Rasid nagyvezír a magyarok barátja - 1849. augusztus 30.

1849. augusztus 30-án Isztambulban Musztafa Rasid pasa nagyvezír (miniszterelnök és fővezér egy személyben) meggyőzte kormányát, hogy az Oszmán Birodalom utasítsa el a Habsburgok követelését, és ne szolgáltassa ki a magyar szabadságharc menekültjeit. Törökország ezáltal fontos kiindulópontjává és bázisává vált a 48/49-es magyar emigrációnak.

Rasid pasára egyébként nemcsak mint úriemberre, hanem mint kiváló államférfira is emlékezik a történelem, az Abdul Medzsid szultán által meghirdetett, ún. Tanzimat-i Hajrije ("üdvös újjárendezés") reformfolyamat kezdeményezője volt.

Karinthy Frigyes halála napjára - - - - - 1938. augusztus 29.

Karinthy Frigyes (teljes nevén: Karinthy Frigyes Ernő) író, költő, műfordító Budapesten születet 1887. június 25-én. Siófokon halt meg 1938. augusztus 29-én. 

Karinthy maga mondta, hogy minden műfajban alkotott maradandót. Az olvasóközönség többnyire irodalmi karikatúráit ismeri, az „Így írtok ti”-t, valamint a kisdiák életéből megírt képeket tartalmazó „Tanár úr kérem”-et. De Karinthy életműve ennél jóval tartalmasabb és sokrétűbb. Fiatal korától kezdve vonzódott a tudományokhoz, a magyarok közül elsőként ült repülőre Wittman Viktor pilóta mellett, majd annak szerencsétlenségből bekövetkezett halála után megírta Wittman életrajzát.

Első irodalmi sikerét gyerekkorában érte el, Verne hatását mutató kisregényét, a Nászutazás a Föld középpontján keresztül című írást 12 éves korában kiadták. A század eleji vicclapokban közölt irodalmi karikatúráival és humoreszkjeivel szerzett magának hírnevet. Ezeket a műveit később sem tagadta meg, de nem egy nyilatkozatából, írásából, kortársak által lejegyzett mondatából kiérződik a keserűség, hogy a humoros művei miatt nem veszik őt eléggé komolyan, nem törődnek filozófiai, politikai gondolataival. (Erre utal A cirkusz című novellájában is.) Főként újságokba írt, több, mint ötezer cikket alkotott életében, ezek között akad riport, tudósítás, útinapló, filozófiai eszmefuttatás, irodalmi elemzés, tűnődés a politika állásáról és temérdek humoreszk.

Regényei nő és férfi kapcsolatát boncolgatják, leginkább a Gulliver utazásai folytatásaként írt Capillária és az Utazás Faremidóba. Legnépszerűbb regénye mégis az Utazás a koponyám körül, amelyet az agydaganata miatt bekövetkezett eseményekről írt. A regényben részletesen leírja az agyműtét közbeni gondolatait, érzéseit, emiatt a külföldi orvosok körében is ismert lett ez az írás.

Novelláiban is sokat foglalkozik a párkapcsolat és a szerelem problémáival, férfi és nő közti egyenlőtlenséggel. A történetek fő témája a szenvedés, a megalkuvás, a magát érvényesíteni próbáló hős sikertelensége. Emellett számos, ma a sci-fi műfajába sorolható történetet is írt.

Sikeres színpadi szerző volt, művei többnyire egyfelvonásos bohózatok, de írt egész estés vígjátékot (Földnélküly János, A nagy ékszerész) és komoly hangvételű darabot is (Holnap reggel). Összegyűjtött színpadi művei három kötetet töltenek meg.

Műfordításai ma is ismertek, főként a Micimackó, a Leacock-humoreszkek és a Tom Sawyer kalandjai. Bár magát sokszor költőnek vallotta, viszonylag kevés verset írt, ezek között a szabadversek vannak többségben, hosszú, központozás nélküli gondolatkitörések.

          A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma: 136.

Teréz anya születésnapjára - 1910. augusztus 26.

Kalkuttai Boldog Teréz, közismert nevén Teréz anya (születési neve albánul: Agnes Gonxha Bojaxhiu; arománul: Agnesa/Antigona Gongea Boiagi; Szkopje (akkor: Török Birodalom, ma: Macedonia) 1910. augusztus 26 - Kalkutta (India) 1997. szeptember 5.) vlach, pontosabban a mai Albániában és Macedóniában is kisebbségben élő aromán nemzetiséghez tartozó, római katolikus apáca, a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója, a Nobel-békedíj (1979) és számos magas kitüntetés tulajdonosa, aki Kalkutta szegényei között végzett áldozatos munkájával az egész emberiség elismerését kiváltotta.

Teréz anyáról szobrok, festmények készültek, közintézményeket, civil szervezeteket nevezték el, a tiranai (Albánia) repülőtér is felvette a nevét.

Idézetek Teréz anyától:

Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk.

Úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. Anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.

Az élet ígéret - teljesítsd!

