2017. február 2., csütörtök

Putyin látogatására

Oroszország térképe

 Mellméretek

Mégiscsak jó a foci valamire

Az orosz medve


Moszkva - Vörös tér

Már régen jártam arrafelé

Oroszországi nosztalgia

                   Az első világháborút lezáró békediktátumok után Csonka-Magyarországnak legfontosabb természetes szövetségese a Szovjetunió, annak felbomlása után pedig Oroszország lett, mivel neki van olyan sok határán kívülre szakadt nemzettársa, mint nekünk. Soha nem értettem, hogy miért nem használták ki annak idején, valamint most is ezt az állapotot. Igazam bizonyítására bemutatom, hogy a 2014-ben, Szocsiban megrendezett Téli Olimpián az egyik orosz TV a következőképpen mutatta be a felvonuló magyar olimpiai csapatot (nem szó szerint): most a magyarok csapata lép be a stadionba. Ez egy büszke, hősies nép kis országa Közép-Európában, amely országának csak 30%-át uralja, s a népe közel egyharmada országa határain kívül lakik.... s méltatta a kimagasló eredményeinket a sportban. 
          A mai Oroszország területén még a rendszerváltozás előtt többször jártam turistaként, néhányszor idegenvezetőként, és egyszer az egyetem szervezte tanulmányúton. (Azóta nem jártam arrafelé, a mostani állapotokat nem ismerem!) A csoportok mozgatását jól szervezték, kiválóak voltak a szállodák, és jó volt az ellátás.
          De sok minden eltérő volt a magyar szokásoktól. Ebből jöttünk rá, hogy az egy más világ. Egy történet ezek közül:
Amikor az Expressz Utazási Iroda (ez a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség – KISZ felügyelete alatt működött, nagyon olcsó volt, egy gyári munkás fiatalnak is futotta egy-egy útra) szervezte a csoportot, akkor abban mindig szerepelt „találkozás szovjet fiatalokkal”. Az egyik moszkvai gyárban voltunk hivatalosak késő délutánra. Ettünk-ittunk-udvaroltunk. Az ottani Komszomol (a Szovjet Kommunista Ifjúsági Szövetség) titkára beszélt a gyárról, majd ittunk, táncoltunk, randevút beszéltünk meg.
Valahogy hazakerültünk a külön busszal. A reggelinél vette észre egyikünk, hogy 70 Rubeltje (egy havi ottani jobbnak számító fizetés) és sok forintja elveszett a gyárban, vagy útközben. Mindenki mondta, hogy felejtse el, majd összedobunk neki valamennyit, amit otthon megad.
10 óra körül jött a Komszomol-titkár a gyárból, és hozta a pénztárcát a teljes összeggel. Kérdeztük, hogy hogyan került elő? Valahol az asztalok alatt a földön találták meg a pakoláskor – válaszolta. Mondtuk, hogy milyen rendesek. Erre ő nagyon önérzetesen azt felelte, ez a Komszomol rendezvénye volt, és mi komszomolisták nagyon sok mártírt adtunk a második világháborúban, ezzel nagy tekintélyt szereztünk. És ebből azóta sem engedtünk. A „pénztárcás” útitársunk rögvest hozott két üveg jófajta magyar bort, amit a Komszomol tagjai jókedvének, valamint a "magyar és orosz fiatalok megbonthatatlan barátságának" további emelésére átadott.
(Szegény titkárnak az nem jutott az eszébe, hogy mi ebben a háborúban a magyar határtól 2 ezer kilométerre, a Don folyóig szorítottuk a Vörös Hadsereget, majd a folyó innenső oldalán megálltunk. A szovjet hadsereg téli áttörésének következtében 60 ezer magyar halt vagy sebesült meg. Az ott elesett 40 ezer szovjet katona között is bizonyára akadt nagyon sok komszomolista, akikért szintúgy kár volt. De az egy másik történet! 
A képen 1966. júliusában, a Krímben vagyok látható Sanyival, a kárpátaljai születésű idegenvezetőnkkel.)