A savanyúság jótékony hatása az egészségre

            A téli időszak ínyencségei többet jelentenek, mint plusz ízt a konyhában, az asztalon. A savanyúságoknak ugyanis jótékony hatásuk van a szervezetre. Éppen ezért egyre több táplálkozási szakértő tanácsolja őket – viszont nem mindegyiket!

            A szakértők szerint, a savanyúságban rengeteg a probiotikum. Ezek olyan egészséges baktériumok, amelyek megtalálhatók például a savanyú káposztában, a joghurtban, borban, kenyérben, szójaszószban és a sörben. A probiotikumok képesek megnyugtatni az immunrendszert, csökkenteni a gyulladásokat, enyhíteni az allergiás tüneteket és a megfázást, megelőzni a hasmenés és bélérzékenység kialakulását, növelni az immunrendszer reagáló képességét, és még bizonyos ráktípusok ellen is védelmet nyújtanak.

            A joghurt és az otthon elkészített savanyúság kivételével, a szakértők nem tanácsolják azokat az élő baktérium-forrásokat, amelyek például a ketchupban, a feldolgozott (kereskedelemben kapható) savanyúságokban találhatók, vagy amelyek pasztőrözés által elpusztultak.

            Stephen O’Keefe, a Pittsburghi Egyetem tudósa úgy nyilatkozott, a nyugati étkezés nagy problémája, hogy nem táplálja a bélflórát, csupán a felszínen aktiválja az emésztőrendszert. Valamennyi élelmiszert úgy állítanak elő, hogy az könnyen lebontható legyen, semmit nem hagyva a mélyebben elhelyezkedő emésztőrétegnek. Így felborul az emésztőrendszer mikrobiológiai egyensúlya, és jönnek a panaszok.

            A rostok hiánya „éhezteti” a bélflórát, ezáltal gyengítve a testünk védekezőképességét. Ebből kiindulva O’Keefe-nek és tudós társainak meggyőződése, hogy az utóbbi időben egyre elterjedtebb bélbántalmak a nyugati étkezés számlájára róhatók.

A tökéletes savanyúság öt titka

1. Használj mindig friss zöldségeket!

            A zöldségek akkor a legjobb minőségűek, amikor épp leszedték őket. Amennyiben savanyúságnak szánod őket, ezeket részesítsd előnyben. Minél frissebbek, annál ízletesebbek és ropogósabbak lesznek, még ha hónapokon át is állnak a kamra polcain.

2. Vágd le az uborkák szárait!

            Ez a tanács kizárólag az uborkára vonatkozik, és nagyon fontos! Ha mosáskor eltávolítod a zöldség száracskáját, az uborka frissebben, keményebben marad meg az üvegekben.

3. Figyelj oda a zöldségek méretére!

            Minél apróbbak a zöldségek, annál hamarabb megpuhulnak a savanyú lében. Így hát, ahelyett hogy felszelnéd őket vagy félbe vágnád, tedd őket egészben az üvegekbe.

4. Légy tekintettel az időre!

            Amikor savanyúságot készítesz, fel kell lobbantanod a megtöltött üvegeket azért, hogy azok tartalmából elpusztuljanak a később gondot okozó baktériumok. Ugyanennyire fontos az is, hogy jól zárd le az üvegeket. Azonban vigyázz, ne főzd sokat! A hosszasabb forralás maga után vonja a zöldségek ellágyulását.

5. Próbáld ki a hideg-savanyúságot!

            Amennyiben nincs ínyedre a forralás, teljesen átugorhatod a forralt vízzel való eltevést. Csak tedd a feltöltött üvegeket a hűtőbe. Ezek nem állnak el szobahőmérsékleten, viszont ha hidegben tartod, tökéletesek lesznek! 

(Forrás: Richpoi Hírek)

Saját paprikám az erkélyemen

Kitaibel Pál születésnapjára - - - 1757. február 3.

            Kitaibel Pál Nagymarton (Trianon óta: Mattersburg; Ausztria), 1757. február 3. - Pest, 1817. december 13. botanikus és kémikus. Összegyűjtötte és leírta Magyarország növényeit, kőzeteit és ásványvizeit. Kora természettudományainak szinte minden ágában dolgozott. Botanikai szakmunkákban nevének rövidítése: „Kit.”.