A testi betegségekre ott vannak a gyógyszerek, de a magányt, kétségbeesést és reménytelenséget egyedül a szeretet képes meggyógyítani. Sokan vannak a világban, akik egy darabka kenyérre éheznek, de még többen olyanok, akik csak egy kis szeretetre.

Az embereknek szükségük van segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts! A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!

Aki hozzád fordul, mind jobb és boldogabb emberként távozzék tőled.

Nagy dolgokat tenni nem tudunk, csak kicsiket, nagy szeretettel.

A szerelem olyan gyümölcs, aminek mindig szezonja van, és mindenki számára megszerezhető.

Mosolyogjatok egymásra, a férjetekre, a feleségetekre, gyermekeitekre, válogatás nélkül minden embertársatokra - s ez segít majd, hogy kibontakoztassátok egymás iránti szereteteteket.

A kedves szavak rövidek és könnyen kiejthetőek, de a visszhangjuk valóban végtelen.

(Forrás: Citátum; további idézeteket talál az október 19-i bejegyzésemben.)

Szent Lajos emlékezete halála napján - augusztus 25.

IX. (Szent) Lajos (Poissy, 1214 vagy 1215. április 25. – Tunisz, 1270. augusztus 25.) Franciaország királya (1226. november 8-ától haláláig), VIII. (Oroszlán) Lajos és Kasztíliai Blanka fia, Anjou Károly sziciliai király fivére és III. Merész Fülöp francia uralkodó édesapja volt.

Lajos testesítette meg a keresztény lovaskirály eszményét: két keresztes hadjáratban is részt vett. Uralkodása alatt Franciaország Európa vezető nagyhatalma volt, mind katonai, mind gazdasági, mind kulturális szempontból: például a király gyóntatója, Robert de Sorbon ekkor alapította meg a Sorbonne-t, ekkor épült fel a Sainte-Chapelle és a király udvarában gyakran megfordult Aquinói Szent Tamás is. A többi uralkodó is elismerte kivételes helyzetét, amikor vitás ügyeik rendezésére őt kérték fel.

A szigorú keresztény életelvek alapján élő Lajost sokan már életében szentnek tekintették, de kanonizálására csak 1297-ben került sor, amikor VIII. Bonifác pápa – a Lajos unokája, Szép Fülöp ellen vívott politikai harcban – engedményekre kényszerült. Ereklyéi egy részét Tunéziában temették el, ahol ma is látható Szent Lajos sírja. A maradványok más részei a palermói bazilikában találtak nyughelyre. A holttest nagy részét a Saint-Denis-bazilikában helyezték örök nyugalomra, de ezek a maradványok a 16. század végének vallásháborúi során eltűntek.

Szent Lajosról nevezték el a versailles-i székesegyházat és a Szent Lajos-rendet, illetve a francia gyarmatosítók számára a 19. században épített katedrálist Karthagóban.

A király nevét őrzi többek között St. Louis városa Missouriban, Saint-Louis du Sénégal Szenegálban, Saint-Louis Elzászban, a Szent Lajos-tó Québecben, a Mission San Luis Rey de Francia Kaliforniában és számos São Luís után elnevezett település Brazília területén. Egy helyi legenda szerint a tunéziai Szidi Bú Szaid neve is Szent Lajostól származik, aki beleszeretett egy berber hercegnőbe, ezért felvette az Abu Szaíd ibn Halef ibn Jahja Ettamini el-Bedzsi nevet. Ez az ember valóban létezett, és Szidi Bú Szaíd volt a ragadványneve, a muszlimok pedig szentként tisztelik. (Wikipedia nyomán)

Kazinczy Ferenc halála évfordulójára - 1831. augusztus 23.

        Kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Ferenc (Érsemjén, 1759. október 27. – Széphalom, 1831. augusztus 23.), író, költő, a nyelvújítás vezéralakja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Nyelvújító és irodalomszervezői tevékenységével a reformkor előtti évtizedekben a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta.

Utolsó évei, emlékezete

        Utolsó éveiben Sátoraljaújhelyen, Zemplén vármegye levéltárában (a mai városháza épületében) dolgozott, a levéltári iratok rendezésével foglalkozott. 1830. november 17-én a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága a történelmi osztály tagjává nevezte ki. 1831-ben az összes akadémiai gyűlésen részt vett. Júniusban tért haza, ekkor nyomtatta utolsó kiadványát.

 

        Az 1831. évben az országos kolerajárvány. Zemplén megyében is kitört, augusztus 23-án Kazinczy is a járvány áldozata lett. Széphalmi kertjében temették el. Az akadémia 1832-es közülésen József nádor jelenlétében Kölcsey Ferenc mondott fölötte emlékbeszédet.

        Halála után Dessewffy József gróf indítványára az akadémia hozzáfogott Kazinczy hátrahagyott iratainak kiadásához, hogy a tiszteletdíjjal segítsen az özvegy és a hét árva anyagi helyzetén.

