülővárosának segélyegyesületébe is rendszeresen teljesített befizetéseket. Gyárában egyedülálló nyugdíj- és betegpénztár működött. Megfeszített munkája és családi problémái idegzetét felőrölték. Sikerei csúcspontján – 1867. december 15-én – maga vetett véget életének, hamvai a Kerepesi temetőben nyugszanak.

            Munkássága eredményeképp fejlődtek ki szerény üzeméből a Ganz-vállalatok. Őt tartják a magyar nehézipar úttörőjének. A mai Lövőház utca–Margit körút–Kisrókus utca–Marczibányi tér által határolt területen alakult meg a Ganz Villamossági Gyár, a mai Millenáris park. Az átalakított helyszínen kezdetben kiállítás működött "Álmok Álmodói – Világraszóló magyarok" néven. A kiállítótermek maguk a régi gyárépületek voltak. Számos gépelem, acélszerkezetek, sőt, még egy működő daru is ki volt állítva, igaz utóbbi már csak a kíváncsi látogatókat szállította. A kiállítás bezárt már, de a csodálatos parkban a gyárépületek állnak még. Sőt, a padok között hatalmas vasöntvények és a gyár legnagyobb mérnökeinek mellszobrai találhatók.

Irodalom: Gelléri Mór: A magyar ipar úttörői (Bp., 1887); Berlász Jenő: A Ganz-Gyár első félszázada (Tanulmányok Budapest múltjából, Bp., 1957): Vajda Pál: Nagy agyar feltalálók (Bp., 1958).

Iskoláknak is névadója (Budapest, Zalaegerszeg)

Kisbolygót is elneveztek róla. Sárneczky Krisztián és Sipőcz Brigitta a 115885 kisbolygó felfedezői. 2003. november 6-án észleltek először. Az 1–2 kilométer átmérőjű aszteroida 3,60 év alatt kerüli meg a Napot.

Mellszobrai: az Öntödei Múzeum kertjében (1967, Cserenyei-Kaltenbacs István), valamint a Ganz Műszer Művek EKM gyára (Budapest, XIX. Üllői út 200) előtt láthatók.

Tatán gyulladtak ki a világon elsőként utcai acetilénlámpák - 1897. július 24.

          Az acetilén telítetlen szénhidrogén, amely igen labilis és reakcióképes, a levegő-acetilén keverék nyomás vagy cseppfolyósítás hatására robban, ekkor széndioxid és víz keletkezik. 1836-ban a brit Edmund Davy fedezte fel, tiszta állapotban a francia Berthollet, majd szintetikus úton a német Friedrich Wöller állította elő, nagyüzemi gyártását Moissan és Wilson dolgozta ki 1894-ben, az Egyesült Államokban. Egy kilogramm karbidból elméletileg 347 liter acetilén fejleszthető, a gyakorlatban 200-300 liter gáz jöhet létre, amely a vegyipar jelentős alapanyaga volt a 20. század közepéig. Az acetilénláng azonos fényerővel kevesebb hőt és égésterméket fejlesztett, tehát kevésbé rontotta a levegőt, mint a gyertya, a petróleum vagy a világítógáz lángja, ezért nagy jövőt jósoltak neki a közvilágításban.

            A világelső Tatán 1897-ben készült el a tóvárosi gázfejlesztő telep és csőhálózat, a legtöbb gondot a hálózat üzemeltetése, az öntöttvas csövek illesztése és tömítése okozta. Az acetilénégők 1897. július 24-én este fél kilenckor 21 helyen gyulladtak fel. A hálózatot szeptember elején kibővítették, mivel Ferenc József egy hadgyakorlat alkalmából II. Vilmos német császárral találkozott a városban. Az 500 Auer-égőt (a gázvilágítás hatásfokát megnövelő izzóharisnyás lámpát) kiszolgáló berendezés a budapesti Acetiléngáz Rt.-nél készült, Berdenich Győző mérnök, feltaláló és gyártulajdonos tervei szerint. Berdenich 1906-ban Egyesült Acetylénvilágítási Részvénytársaságot is alapított újabb városi telepek létesítése és karbidgyár építésére.

