2019. január 22., kedd

Disznótoros













Amikor Nagyvárad volt a világ közepe

            Ha a Föld felszínének egy pontját szeretnénk pontosan megjelölni, szélességi és hosszúsági koordinátákat használunk. Természetesen ma már világszerte egységes rendszert alkalmazunk, amelyben a viszonyítási alapot a két kitüntetett vonal, a 0˚ szélességi és 0˚ hosszúsági kör jelenti. Előbbit a természet jelölte ki: az Egyenlítő körvonalának középpontja – elméletben legalábbis, hiszen bolygónk nem tökéletes gömb alakú – egyben a Föld középpontja is.
            Nem ilyen egyértelmű a helyzet a kelet–nyugati irányban sorakozó hosszúsági körökkel. Ezekből ugyanis végtelen számú egyforma tulajdonságokkal rendelkező jelölhető ki. Mégis szükség mutatkozott egy kitüntetett hosszúsági körre, amelyhez viszonyítani lehet. Mindenki tudja, hogy ez ma a greenwichi meridián, azaz délkör, de ez korántsem volt mindig egyértelmű.
            Már a térképészet feltalálói, az ókori görögök is kijelöltek kitüntetett szerepű kezdő délkört: az i. e. 4. század végén Dikaiarkhosz a Rodosz városán keresztülhaladó észak–déli vonalat, az i. sz. 2. században Ptolemaiosz feltehetően a mai Kanári-szigeteknél húzódó meridiánt választotta. Utóbbit az magyarázza, hogy a tudós az akkor ismert világ legnyugatibb pontját jelölte ki, így nem kellett (a még nem is ismert) negatív számokat használnia.
            A következő évszázadokban aztán kis túlzással annyi kezdő délkört határoztak meg, ahány kartográfus adta térképkészítésre a fejét; a különböző tudósok, később csillagvizsgáló intézetek általában saját helyük, esetleg az adott királyi udvar pozíciója, máskor valamilyen elmélet alapján határozták meg a 0˚ hosszúság pozícióját. Mivel észrevették, hogy a Föld mágneses pólusai nem esnek teljesen egybe a sarkokkal, egyes tudósok feltételezték: van olyan délkör, ahol ez a kitérés megszűnik, és úgy gondolták, ez lenne a kelet–nyugati „egyenlítő”, azaz a természet által kijelölt kezdő meridián.
            Mindenesetre Mátyás király idején, amikor az Itáliában tanult és az asztronómia tudománya iránt érdeklődő Vitéz János váradi püspök 1455-ben létrehozta az ország első csillagvizsgáló intézetét Nagyváradon, még messze nem volt konszenzus a kérdésben. Vitéz a kor egyik híres csillagászát, a bécsi Georg Pauerbachot hívta meg az intézet vezetésére, de ő maga helyett végül legtehetségesebb tanítványát, a Regimontanus néven publikáló Johannes Müllert küldte el. Az obszervatórium egyebek mellett a Hold és a csillagok helyzetére vonatkozó megfigyeléseit a Tabula Varadiensis című munkában gyűjtötték össze, amelynek adatait mások mellett Tycho Brache és Kepler is használta később a bolygók mozgási törvényeinek felfedezésekor.
            A földrajzi hosszúság meghatározására a váradi csillagvizsgálóban természetesen egy saját, éppenséggel a nagyváradi váron keresztülhaladó kezdő délkört jelöltek ki.
            A csillagászati megfigyeléseket nemcsak a tudományban, de a navigációban is használták, különösen a nyílt tengeren hajózó kapitányok, akiknek az égitestek állásán kívül semmilyen más viszonyítási pont nem állt a rendelkezésükre. Mivel ekkoriban a Tabula Varadiensis volt az egyik legpontosabb elérhető gyűjtemény, másolatait a nagy földrajzi felfedezéseket véghezvivő felfedezők egy része is magával vitte – például Kolumbusz Amerika felé tartó hajóján is volt egy példány belőle, amikor átszelte az Atlanti-óceánt, hogy a Hold helyzetének segítségével meghatározza a hosszúságot. Amerigo Vespucci megemlítette, hogyan tanult meg ezekből a táblázatokból hosszúságot számolni.
            Okkal mondhatjuk tehát, hogy a világtörténelem folyását is alapjaiban megváltoztató felfedezések korában (és a navigációs térképek többségén egészen a 17. század második feléig) bizonyos értelemben Nagyvárad számított a világ közepének. (A színmagyar lakosságú Nagyvárad a trianoni diktátum után az addig soha nem hallott Oradea nevet kapta a megszállóktól.) 
          A greenwichi meridián egyeduralmát egyébként csak 1884-ben fogadta el végleg a világ a Washingtonban megrendezett Nemzetközi Meridián Konferencián. A döntést hosszú alkudozás előzte meg, s a büszke franciák például csak 1911-ben tértek át a használatára. (Forrás: Index; BBC History - Litván Dániel; 2013. november 20.)