Emlékezete

              Nagymartonban (Őrvidék, Trianon óta Burgenland, Ausztria) emlékét utcanév őrzi (Kitaibelgasse).

            Postabélyeget adott ki az osztrák posta 1992-ben négy „osztrák” természettudósról, köztük Kitaibelről.

            Szülőháza a városfejlesztés áldozata lett, 1957-ben avatott emléktáblája a múzeum raktárába került.

            Útinaplóit Gombocz Endre rendezte sajtó alá. Gombocz Endrével és Kárpáti Zoltánnal közös emlékkiállítása a soproni Károly-kilátóban tekinthető meg.

           Magyarországon három településen (Budapest, Sopron, Mátraszentimre) van Kitaibel Pál utca. Harkányban iskola őrzi a nevét, melynek parkjában áll a tudós mellszobra. Emlékét országos iskolai biológiai tanulmányverseny is őrzi. Szobra van még Keszthelyen és Budapesten a 8. kerületben, a Pálmaház bal szárnya előtt, a bemutatóházhoz vezető útnál.

            1987-ben Kitaibel emlékének adózva, az ELTE Ásványtani Tanszékén egy újonnan kidolgozott, a vulkáni tevékenységet utánzó eljárással szilikát kőzetet megolvasztva öntötték ki Kitaibel mellszobrának másolatát, és azt a Füvészkertben helyezték el.

            Molnár V. Attila „Kitaibel Pál élete és öröksége” című monográfiáját 2007-ben adta ki a biatorbágyi Kitaibel Kiadó.

            A Balaton északi partján, Vonyarcvashegy község mellett, a 225 méter magas Vas-hegyen található a Kitaibel Pál kilátó. A három szintes fa építményt 2002-ben építette a Balaton-felvidéki Nemzeti Park a helyi Önkormányzat segítségével és a Környezetvédelmi Minisztérium pályázati támogatásával.

Tiszteletére elnevezett élőlények

Kitaibela vitifolia – Kitaibel-mályva (Cziglényi Ádám tervezte a postabélyeget)

Knautia kitaibelii – Kitaibel-varfű

Aquilegia kitaibelii – Kitaibel-harangláb

Ablepharus kitaibelii – Pannon gyík

Csetneki Juhász Balázs: A holt Tisza partján

Holdapálykor, mikor sírnak a csillagok,

Igricek ősi dallamait susogják

Holt tiszai nádasok.

Csobban a víz, s a csend

Puha szárnyakon tovaszáll,

Feldübörögnek a mélyből

Szilaj, szittya ló paták,

Felnyerítenek borzolt sörényű,

Sötét hegyek.

A Kárpátok mélyén, egy kis faluban

Felsír egy újszülött.

Fáradt, hűvös szelek terelnek

Elbotorkáló ködfelleget,

A csönd ismét palástja alá rejti az eget,

De bennünk tovább menetelnek őseink

Győzedelmes és legyőzhetetlen,

Vert hada,

S csendes nyári éjszakákon

Felgyújtják emléküket a szálldogáló

Szentjánosbogarak.

Jeltelen sírjukat az idő humusszá rágta,

S ők – legyőzöttek és győzők –

Várják a feltámadásuk', mert az

Isten ujja jelt tett rájuk.

Csak az árulók, besúgók lelke

Kering

A gyötrelmek, megbocsátások, átkok

És sikolyok kráterében

Mindörökké, reménytelen'.

Holdapálykor, mikor sírnak a csillagok,

Igricek ősi dallamait susogják

Holt tiszai nádasok.

Csobban a víz s a csend

Puha szárnyakon tovaszáll.

Jópofa képek

 

A 950 évig állt magyar-lengyel határról (4/3)

 Határvita Lengyelország és Csehszlovákia között az első világháború befejezése után

 

A térkép felső részén, a két kis sötétebb folt azt a területet ábrázolja, amit a lengyelek kaptak az első világháború után

"Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátum" címmel trilógiát írtam. Egy szeletét most megosztom a magyarság története után érdeklődőkkel. A hosszúsága miatt több részletben olvashatjátok.