            Ebben a korban azonban létezett már villamos világítás is, Edison 1879-es szénszálas izzólámpa szabadalma nyomán. Kisvárosban az egykori gazdasági számítások a karbidvilágítást vélték a leggazdaságosabbnak, ám ez nem csak hogy a reményeket nem váltotta be, de az acetilén miatt veszélyesebbnek is bizonyult. Tatán 1912-ben tértek át a villanyvilágításra, a gázvilágítás 15 éve így csak technikatörténeti érdekesség maradt.

            A acetilén igen alkalmas volt mozgó fényforrások céljaira, kerékpárok lámpáinál az égőben, karbidból állították elő. Kisebb méretű karbidlámpákat a bányászatban, barlangászatban, hintókon és autókon alkalmaztak s részben ma is alkalmaznak. Acetilénnel történik az autogénhegesztés, a palackban szállított változatát dissous-gáznak nevezik.
(Forrás: MTI   |   <!--[if !vml]--><!--[endif]--> STOP)

Az első ember a Holdon - 1969. júl. 20.

            A Holdat nemcsak űrszondákkal kutatták, hanem mindeddig ez az egyetlen olyan Földön kívüli égitest, amelyen ember is járt. Az amerikai Apollo-program keretében először az Apollo–8 repüléssel sikerült Hold körüli pályára állnia embert szállító űrhajónak (1968. december 24.). Majd az Apollo–11 űrhajósai, Neil Armstrong parancsnok és Buzz Aldrin holdkomp-pilóta lettek az első emberek, akik holdkompjukkal sikeres leszállást hajtottak végre (1969. július 20.), és küldetésük csúcspontjaként kiléphettek a holdfelszínre a Nyugalom Tengerén (Mare Tranquilitatis). A Szovjetuniónak is megvolt a maga holdprogramja, ám amikor nyilvánvalóvá vált elmaradásuk az amerikaiaktól, felhagytak a költséges versennyel. Eközben az Egyesült Államokban szintén pénzügyi okokból törölték az Apollo-program utolsó három repülését, így eddig 12 amerikai űrhajósnak sikerült járnia a Hold felszínén.

            A Hold mint tulajdonnév a Föld bolygó egyetlen kísérőjének (holdjának) neve. A Földtől való átlagos távolsága 384 402 kilométer, nagyjából a Föld átmérőjének 30-szorosa.. Átmérője 3476 kilométer, hozzávetőleg a Földének negyede. Ezzel a Hold a Naprendszer ötödik legnagyobb holdja a Jupiter három holdja, a Ganümédész, a Kallisztó és az Io, valamint a Szaturnusz Titán holdja után.

            A felszíni nehézségi gyorsulás (és így a testek súlya) körülbelül hatoda a földinek, így a rajta járó űrhajósok a 80–90 kg-os űrruhában is könnyedén tudtak mozogni, ugrálni. A légkör hiánya miatt az égboltja teljesen fekete nappal is. Kötött keringése miatt mindig ugyanaz az oldala fordul a Föld felé, és az innenső oldalán álló holdi megfigyelő (például az Apollo űrhajósai) számára a Föld mindig ugyanott látszik állni az égen (persze bolygónk ugyanúgy fázisokat mutatva elfogy és megtelik, ahogy az a földi égen is látható a Hold esetében). A Holdról azonban a Földnek nem mindig ugyanaz az oldala látszik.

            A Hold különleges helyet foglal el az emberiség kultúrtörténetében is. Az őskor és az ókor vallásaiban a Holdat istenségnek tekintették. A legismertebb holdistenségek a görög mitológiabeli Szeléné, vagy római megfelelője, Luna istennő, de az egyiptomiak Honszu istenétől kezdve a maják Ixchelén át az észak-amerikai navahó indiánok Yoołgai asdząąn istennőjéig tucatnyi kultúrában tisztelték istenként a Holdat. Közelsége miatt már régóta vizsgálják; ennek fő módszere sokáig a vizuális megfigyelés volt (szabad szemmel, majd távcsővel, eleinte a Földről, majd műholdakról is). Így főleg domborzatáról gyűjtöttek mind részletesebb adatokat.