        Kazinczy születésének százados évfordulóját 1859-ben országszerte ünnepekkel ülték meg, ami az akkori politikai viszonyok közt kétszeres fontossággal bírt. Dessewffy Emil gróf a nemzeti lelkesedés alkalmát megragadván, gyűjtést rendezett Kazinczy emlékére és munkái kiadásának folytatására. A körülbelül 50 000 forintnyi begyült összegből Kazinczynak szegény sorsban elő leszármazottait segélyezték, továbbá megvették a széphalmi birtokot és a régi roskadt kastély helyébe dór stílusú mauzóleumot építettek.

 

        Születésének 250. évfordulójára a Magyar Nemzeti Bank arany és ezüst emlékpénzt adott ki.

       Kritikusai, ismerői Kazinczy legjelentősebb művének levelezését tartják. Több mint 6000 levele ismeretes, ezek legnagyobb részét 1890–1911 között Váczy János adta ki 21 kötetben. További egy-egy pótkötet 1927-ben, illetve 1960-ban jelent meg, és azóta is újabb levelei kerültek elő.

        A nyelv és az irodalom világáról, a kert- és képzőművészetről, magánéletéről vagy az országos politikáról szóló leveleit egyaránt irodalmi szintre igyekezett emelni. Börtönévei után, amikor nem volt lehetőség irodalmi folyóirat indítására, ezt a hiányt másfél évtizeden át Kazinczy egész országra kiterjedő levelezése pótolta.

        Szerb Antal írta: „Egyike volt a világirodalom legszorgalmasabb levelezőinek. Levelezésben állott mindenkivel, aki hosszú élete alatt valamelyest csak számba jött a szellemi Magyarországon, és levelezett mindenről, ami értelmes téma akkoriban felmerülhetett. A kor belső története szempontjából ezek a levelek megbecsülhetetlenek, és mint alkotások is Kazinczy legjobb művei.”

        Radnóti Miklós 1942 májusában kelt levelében így írt: „A szobám falán három ’családi kép’ van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben felfedezett festményének egy másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik ’nem bennfentes’ látogatóm, de Aranyról is sokan megkérdezik: a nagybátyád? vagy a rokonod? Igen, felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők...”

Jávorka Ádámra, az igaz hazafira emlékezem halála napján - 1747. augusztus 19.

Jávorka Ádám (Nagykosztolány, 1683 v. 1684 – Jaroszló, Galícia, 1747. augusztus 19.) kuruc hadnagy, francia alezredes, lengyel ezredes.

A Nagyszombati Egyetem hallgatójaként csatlakozott Rákóczihoz 1704-ben. 1708-ban hadnagynak nevezik ki, Ocskay László, majd Géczy Gábor lovasezredében szolgál. Nevéhez fűződik 1710-ben az árulóvá lett Ocskay László elfogása. 1711 őszén, a szatmári béke után Lengyelországból titokban hazajött, hogy újabb felkelést szervezzen. Elfogták, de 1712-ben ben megszökött a börtönből, és visszatért Lengyelországba.

1713-ban orosz katonai szolgálatba állt, majd 1716-ban Rodostóba ment. 1721-ben mint őrnagy lépett be Bercsényi László francia huszárezredébe, és hamarosan alezredessé léptették elő. 1724-ben visszatért Rodostóba, és Rákóczi főlovászmestere lett. 1724–25-ben diplomáciai küldetésben Sobieski herceghez és I. Péter cárhoz küldte a fejedelem. 1735-től Lesczynski Szaniszló lengyel trónkövetelő hadseregében ezredes, majd Czartoryski Ádám herceg jószágkormányzója Galíciában.

Ilyvóban megtalálta a gróf Forgách Simon és Zsigmond halála óta eltűnt Rákóczi-levéltárat. Ezt 1747. február 1-jén Skolie határszéli (galíciai) városban a gróf Forgách-család küldötteinek átadtak, és így az utókor számára megmentette.(Forrás: Wikipedia)

Kevés emlékéről tudok, mindössze egy utcáról Budapest 14. kerületében. Pedig ez a nagy hazafi sokkal többet érdemelne!

Emlékművet állítottak Kiss Ernő honvéd altábornagynak a Délvidéken

Emlékművet állítottak Kiss Ernő honvéd altábornagynak a vajdasági Eleméren, azon a településen, ahol az aradi vértanú nyugszik.

Az október 6-i vajdasági megemlékezések központja minden évben a közép-bánsági Elemér, ahol a magyar kormány támogatásából felújították a helyi templom belterét, a templomkertben pedig felállították Kiss Ernő emlékművét.

Kiss Ernő Temesvárott született, apja viszont a bánsági Elemérről származott. A szabadságharc idején Kiss Ernő is a Bánságban harcolt Damjanich János mellett. A forradalom kitörésekor ezredével éppen az észak-bánsági Nagykikindán állomásozott, így azonnal részt tudott venni a szerb felkelők elleni harcokban, és már szeptemberében elfoglalta a szerbek perlaszi táborát, ami az első jelentős délvidéki győzelemnek számított.

1849-ben Kiss Ernőt golyó általi halálra ítélték, és több újratemetés után végül az általa építtetett eleméri templomban helyezték örök nyugalomra, a család kastélyát ugyanis már korábban lerombolták.