A Tátrában futó határ körüli vita előtérbe került az I. világháború után, amikor 1918 novemberében Lengyelország visszanyerte függetlenségét. A II. Lengyel Köztársaság (1918–1939) és Csehszlovákia között – amely csak a Habsburg Monarchia bukása után jelent meg Európa térképén – viták robbantak ki Árva, Szepes, valamint a velük szomszédos Tátra hegylánca körül is.
           Már 1918. decemberében ismert volt, hogy a vesztes Magyarországnak nem lesz lehetősége, hogy továbbra is ellenőrzése alatt tartsa a Kárpátok déli odalát. A lengyel hadsereg Łysza Połanánál átlépte a határt, majd Javorinán keresztül egészen Késmárkig menetelt, ahol nagy csatát vívott az újonnan megalakult csehszlovák hadsereggel. A cseh és szlovák parancsnokok a lengyelek katonai fölényének engedve hajlandóak voltak elhagyni a II. Köztársaság által igényelt területet, a Magas-Tátra főgerincének egy töredékével, a Hátsó-Gerlachfalvi-csúccsal, a Lengyel-nyereggel és a Jég-völgyi-csúccsal együtt. De a cseh diplomácia nem adta fel olyan könnyen a Történeti-Magyarország területének feladását, és meggyőzte az antant döntéshozóit, hogy Lengyelország túlzóan délre akarja meghúzni a határt a tátrai régióban. 1919 januárjában a szövetségesek elrendelték, hogy a lengyel csapatok vonuljanak vissza a Łysza Połanától délre fekvő területekről. A lengyeleket úgy tájékoztatták, hogy ezt a parancsot a francia Ferdinand Foch marsall adta, aki az I. világháború idején a nyugati fronton a szövetséges erők főparancsnoka volt, és akit Józef Piłsudski Lengyelország barátjának nevezett. A parancsnokok ezért elfogadták, hogy ellenállás nélkül teljesítsék a parancsot. Az már csak a szövetségesek jegyzőkönyveinek utólagos vizsgálata során derült ki, hogy a parancsot valóban Ferdinand adta ki, de nem Foch, hanem Vix… Vix ezredes, az antant budapesti missziójának vezetője, aki ezzel a kialakuló Cseh-Szlovákiának akart kedvezni. A lengyelek ekkor tiltakoztak a parancs ellen, de már túl késő volt, a katonák ekkor már visszatértek a Tátra lengyel oldalára. 1919-ben a lengyelek még egyszer átlépték a határt Łysza Połanánál, amikor Budapesten kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot (1919. márciustól augusztusig létezett). A magyarországi kommunista fordulat a Felvidéken is zavart okozott. A lengyel vezetés élt a lehetőséggel, és ismét elfoglalta a korábban már felügyelete alá vont magyar területeket. De annak hírére, hogy a magyar Vörös Hadsereg győztesen a Tátra felé menetel, maga előtt tolva a hátráló cseh légionáriusokat, valamint az ezzel egy időben kitört lengyel–orosz háború a közös határ kedvező kialakításáért, ismét visszavonulásra késztette a lengyeleket a magyar–lengyel közös határ északi, lengyel oldalára.    Az antant hatalmak egyetértettek abban, hogy – a vegyes lakosság (lengyel, német, szlovák) miatt – ezen a területen népszavazást kell tartani, bár a szepesi és árvai góralok inkább Lengyelországhoz akartak tartozni, mint Csehszlovákiához. A vitatott területen megkezdték a felkészülést a népszavazásra, melynek során nemzetiségi hovatartozástól függően különböző atrocitásokra is sor került, például egy népszavazási aktivista a magyar–lengyel határt évszázadokig kijelölő Dunajecbe fulladt.