            A Holdat először egy szovjet űrszonda, a Luna–1 érte el 1959-ben a Luna-program keretében, ez azonban még csak elrepült mellette. Az első ember alkotta tárgy, amely valóban eljutott a Holdra, a Luna–2 szonda volt, szintén még 1959-ben, a szonda egyszerűen becsapódott a felszínbe és megsemmisült. A Luna–3 volt az első űreszköz, amely közelképet készített a holdfelszínről, amikor elrepült mellette. Az első sikeres sima leszállás a Luna-9 szondához fűződik, amikor 1966. február 3-án szállt le sikerrel a Oceanus Procellarumon. Nem sokkal később, 1966. április 3-án a Luna–10 lett az első szonda, amely Hold körüli pályára állt. (Forrás: Richpoi Hírek)

Az Eiffel-torony első kapavágására - 1887. január 26.

Alexandre Gustave Eiffel [ejtése: álekszándr güsztáv efel] (Dijon, 1832. december 15. – Párizs, 1923. december 27.), fémszerkezetek építésére szakosodott francia építőmérnök és gyáriparos, a párizsi Eiffel-torony, valamint a New York-i Szabadság-szobor stb. fémvázának tervezője és építője.

Az Eiffel-torony (ejtsd: ejfel-torony; franciául La Tour Eiffel, ejtsd /lá tuʀ ɛfɛl/) Párizs egyik jelképe, amely tervezőjéről, Gustave Eiffel mérnökről kapta a nevét. Az 1889. évi világkiállításra készült, az eredeti tervek szerint a kiállítás után lebontották volna. A torony összmagassága 322 m, ebből maga a torony 300 m, rászerelve 22 m-re magasodik egy tévé-adóantenna. Első emelete 58, második emelete 116, a harmadik 276 m magasban van. Négyzetalapú, 1,6 ha alapterületű, 10 100 tonna tömegű, 12 000 acéldarabból, szegecseléssel állították össze, átmeneti jelleggel. Évente kb. 10 tonna festék kell felülete karbantartásához. A legmagasabb épület volt a világon a New York-i Chrysler Building 1930-as felépítéséig (319 m).

Az 1832-ben született építészt a híres torony elkészülte után a francia akadémia tagjává választották. Épített hidat Bordeaux-ban, operaházat Iquitosban, csillagvizsgálót Nizzában, New Yorkban a Szabadságszobor tartószerkezetét, Budapesten pedig a Nyugati pályaudvart, 1877-ben. 1892-ben kitört Panama-botrány az ő hírnevét is megtépázta, a vádak szerint rossz minőségű acélszerkezetei használhatatlanok voltak a csatorna építése folyamán, ezért két év börtönre és komoly pénzbüntetésre ítélték. Gustave Eiffel jelentős kutatásokat végzett az aerodinamika területén, sőt a repülés első kísérletezői között is számon tartják. Magyarországon még két építmény elkészítésében vett részt vállalata, a Margit-híd munkálataiban és a szegedi közúti híd építésében. 1923-ig élt. Rangjához méltóan temették el a Levallois-Perret-i temetőben.

A határidőt betartó Gustave Eiffel a Becsületrend lovagja lett.  1887. január 20-án kezdődött a megvalósítása. 1889. március 31-re készült el, majd május 15-én megnyitották a nagyközönség előtt, amely el volt ragadtatva nemcsak a kilátástól, de az „ultragyors” és teljesen újszerű hidraulikus felvonóktól is. A világkiállítás hat hónapja alatt a torony 2 millió látogatót fogadott. Ahhoz képest, hogy előzőleg milyen polemizálás folyt róla, elsöprő sikert aratott. Mindez nem számított: az 1889-es év meghozza Eiffel számára a diadalt, és a megdicsőülést, mind mérnökként, mind pedig vállalkozóként. Az építmény első három szintje a nyilvánosság előtt is nyitva áll, mert az első emeleten remek éttermet rendeztek be a Világkiállítás alatt, ami ez az első számú vendéglőnek számított Párizsban. A második szintet – 116 méter magasságban – tudományos kísérletek színhelyének szánták, ám később a Le Figaro szerkesztősége foglalta el. A harmadik emeletről pedig csodálatos kilátás nyílik Párizsra.

Mindenkit várok pénteken a könyvbemutatóra