1906-ban Nagybecskereken szobrot emeltek az altábornagynak, 1918-ban azonban azt a szerbek összetörték, azóta nincs emlékműve a Vajdaságban. Az új szobor fémből és betonból, a korábbi műalkotás mintája alapján készült. 

A Vajdaságban az aradi vértanúk közül Damjanich Jánosnak, Lázár Vilmosnak, Schweidel Józsefnek és Leiningen-Westerburg Károlynak van emléktáblája vagy szobra. 

(A képeket 2016. július 18-án készítettem, amikor még tartott a felújítás.)

Szent Rókus ünnepére - aug. 16.

Szent Rókus (franciául: Saint Roch), (Montpellier, 1295 – 1327) szent hitvalló, Ferences rendi szerzetes. A dél-franciaországi Montpellier-ben született 1295-ben, mellén apró, kereszt alakú jellel, amiből anyja különleges sorsot jósolt neki. Húsz éves volt, amikor szülei meghaltak. Rókus ekkor pénzre váltotta örökségét, majd a pénzt a szegényeknek és a kórházaknak ajándékozta. Elzarándokolt Rómába, és akkor, az aquapendentei kórházban ápolt először pestisbetegeket. Ezután Rómában és Piacenzában is tevékenykedett.

Ez utóbbi helyen maga is megkapta a pestist, és hogy másokat ne fertőzzön, a város melletti erdőben húzódott meg. A legenda szerint egy kis kutya látta el élelemmel, és egy, az égből leszállt angyal takarta be sebeit. Miután felgyógyult, visszatért szülővárosába, ahol kémkedés gyanújával börtönbe vetették. Ötévi raboskodás után 1327-ben, lényegében ismeretlenül halt meg, bő két évtizeddel az 1348-as nagy pestisjárvány előtt. Nevezetessé az tette, hogy amikor 1414-ben Konstanzban felütötte

 a fejét a pestis, egy ottani szerzetes megemlítette, hogy tud a montpellier-i patrónusról. Erre elrendelték, hogy képmását hordozzák végig az utcákon. A dühöngő járvány épp oly hirtelen szűnt meg, ahogy támadt, és Szent Rókus nevét az egész keresztény világ megismerte. A XIV–XVI. századi Dél-Franciaországban és Észak-Spanyolországban sok ház homlokzatára kerültek fel a V. S. R. betűk (Vive Saint Roche – Éljen Szent Rókus), hogy oltalmazza az ott lakókat a pestistől.

 Magyarországon is nagy tisztelet övezi. Például róla nevezték el a nevezetes budapesti Rókus-kórházat. Szegeden egy városrészt neveztek el róla, és létezik egy Rókus nevű település a Felvidéken (ma: Szlovákiában) is. Nagybaracska községben 1888-ban szobrot emeltek a tiszteletére.

Szent Rókust általánosan a pestisből gyógyulók védőszentjének tisztelik. Ünnepe augusztus 16-án van.

Tiszteletére emelt templomok és kápolnák a Trianoni-Magyarországon

Ásványráró – Szent Rókus-templom, Baja – Szent Rókus-kápolna, Budapest (VIII. kerület) – Szent Rókus-kápolna, Cikó – Szent Rókus-kápolna, Csongrád – Szent Rókus-templom, Dunabogdány – Szent Rókus-kápolna, Dunaföldvár – Szent Rókus-kápolna, Érd – Szent Sebestyén, Szent Rókus és Szent Rozália-kápolna, Győr – Szent Rókus és Sebestyén-templom, Hásságy – Szent Rókus-kápolna, Kerepes – Szent Rókus-kápolna (1769–1930), Kunbaja – Szent Rókus-kápolna, Nagyatád – Szent Rókus-kápolna, Nagymaros – Szent Rókus-kápolna, Paks – Szent Rókus-kápolna, Palotabozsok – Szent Rókus-Kápolna, Szeged – Szent Rókus-templom, Szigetvár – Szent Rókus-templom, Tárnok – Szent Rókus-kápolna, Tevel – Szent Rókus és Rózália-kápolna, Vác – Szent Rókus-kápolna. 

Vízjárta és alacsony fekvésű Szeged városnak ez a része. 1738-ban pestisjárvány szedi áldozatait a városban. A járványtól való szabadulás emlékére 1739-ben fogadalomból kápolnát építenek Szent Rókus tiszteletére. 1805-ben alapítják meg itt a plébániát. 1829-ben leteszik az új templom alapkövét, és 1833-ban szentelik fel. Az árvíz nagyon megrongálja. A mai templom 1905-1909 között épül, neogótikus stílusban.

Savaria (Szombathely) a római korban

Claudius császár születésnapjára - i. e. 10. augusztus 1.