          A trianoni békediktátumban (1920. június 4.) eldőlt, hogy a Felvidék elkerült Csonka-Magyarországtól. A lengyeleket azonban ebben az időben elsősorban a lengyel–szovjet háború kimenetele érdekelte, mivel 1920 nyarán a Mihail Tuhacsevszkij által vezetett támadó Vörös Hadsereg már Varsó alatt harcolt. A lengyel kormány azzal a lehetőséggel is számolt, hogy elveszíti a fővárosért folytatott csatát, de remélte, hogy ebben az esetben számíthat az antant támogatására. A nyugati hatalmak azonban ennek fejében feltételeket szabtak: Lengyelországnak el kellett fogadnia, hogy déli határait az akkor alakulgató Cseh-Szlovák Állam igényei szerint állapítsák meg. Ezután a belgiumi Spaban megtartott konferencián elvetették a Szepességben és Árvában tervezett népszavazás ötletét, és a vitatott területeket Prága fennhatósága alá rendelték. Józef Piłsudski marsall vezetésével a lengyelek – a Magyarországtól kapott fegyverek és lőszer segítségével – a varsói csatában, majd utána, visszaszorították a szovjet Vörös Hadsereget, de Árva és a Szepesség nagyobb része – ezzel együtt a Magas-Tátra főgerince, a Gerlach tömbje, a Lengyel-nyereg és a Jég-völgyi-csúcs – az új határ cseh-szlovák oldalán maradt.

A térkép egy részlete Lisza Polanával, Javorinával, Késmárkkal, a Halas-tóval (Tervezte: Batár Zsolt Botond, kivitelezte: Batár Emese.)

Honnan ered? - Farkasordító hideg van

ferke

Lopakodó farkas (matyikogaleria)

          A meteorológiában a tél kezdetét az első jelentősebb havazás napjától szokás számítani, amikor a hó nem olvad el azonnal, hanem megmarad a felszínen. A tájképnek ez a fehér színbe borulása november végén, december elején szokott esedékes lenni. Ebben az időben azonban nemcsak a hó keseríti meg az életünket, hanem az alacsony hőmérséklet is. Sokszor mondják az idősebbek: hej, milyen farkasordító hideg reggelre ébredtünk! Ez sajátosan magyar nyelvi kifejezés.

            Amikor már mindent vastag hótakaró borít, az állatok az erdőben és a hegyekben nem jutnak élelemhez. A természet pusztulásra ítéli őket. Az élelmesebbje azonban nem nyugszik ebbe bele, fölkeresni az emberlakta helyeket, a tanyákat, a falvakat, sőt olykor a városszéleket is, hogy élelemhez jusson. Így tett valaha a farkas is. Többnyire csordákba verődve, de olykor egyedül is élelem után indult. Ilyenkor fülsiketítő ordítása verte fel a csendet. Nos, innen ered a farkasordító elnevezés.

            (Wikipediából): A farkas vagy szürke farkas (Canis lupus) a ragadozók családjába tartozó, kutyaféle állat. Belőle háziasították a kutyát (Canis familiaris). Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a prérifarkas (Canis latrans), a vörös farkas vagy rőt farkas (Canis rufus) és a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus).

Gréczi Margit: Farkas (21x28 cm)

Figyelemreméltó gondolatok

Érdekességek száztizenegy évvel ezelőttről - Megyegyűlés hiányzókkal

A veszprémi Vármegyeháza épületéről készítettem 2012. január 12-én

            A Veszprémvármegye című hetilap decemberi számait lapozgatva sok érdekességre, furcsaságra bukkantam. Ezek közül azokat az érdekességeket mutatom be most, amelyek Dr. Fenyvessy Ferenc főispánt is érintik.