            Regiomontanus, sz. Johannes Müller, teljes nevén Johannes Müller von Königsberg, latinul Johannes Regiomontanus (Königsberg, 1436. június 6. Róma, 1476. július 6.) matematikus, csillagász, asztrológus. Nevének latinos változatát csak jóval halála után kezdték használni, első ízben Philipp Melanchthonemlítette így 1531-ben, Königsberg latin neve, Mons Regius után.
            Lipcsében és Bécsben tanult. A bécsi Peuerbach tanítványa és barátja. Csodagyerek volt, 12 éves korában már bolygópályákat számított, 15 éves korában pedig III. Frigyes császár őt kérte fel, hogy menyasszonyának készítse el horoszkópját. Regiomontanus folytatta Peuerbach munkáját, és végül elkészült Ptolemaiosz Almagesztjének latin fordítása. Itáliában ismerkedett meg a görög matematika és csillagászat klasszikus műveivel. A bécsi egyetem katedrájáról barátja, a nagy humanista, Vitéz János esztergomi érsek csábította át Nagyváradra, majd Esztergomba. Vitéz János halála után 1468-tól 71-ig Mátyás király udvarában élt a budai várban (a fenti képen a budai várban található emlékműve látható), ahol a Corvina könyvtár görög kéziratait rendezte, amelyeket Mátyás zsákmányolt a Török Birodalommal folytatott háborúja során. Itt írta Ephemerides című csillagászati művét,
            Meghívták az akkor újonnan megalapított Pozsonyi egyetemre is. Érdekesség, hogy hazánkban a legelterjedtebb asztrológiai könyv Regiomontanusé volt, amint annak címlapján a Károlyhegyi János név is tanúsítja. Ő készítette 1473-ban az első olyan táblázatot, amely bármely időpontra meghatározza a Nap és a Hold egymáshoz viszonyított helyzetét. Ennek a földrajzi hosszúság meghatározásában volt fontos szerepe, különösen az éjszakai hajózásnál. Csillagászati megfigyeléseit Nürnbergben végezte és ott egy nyomdát is alapított, amelynek célja az ókori és korabeli tudományos könyvek kiadása volt. Ránk maradt a kiadói tervezet, és több ténylegesen megjelent mű. 1475-ben IV. Sixtus pápa Rómába hívta, hogy közreműködjék a sürgőssé vált naptárreformban. Itt halt meg, mielőtt a munkát elvégezhette volna. Azt beszélték, hogy a trapezunti Georgiosz fiai mérgezték meg, amiért apjuk Almageszt-fordítását Regiomontanus élesen bírálta. Halálának hivatalos oka a pestis. Igen sok jel mutat arra, hogy csak korai halála akadályozta meg abban, hogy a döntő lépést megtegye: áttérjen a heliocentrikus rendszerre.

A magyar kultúra napjára - január 22. Írók, költők idézetei