Savariát Claudius császár alapította i. sz. 50 körül, fontos polgárjogú települést teremtve ezáltal Pannonia provinciában. A colonia helyét a Borostyánkő út határozta meg. Az Apollóról elnevezett tizenötödik légió veteránjait telepítették itt le. Alapításakor a város a Colonia Claudia Savariensium (a savariaiak claudiusi coloniája) nevet kapta, lakosságának nagyobb része római polgár volt; az első városlakók közül többet név szerint is ismerünk. A tartomány kettéosztása után Savaria lett Felső Pannonia közigazgatási és vallási központja. Septimius Severus uralkodása alatt a városban jelentős kőépítkezések zajlottak. A 3. század végén Diocletianus közigazgatási reformjának következtében Savaria város Pannonia Prima provincia fővárosa lett. A fővárossá válás miatt felépítették a polgári helytartó palotáját, melyet a 330-as években megnagyobbítottak a császárok gyakori itt tartózkodása miatt. Ez időben hadsereg is állomásozott a városban, amelyet állomáshelyéről lancearii Sabarianses-nek (savariai lándzsásoknak) neveztek.

A 3. század végére a keresztény vallás széles körben elterjedt. Amit a savariai kereszténységről tudunk, azt főképpen a városban vértanúhalált halt Quirinus sisciai püspök szenvedéstörténetéből és a város szülöttjének, Szent Mártonnak az életrajzából ismerjük. Ebből és a sírfeliratokból megállapítható, hogy a 4. századi városban nagyobb lélekszámú keresztény közösség élt.

A Ravennai krónika tudósítása szerint az ókori Savariát földrengés pusztította el 456. szeptember 7-én. Az elemi csapás okozta kár mértéke máig vitatott, hiszen egyetlen olyan régészeti megfigyelést sem sikerült tenni, amelyet egy nagy erejű földrengéssel lehetne kapcsolatba hozni. Természetesen a földrengés után sem szűnt meg az élet Savariában, amit a pénzforgalom és a folyamatos temetőhasználat is bizonyít.

A feltárt épületmaradványok arról adnak tanúbizonyságot, hogy az egykori Savaria egy nagy jelentőségű városi rangú települése volt Pannónia provinciának.

Híres látogatók

Savarianak (Szombathelynek) nem csak híres szülötte van Szent Márton személyében, hanem jelentős történelmi személyiségek is megfordultak a városban. Középkori krónikák beszámolnak arról, hogy Nagy Károly a Frank Birodalom császára elzarándokolt Szent Márton szülőhelyére az iránta érzett tiszteletéből. Sőt, amikor legyőzte az avarokat, a vert seregből megmaradt embereket Sopron és Szombathely közé telepítette. Hiába, ismerte már a környéket.

Több legenda is öregbíti a város hírnevét, amik közül az egyik, hogy itt kiáltották ki császárrá Septimus Severist, aki 18 évig uralkodott a Római Birodalomban. Erről sajnos írásos bizonyíték nem maradt fent, de szép számmal találni hiteles utalásokat az ókori leletek között.

Nem volt még egy település Pannónia területén, amit ennyire szerettek volna a Birodalom császárai. Példa erre, hogy Marcus Aurelius is itt töltötte a jól megérdemelt "szabadságát", míg Constantinus császár szinte elválaszthatatlan volt Savariától. Ezek a neves vendégek csak még tovább növelték a város tekintélyét.
(Claudius szobra ókori eredetű. A Vatikáni Múzeumban található.)

Áprily Lajos emlékezete halálának évfordulóján - 1967. augusztus 6.

Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó – Trianon után: Braşov, 1887. november 14.-Budapest, 1967. augusztus 6.) József Attila-díjas (1954) költő, műfordító.

Költészetének ihletője legtöbbször az emlékezés, a magány, egy inkább csak vágyott – vagy vágyaiban átélt – világ. (További idézeteket talál a november 14-i bejegyzésemben.)

Idézetek verseiből:

"Ó, hányszor hittem, szárnyamat kibontom,
ha hívó szél jön, messze tengeré,
és átrepülök túl a horizonton
távol derengő tengerek felé."

(Vadludak)

"Késő. Meddő csatán a szárny kifáradt,
tél jön, fojtó, didergető homály.
S a pince torkán édes illat árad:
sötét mámort kínáló muskotály."

(Vadludak)

"Olyan némán suhannak, mint az évek,
álmatlan évek végtelen vízen.
Bátran vágnak az ismeretlen éjnek
s ki hol kötnek, nem tudja senki sem."

(Utolsó tutaj)

"Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak."

(Vigasztaló vers)

"Egy nap - megint egy nap, mely elveszett."

(Napló)

"Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér."

(A finálé)

"Szédülni nem szabad,
zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág
vigyázza lelkedet."

(Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek)

"Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül."

(Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek)

""Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal sem mérek,
azt mondom: percek és pillanatok."

(Fogyó idő, 1966. március 7.)

Gárdonyi Géza születésnapjára - - - - 1863. augusztus 3.

Gárdonyi történelmi regényei

Gárdonyi „kövek alatt nőtt fűhöz” hasonlította önmagát, és ezzel nem csupán közéleti elzárkózását, rejtőzködő életvitelét, de irodalmi építkezését és ars poeticájának kialakulását, művészi eszköztárának hosszan tartó érlelődését is illusztrálta. Ahogy Juhász Gyula fogalmazta meg Gárdonyi helyét az irodalmi panteonban: „Ő nem utóda senkinek, és őt nem is igen utánozza senki”. Ady Endre a magyar Dickensnek nevezte, mások a magyar Tolsztojt tisztelték személyében.