*

            Veszprém vármegye téli közgyűlésének kezdő időpontját december 4-re, hétfőre tűzte ki Fenyvessy főispán. Annak ellenére, hogy a korabeli újságok tele vannak panasszal, hogy késik a tél, a 400 megyebizottsági tag közül csak mintegy 40 ment el a hívó szóra. A Megyeháza nagytermét ugyan már szombat óta fűtötték, mégis "valóságos ordító Szibéria" várta a képviselőket. "Hát persze, hiába fűtik a dísztermet, ha a díszablakok lyukasak és a meleg kedélyesen kisétál, a hideg pedig kedélyesen bennmarad!" Azért feltalálták magukat, mert a gyűlést a kisteremben tartották meg, a dísztermet gardrobnak használva. "Ilyen nagy előszobája sem volt még ilyen kis teremnek" – írta az újságíró. Másnap 9 órakor még "nem mutatkozott senki", s csak 10 óra felé "verődött össze" három bizottsági tag. Mire a szavazásra került a sor, már "voltak vagy tizen". Fenyvessy Ferenc főispán ezen a napon több előterjesztést tett, melyet a közgyűlés vagy "óriási többséggel", vagy "vita nélkül" fogadott el.

*

            A főispán mindent megtett, hogy a megyegyűlés jól sikerüljön, és mindenki jól érezze magát, hiszen mindkét napon ebédet adott a tagok tiszteletére, melyen "vármegyénk és városunk számos előkelősége" vett részt. Az ebédek alatt mindvégig fesztelen hangulat uralkodott, s szellemes felköszöntőkben sem volt hiány – olvashatjuk.

*

            A megyegyűlést követően Fenyvessy főispán az enyingi főszolgabírói hivatalt ment vizsgálni. (Enying ebben az időben Veszprém vármegye része volt.) A vizsgálatból azonban "fényes ebéd" sikeredett, lévén Miklós napja, mert a főszolgabírót születésekor Kenessy Miklósnak keresztelték.

*

            A veszprémi fiatalság mozgalmat indított, hogy a megyeszékhelyen állandó színház épüljön. Élükre megnyerték védnöknek Fenyvessy Ferencet. A "kezdeményező bizottság" december 10-re "nagy gyűlést" hívott össze a Megyeházára. A végén a kisteremben tartották, mert "bizony csak kevesen gyűltek össze". A főispán beszédében kifejtette, hogy "ez a mai gyűlés is csak azt látszik bizonyítani, hogy Veszprém társadalma nem elég mozgékony az ilyenekhez". Ennek ellenére a főispán több ötlettel állt elő, például megyebál rendezése a színház javára, megyei tárgysorsjáték szervezése, különféle gyűjtési akciók hirdetése. A magot ekkor elvetették. A város néhány ezer lakója azonban méltónak bizonyult a nagy feladathoz, mert 1908-ban már állt a színház gyönyörű épülete.

*

            A vármegye lapja közölte december 24-i számában, hogy Fenyvessy Ferenc főispán a karácsonyi ünnepekre Budapestre utazott, s csak január hó elsején tér vissza Veszprémbe.

Csodaétkekkel a cukorbetegség ellen

            A cukorbetegség korunk egyik legalattomosabb betegsége, végeláthatatlan szövődményekkel megspékelve, minden tizedik embert érint, évente 1000 ember veszíti el a látását miatta. A cukorbetegség olyan mumus, amelyről a legszívesebben tudomást sem szeretnénk venni.

            A vércukorszint ingadozás az egész szervezetet megterheli, hangulatváltozást okoz, károsítja a keringési rendszert, a szívet, az emésztőrendszert, a májat, és elhízáshoz is vezethet. Éppen ezért az első és legfontosabb a rendszeres, három óránkénti étkezés bevezetése, hogy a szervezetünket ne egy nagy "bekajálással" dolgoztassuk meg, hanem egyenletesen elosztva biztosítsuk a napi energia- és szénhidrátszükségletünket.

            Igyekezzünk alacsony glikémiás indexű élelmiszereket fogyasztani, a cukrot természetes alternatíváinak egyikével lecserélni (sztívia, nyírfacukor, rizsszirup), olaj és zsír helyett többszörösen telítetlen zsírokat használni, naponta ötször zöldséget és gyümölcsöt fogyasztani, naponta 2,5–3 liter vizet meginni, és rendszeresen mozogni.

            A cukorbetegségbe ne zárkózzunk be, hanem a gyógyító ételeinkből (vércukorszint csökkentése) hozzuk ki a maximumot.

