Betyárvilág Magyarországon. Tömörkény István: Kocsinjárók és lovonjárók

          Zsiványaink e fajtája a Ráday-korszak alatt szerencsére kiveszett. A betyárvilág legnagyobb gazemberei tartoztak közéjük.

            A lovonjárók voltak azok a híres legények, akiket e régi vármegyei rendőrrendszer mellett elfogni igen nagyon ritkán sikerült. Jó lova volt, jó lovas volt, s ha üldözték, könnyen elérhette a másik vármegye határát, ahová az első vármegye legényei már nem mehettek után. Körülbelül ez a nevetséges rendőri rendszer fejlesztette nagyra. Egy időben tömegesen voltak az országban. A mesterségük leginkább útonállás és lókötés volt. Utolsó alakjait kiölte a Ráday-korszak s a szervezettebb közbiztonsági szolgálat.

Másik, veszedelmesebb fajta volt az úgynevezett kocsinjáró betyárság. Veszedelmességének fő oka abban rejlett, hogy sokkal nehezebben akadtak a nyomára, mint ahogy ez a lovonjáróval történt.

Ha a lóhátas embernél puskát és pisztolyt láttak, mindjárt tudhatták, hogy kifélével van dolguk. A lovonjáró nem is csinált magából titkot. Bizonyos fokú hírnév és dicsőség övezte a pusztai banditákat annak idején s erre büszkék voltak.

Tömérdek népdalunk mutatja ezt, amelyek közük egyik legjellegzetesebbet ide iktatom:

Ha a főbíró szorongat,

Lopok neki egypár lovat,

Behajtom az udvarára:

még mög is híj vacsorára!

Nem így a kocsinjáró. A lovonjáró duhaj, csárdabeli legény volt, a kocsinjáró körültekintő, alattomos, vagyonszerző. Kocsijából senki ki nem nézte volna, hogy azzal egy nap alatt leszalad Kecskeméttől Titelig. A kocsin pedig kopott kalapú emberek ültek, hárman-négyen. A kocsiderékban széna. Afölött néhány tarisznya, esetleg ásó, kapa vagy kasza. Békés magyarok ezek, akik munkából jönnek. Avagy talán mennek a másik határba, mivelhogy ott az uraságnál dohány alá való földet bérbe lehetne kapni.
          Az ám. Csakhogy a kocsiderékban a széna alatt öt-hat töltött, kétcsövű puska hevert, amivel nagyon tudtak bánni. Üldözésük épp ezért a lehető legveszedelmesebb volt. Ha zsandár szorongatta a kocsinjáró betyárt, az első közibe vágott a kócmadzagos lovaknak, s mentek azok azonnal, mint a förgeteg. A másik ember töltögette s adogatta elő a puskákat, a két utolsó pedig hátrafordulva a kocsiderékban, vagy hasonfekve a szénában, valóságos golyózáport küldött az üldözőkre.

A kocsinjárók legutolsó példányát, Farkas Jancsit csak pár éve ítélték el tizenöt évi fegyházra a szegedi törvényszéknél, mert az őt üldöző két csendőr közül az egyiket a kocsiderékból lelőtte.

(A képen: a Radnai-hágótól hazafelé tartó betyárok)