Gárdonyi írói életműve szempontjából az 1897 utáni egri évek bizonyultak a legtermékenyebbnek. Már Az én falum elbeszéléseiben is realista leírásra, ugyanakkor lírai mesemondásra törekedett: az aprólékosan kidolgozott háttér egy-egy személyes probléma, emberi sors díszletéül szolgált csupán. A történeti hűség és a lírai mondandó kettős igénye nyomán bontakozott ki prózaírói munkásságának legjelentősebb vonulata, és legmaradandóbb alkotásai: a történelmi regényei (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908). Tevékenységéből az utókor elsősorban ezeket ismeri, és ez alapján sorolja be a legnagyobbak közé.

1899 végén a Pesti Hírlap kezdte folytatásokban közölni Az egri csillagokat (1905 óta Egri csillagok cím alatt jelenik meg), amely a magyar irodalmi panteonban biztosította Gárdonyi számára azt a helyet, amely ma is megilleti. A maga korában is elnyerte az olvasóközönség és a pályatársak tetszését, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1902-ben Péczely-díjjal jutalmazta a regényt. A mű egyfelől a nemzeti önfeláldozás, a hazafiság hőskölteménye a török uralom alá kerülő 16. századi Magyarország kulisszájával, ugyanakkor egy idillikus költői eszközökkel ábrázolt szerelem – Bornamissza Gergely és Cecey Éva – sorsát is végigkövetheti benne az olvasó.

További történelmi regényeinek hősei – a szerző életérzéséből merítve – a csöndes szenvedés és az egész életet végigkísérő magányosság hősei, Gárdonyi eme műveiben a századforduló eszmeiségét behálózó gondolatok jelképteremtő módon érvényesülnek.

A Láthatatlan ember (1901, 1975 óta A láthatatlan ember címen jelenik meg) című műve a hun Attila udvarában játszódik, kerettörténetéül a görög rabszolgának, Zétának az előkelő hun leány, Emőke iránt táplált szerelme szolgál. Az egyes szám első személyben megírt énregény élményszerű, lírai önvallomás, amely a szerzőt foglalkoztató misztikus témák, a halál, az álom, a hatalom, a magány stb. szimbólumsorára fűződik fel.

 Másik jelentős műve, a középkori Magyarországon játszódó, Árpád-házi Szent Margit sorsát felelevenítő Isten rabjai (1908) történetében az egyszerre valóságos és metaforikus rabság értelmezése szorosan egybefűződik az egyidejűleg földi és transzcendentális szerelem szimbolikájával, Margit alakjában az erkölcsi tökéletességet rajzolta meg. Olyan kérdéseket is feszegetett ebben a művében Gárdonyi, mint a keresztény dogmatika és a lélekvándorlás viszonya, vagy éppen a szabadság és a rabság paradox azonossága. A regényt ma a legenda és történelem összefonódásából fogant, lírai tónusú, romantikus történelmi regényként tartják számon. (Forrás: Wikipedia)

Claudius császár születésnapjára - - - -I. e. 10. augusztus 1.

Claudius életéből

Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus római császár (uralkodott 41. január 24. – 54. október 13.), a Iulius–Claudius-dinasztia negyedik uralkodója trónra lépése után a principátus egyik legtehetségesebb vezetőjének bizonyult, aki törvényhozóként, hódítóként és mecénásként is maradandót alkotott a császárság hajnalán.

Claudius – korábbi nevén Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicus – a galliai Lugdunumban (a mai Lyonban – Franciaország) született. Apja Nero Claudius Drusos, anyja Antonia Minor volt. Claudius lett az első római császár, aki Irtálián kívül született.

Sohasem tartották valószínűnek, hogy Claudius egyszer császár lesz. Rokkant volt és 37-es konzullá választásáig (a másik konzul unokaöccse, Caligula lett) semmilyen hivatalt sem töltött be. Talán testi fogyatékossága mentette meg attól, hogy Tiberius és Caligula tisztogatásainak célpontja legyen. Caligula meggyilkolása után azért választották császárrá, mert ő volt a család egyetlen felnőtt férfi tagja. Annak ellenére, hogy nem volt járatos a politikában, sikeresen irányította a birodalmat, és több fontos építkezést indított el. Uralkodása idején a Római Birodalom újabb területeket szerzett; ezek közül a legfontosabb Britannia meghódítása volt 43-ban. Érdeklődött a jog és törvényhozás iránt, bírósági tárgyalásokon elnökölt, naponta húsz rendeletet hozott. Ennek ellenére a nemesség gyenge uralkodónak tartotta; azért, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét, Claudius több szenátort is kivégeztetett. Ezek miatt az ókori történetírók körében nem volt népszerű, ám a későbbi korok írói már tárgyilagosabban értékelték. Magánéletében több csapás is érte, az egyik végül a meggyilkolásához vezetett.