Fahéj: Az első számú fűszer, amit minden cukorbeteg, vagy arra hajlamos egyén étrendjébe be kell építeni. A fahéj kétszeresére növeli az inzulin hatását, ezáltal csökkenti a vércukorszintet. Napi 1-6 g között lehet fogyasztani. Kapszula formájában és őrölt fűszerként is hatásos.

Köles: Amellett, hogy a legjobb lúgosító gabonaforrás, a vércukorszintet és a zsíranyagcserét is szabályozza. A benne található D-vitamin ugyancsak csökkenti a cukorbetegség kialakulásának esélyét. A csecsemőkorban megfelelő adagban bevitt D-vitaminnal pedig megelőzhetjük a gyermekkori cukorbetegséget.

Csicsóka: A csicsóka a múlt században még a disznók eledele volt. Mára a cukorbeteg-diéta egyik fontos és kedvelt tápláléka. Íze jóval édesebb a burgonyáénál, magas rosttartalmának köszönhetően hamar telítettségérzést okoz, és az emésztés barátja is. Fő hatóanyaga az inzulin, mely prebiotikus tulajdonságokkal is rendelkezik, így a bél baktériumflórájára is jótékonyan hat. Kedvezően befolyásolja a vércukorszintet, és féken tartja az édesség utáni vágyat.

Zöldtea: Amellett, hogy energizál, még a zsírt is égeti. A keringési megbetegedések ellen felveszi a küzdelmet, koleszterinszint-csökkentő hatása jelentős, és antioxidáns-tartalmánál fogva a rákmegelőzésben is fontos szerepet játszik. Pozitívan hat a hasnyálmirigyre, védi az inzulintermelő szöveteket, ezáltal kedvezően befolyásolja a vércukrot. Ha tejeskávé helyett ezt fogyasztjuk, már sokat tettünk az egészségünkért.

A 950 évig állt magyar-lengyel határról (4/2)

 A Halas-tó keleti részének és a Tengerszem-csúcsnak a hovatartozása

"Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátum" címmel trilógiát írok, melynek három kötete már megjelent. Egy szeletét most megosztom a magyarság története után érdeklődőkkel. A hosszúsága miatt több részletben olvashatjátok.

Először a neveket érdemes tisztázni a Tátra egyik legszebb fekvésű tava, a Halas-tó (1393 m) és a nem kevésbé lenyűgöző Tengerszem (1584 m). Az elnevezésében tapasztalható félreértés miatt. A Halas-tó mai lengyel neve (Morskie Oko) szó szerinti fordításban azt jelenti: Tengerszem. A felette fekvő, a magyar nomenklatúrában Tengerszemnek nevezett tó mai neve (Czarny Staw pod Rysami) szó szerinti fordításban azt jelenti: Fekete-tó a Tengerszem-csúcs alatt. A Halas-tavat a helyi őslakosok, a gorálok Rybi Staw-nak (szó szerinti fordításban Halas-tó) nevezték, ez az elnevezés már 1637-ben kiadott dokumentumokban is megtalálható. Később a lengyel turisták Morskie Oko-nak (szó szerinti fordításban Tengerszemnek) kezdték hívni, majd lassan a gorálok is elfogadták ezt az elnevezést. A magyar és a német nomenklatúrában azonban megmaradt az eredeti elnevezése: Halas-tó (Fischsee), Tengerszemnek (Meerauge) pedig a felette található másik tavat nevezzük. A szlovák elnevezés egy ideig a német és a magyar elnevezést követte, de ma már a mostani lengyel elnevezést tartják követendőnek. Én maradok a történeti magyar nevek használata mellett.

Erről a területről már a 15. századtól kezdve találhatók adománylevelek. A terület 1589. október 8-án Lasky Albert és palocsai Horváth György között gazdát cserélt. Utána határkiigazításokról, adásvételekről tanúskodnak a közvetett írásos források.