Házasságai és magánélete

Első jegyese Aemilia Lepida Augustus dédunokája volt, akit még az esküvő előtt elhagyott. Második jegyese Livia Medullina azaz Camilla (a nagy diktátor Camillus leszármazottja) volt, aki az esküvő előtt titokzatos körülmények között elhunyt.

Ez után vette feleségül Plautia Urgulanillat, aki kicsapongó életmóddal keserítette meg életét, ráadásul gyilkosság alapos gyanújába is keveredett. Fiuk Drusus egy gyorsan bekapott és véletlenül a torkába akadt gyümölcs miatt kiskorában meghalt, míg lányuk, Claudia éhhalálra ítéltetett, miután kiderült, hogy anyja házasságtörő kapcsolatának köszönhette fogantatását. Claudius elvált.

Következő feleségen Aelia Paetina. Claudius azonban előző házassága miatt ekkorra bizalmatlanná vált a nőkkel szemben, így ez a házassága is válással végződött.

Caligula császár közbenjárásával ez után vette el rokonát, Valeria Messalinát, akitől Octavia nevű lánya és Britannicus nevű fia született. Messalina a férjénél jóval fiatalabb, heves vérű asszony volt, tehát nem éppen ideális partner az öregedő Claudius számára. Gyermekei megszületése után már inkább idegen férfiakkal népesítette be az ágyát. 48-ban – Claudius távollétét kihasználva – Messalina odáig merészkedett, hogy szabályos házassági szertartás keretében férjhez ment egy Caius Silius nevű előkelőhöz, a római aranyifjúság egy közismert alakjához. Claudius egy napra katonai teljhatalommal ruházta fel az őt felvilágosító Narcissust, aki azonnal kivégeztette a párt, sőt még több más, az ügyben érintett személyt is.

Pallas rábeszélésére eltűrte unokahúga, Agrippina közeledését. Agrippina özvegyasszony volt, előző házasságából Lucius (Nero) nevű fia született. Claudius megkörnyékezésével az volt a célja, hogy fia számára megszerezze a trónt. 49-ben feleségül vette Agrippinát, majd 50-ben adoptálta gyermekét. S végül mindezt megtetézve Luciust (Nero) jelölte meg örököséül a trónon, háttérbe szorítva saját fiát, Britannicust, aki azonban köztudottan beteges, fizikailag gyakorlatilag alkalmatlan volt az uralkodásra. Agrippina – miután elérte célját – megmérgezte Claudiust, aki 54. október 13-án meghalt.

A császár számos erénye és eredménye ellenére ugyanakkor magánéletében igen szerencsétlennek bizonyult: négyszer házasodott, de első asszonya meghalt, második feleségétől elvált, az uralkodása alatt elvett Messalina pedig kicsapongó életmódja és titokban kötött második házassága után a vesztőhelyen végezte. Claudiust ezután sodorta a végzete ifjabb Agrippinához, Nero (uralkodott 54–68) anyjához, aki intrikái révén nem csak a császárt, de annak környezetét is befolyása alá vonta, és elérte, hogy az uralkodó ne vér szerinti fiát, Britannicust, hanem adoptált gyermekét, Nerót jelölje utódjának. A mendemonda szerint, miután a hatalomra éhes asszony elérte célját, 54 októberében – mérges gombával – a túlvilágra segítette az idős Claudiust, akinek nyugodt időszakát Nero hírhedt császársága követte.

Louis de Funès születésnapjára - 1914. július 31.

Louis de Funès (teljes nevén Louis Germain David de Funès de Galarza) (Courbevoie, 1914. július 31. – Nantes, 1983. január 27.) francia komikus színész.

Franciaországban letelepedett spanyol nemesi családban látta meg a napvilágot 1914. július 31-én. Apja Carlos Luis de Funès de Galarza (1871–1934), ügyvéd, utóbb gyémántműves, anyja Léonor Soto Reguera (1879–1957), háztartásbeli volt, spanyol-gallego (spanyolországi portugál) családból.

Első házasságát 1936. április 27-én kötötte Saint-Étienne-ben. Az ara Germaine Louise Elodie Carroyer (1915. március 7. –) volt, akitől egy fia született 1937. július 12-én (Daniel Charles Louis). 1942. november 13-án elváltak, s Louis másodszorra is megnősült 1943. április 12-én. Ezúttal Jeanne Augustine Barthélémy-vel (1914. február 1. –), Guy de Maupassant unokahúgával kötötte össze az életét. Ebből a házasságból két fia született: Patrick Charles (1944. január 27. –), radiológus és Olivier Pierre (1949. augusztus 11. –), pilóta az Air France-nál.

Pályája igencsak nehezen indult, egyre-másra bocsátották el állásából, míg végül bárzongorista lett. Kiváló zenei hallását később számos filmben kamatoztatta (például Az ügyefogyott, Főnök inkognitóban, Lányok pórázon).

Nagy mozirajongó volt, színészi karrierjét mégis a színpadon kezdte. Bár eleinte csak kis szerepeket kapott, hamar felfigyeltek rá. Többször is dolgozott Sacha Guitry-vel, aki később így nyilatkozott róla: „Nem létezik kis szerep egy ily nagy színész számára!”

Az 1950-es évek közepén kezdett ismertté válni a filmvásznon. Az ötlábú birkában oly nagy nevek mellett jelent meg, mint Fernandel vagy Francoise Arnoul. A Horgász a pácban leleményes vadorzójaként pedig joggal érdemelte ki a legjobb helyzetkomikusnak járó elismerést.

A nagy áttörést a Csendőr sorozat jelentette, melynek első darabját, a Saint Tropez-i csendőrt, 1964-ben forgatta Jean Girault-val. „A francia komédia új csillaga” – nyilatkozta róla a rádióban Fernandel. Alig telt el két hónap, újabb sikert könyvelhetett el magának a Fantomas Juve felügyelőjeként, túlragyogva a címszerepet alakító Jean Marais-t. Egyre növekvő siker közepette forgatta Gérard Oury-val Az ügyefogyottat. A film 1965 márciusában kerül a mozikba s a Time magazin a főszereplő Bourvil/De Funès kettős alakítását egyenesen a Stan és Pan pároshoz hasonlította. 1967-ben újabb filmet forgatnak Bourvillel. Ez a kis kiruccanás minden idők legnagyobb francia kasszasikere (17 millió néző), melyet csak James Cameron Titanic-ja tudott megdönteni 1998-ban.

Funes és Bourvil e két film leforgatása után örök önzetlen barátságot kötöttek. Egyszer Olivier De Funes azt mondta: Bourvil apám bizalmas jó barátja lett. Louis De Funes Bourvil-ról: „Andréval élvezet együtt dolgozni. Ráadásul mindig kedves és csupa jókedv. Nagyon szerencsés a természete. Szívesen venném, ha nekem is juttatna belőle egy keveset, mert akkor én is barátságosabb lennék.”

Mikor Bourvil 1970. szeptember 23-án elhunyt, Funes a hír hallatára összeomlott, s nem ment el a temetésre sem, ahol Gérard Oury képviselte őt. Partnere halálhíre komolyan megrendítette. Bejelentette, hogy visszalép a Felszarvazták őfelségét című film forgatásától, amiben Bourvil lett volna a partnere. 1971-ben mégis leforgatták a filmet Yves Montand-nal "Blaze" szerepében. Funes így vélekedett Montand-ról: „A körme hegyéig ismeri a szakmát. Annyira jó nem lesz vele játszani, mint Andréval (=Bourvil), de talán segít abban, hogy változtassak az alakításomon.”

1971 november végén ismét színpadra lépett Claude Magnier Oscar című komédiájában (Palais-Royal Színház), melynek címszerepét már az 1960-as évek elején eljátszotta más színpadokon (Porte-Saint-Martin Színház és Karsenty-turné). 1973 márciusától minden erejét a Jákob rabbi kalandjainak szentelte, melyet ugyanazon évben október 18-án mutattak be. Már másnap visszatért a világot jelentő deszkákra a Champs-Élysées-n. 1974. április 25-éig majd' kétszázadszor játszotta Jean Anouilh Torreádor keringőjét.

Ettől fogva felesége kastélyában pihent, kertészkedett. Mikor Gérard Oury felkérte, szerepeljen következő filmjében, a Krokodilban, hevesen tiltakozott. A forgatás 1975 májusában kezdődött volna, és Louis De Funés a főszereplő dél-amerikai diktátort alakította volna, ám márciusban szívinfarktust kapott. Betegsége miatt – bár nehezére esett – kénytelen volt megválni színházi karrierjétől, mely igencsak megviselte fizikailag.

Filmes pályafutása szintén veszélybe került, mivel a biztosítók nem voltak hajlandók vállalni egy újabb forgatás költségeit. Végül 1976-ban Claude Zidi rendezőnek sikerült két hét biztosítást kieszközölnie számára, hogy leforgathassák a Szárnyát vagy combját című komédiát. Így aztán Louis de Funès visszatért a filmvászonra, a biztonság kedvéért azonban orvosa és egy mentő végig jelen volt a forgatáson. Még készített pár filmet, azonban már nem olyan tempóban, mint azt pályafutása elején tette (például Marakodók, A csendőr és a földönkívüliek).

1980-ban valósította meg régen dédelgetett álmát: filmre vitte Moliere egyik darabját - azonban A fösvény csak mérsékelt sikert aratott.

Utolsó filmjét, a Csendőr és a csendőrlányokat 1982-ben forgatta. 1983. január 27-én újabb szívrohamot kapott, ezúttal nem élte túl. Cellier temetőjében nyugszik.

Louis de Funès filmjei vitathatatlan kasszasikert arattak, az 1960-70-es évek Franciaországában több mint 50 millió nézőt csábítva a mozikba. 1964 és 1979 között a színész hétszer állt a dobogó élén, 1967-ben ráadásul egyszerre nyerte el az első (A nagy vakáció), a második (Oscar) és az ötödik (Fantomas a Scotland Yard ellen) helyet a ranglistán. Több mint 130 filmben serepelt.