A Halastavi-völgy 1772-től, Lengyelország három részre történő felosztásától kezdve egészen 1902-ig határviták színtere volt. Nem volt megjelölt országhatár, ezért a viták alapját a látható természetes határok elve, valamint a tulajdonviszonyokhoz való ragaszkodás közti különbség adta. 1867-től – az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulásától – a Tátra e része a Birodalom belső határának számított, a pontos határvonalat továbbra sem tartották fontosnak meghatározni. 1902 előtt Magyarország és Galícia határa a Tengerszem-csúcsból kiindulva a Tengerszem (mai nevén Czarny Staw pod Rysami) és a Halas-tó (ma nevén Morskie Oko) középvonalán haladt, a tavak keleti oldala Magyarországhoz, a nyugati oldal Galíciához tartozott. A XIX. század végén kiadott katonai térképeken, valamint a század utolsó évtizedében megjelent turistakalauzok térkép-mellékletében viszont a Nagy-Menguszfalvi-csúcs van jelölve, mint elágazó pont. A csúcsból kiindulva a határ a Halastó közepét szeli át, ez alapján tehát a Tengerszem teljes terjedelmével Magyarországhoz tartozott. A hegység feltárásának, a turista mozgalom elterjedésének idején kezdett értékes lenni a Tátra e része. A problémát az jelentette, hogy az Osztrák Császársághoz tartozó Galícia tartomány, valamint a Magyar Királyság is magáénak vallotta.

Władysław Zamoyski lengyel gróf, aki 1889-ben megvásárolta a zakopanei uradalmat, valamint a magyar oldalon hatalmas földterületeket birtokló Christian Hohenlohe porosz herceg között vita keletkezett a Halas-tó hovatartozása miatt. Mindennaposak voltak a csatározások a havasalji góralok – akik közül nem hiányoztak a híres tátrai betyárok, közük az ismert Nowobilski család tagja sem – és Hohelnohe hajdúi között. A csatározásokban részt vett a neve zenész, Bartuś Obrochta is, aki 1890-től öt éven át vezetett egy menedékházat a közelben található Roztoka-tisztáson. Az összetűzésre néhány példa: 1890-ben Zamoyski gróf marhacsordát hajtatott a vitás területre. Később Hohenlohe herceg egy erdészházat építtetett a Halas-tó kiömlésénél, a keleti parton, amit a lengyel területen lakók felgyújtottak. Aztán ők építettek egyet a nyugati parton, azt meg a magyar oldalon lakók gyújtották fel.

A vita eldöntésére egy választott nemzetközi bíróságot kértek fel, amely Grácban (Graz, Ausztria) ült össze: „Az 1897. január 25-én kelt cs. kir. ausztriai törvény R. G. B1. 32. sz. és az 1897. évi II. magyar törvényczikk által a cs. kir. osztrák és a kir. magyar kormányok felhatalmaztattak, hogy Galiczia és Magyarország között a Tátra-hegységben, az úgynevezett „Halastó” közelében a határ megállapítását egy alakítandó választott bíróságra bízhassák.”
Az alapos előkészítés után 1902. szeptember 1–8 között még helyszíni szemlét is tartottak. Ebbe szakértőként Becker Fridolint, a svájci vezérkar ezredesét, a zürichi műegyetem tanárát is bevonták.
1902. szeptember 13-án, Grácban a választott bíróság elfogadta a cs. kir. osztrák kormány ügyvédjének, Oswald Balzernek az érveit (ma az ő nevét viseli a Zakopanéból a Halas-tó felé vezető út), és részletesen meghatározta a határvonalat ebben a régióban: a határt a tavak metszésvonaláról száraz területre helyezte át, a tavak fölötti keleti hegygerincre, a Zubie hegyhátra, oda, ahol most is húzódik a szlovák–lengyel határ. A Halas-tó teljes egészében Galíciához került. Az ítélet hírére Zakopane főutcáján, a Krupówkin hatalmas, eksztázisban üvöltő tömeg ünnepelte az évtizedek óta húzódó vita kedvező végkifejletét.
A döntés pontos szövege: „A határ a Tengerszem-csúcstól (2503) északi irányba halad a Békástói-csúcson (2252 m) a Zabje-gerinczen és a Siedem Granatowon (Hétgránátos-gerincz) át addig a pontig, ahol a hegyhát mint gerincz megszűnik lejtőssé válik és ellaposodni kezd. Ettől a ponttól a határ tovább vonul a Halastói-patak azon pontjáig, ahol nyugatról a Czuba-hegy felől egy kis patak a Halastói-patakba torkollik körülbelül 700 méter távolságban a Halastói-pataknak a Poduplaski-patakkal való egyesülésétől.
Az ítéletet a magyar országgyűlés az 1903. évi IX. törvénycikkelyeként fogadta el. Végrehajtásáért a belügy- és a pénzügyminiszterek feleltek. A helyszíni kitűzés 1903–1904-ben történt meg.
(A térkép a könyv egy részlete.)

A 950 évig állt magyar-lengyel határról (4/1)

A szepesi városok körüli bonyodalmak

"Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátum" címmel trilógiát írok, melynek első három kötete már megjelent. Egy szeletét most megosztom a magyarság története után érdeklődőkkel. A hosszúsága miatt több részletben olvashatjátok.

         A Magyar Királyság és a Lengyel Királyság között, a Kárpátokban húzódó határ a Világ leghosszabb ideig állt határa. Se Magyar-, se Lengyelország hadicéljai között soha nem szerepelt egymás országának megcsonkítása. Az, hogy a Felvidéken legyen egy önálló tót állam, nem merült fel senki részéről. Magyar–szlovák nemzeti ellentétről a francia forradalom nyomán kialakult nacionalizmus megjelenéséig nem lehet beszélni. Azután sem volt ennek tömegbázisa, csak egyes emberek saját felemelkedésüket, ismertségüket akarták ennek szításával elérni. Arra meg, hogy a tótok Csehországgal, vagy Lengyelországgal, vagy Oroszországgal alkossanak közös országot, még lázálmos gondolatban sem merült fel senkiben sem az évszázadok alatt. Az első világháború első szakaszában arra volt elképzelés, hogy Csehország és Lengyelország perszonáluniót alkosson, de a Felvidék, vagy a Kárpátalja ekkor sem szerepelt harmadik vagy negyedik alkotóelemként.

          A magyar–lengyel határ a történelem folyamán nem mindig ugyanott és ugyanolyan formában létezett. A 10–13. században az államokat gyepű választotta el, itt a Kárpátok természetes vonulata ennek tökéletesen megfelelt. A Kárpátok gerincén húzódott évszázadokon keresztül a határ, így mindkét államnak védelmet jelentett. A hágók biztosították az átjárhatóságot a kereskedelmi, kulturális, katonai érintkezésekhez, ami a két népet össze is kapcsolta. A 13. századtól a birtokhatárok egyben országhatárok is voltak, és nem okozott semmilyen problémát a pontos megjelölés hiánya. A terméketlen, kopár földek iránt a királyok nem mutatattak érdeklődést, annál inkább érdekelték a települések, melyek lakosságától adót lehetett beszedni. Ezért a Lengyel Királyság és a Magyar Királyság felvidéki határa a Tátrában nem volt pontosan meghatározva.

           A mintegy 950 évig állt határszakaszra mindössze két epizód vetett némi árnyékot: 1. az elzálogosított szepesi városok körüli bonyodalmak, ám ezen hosszú időszak alatt senki sem vonta kétségbe, hogy a terület a Magyar Királysághoz tartozik, 2. egy rövid időszakban a magyar–lengyel határon fekvő tenyérnyi területnek, a Halas-tó keleti részének és a Tengerszem-csúcsnak a hovatartozása.

          1. Luxemburgi Zsimond (uralkodott: 1387–1437) a Magyar Királysághoz tartozó dalmát városok visszaszerzéséért, a Velencei Köztársaság elleni háborúra készülve sógorának, II. (Jagelló) Ulászló (uralkodott: 1386–1434) lengyel királynak 185.000 Ft-ért (37.000 „széles prágai garasért”) „régi jogaik megtartása mellett” 1412. november 8-án, Zágrábban aláírt szerződéssel elzálogosított 13 szepesi várost, amíg a magyar király azt két havi fölmondás után arany vagy ezüst pénzen vissza nem váltja. A huszonnégy szepesi város közül ezek közé tartozott (zárójelben a német neve, illetve a Trianon után kapott szlovák elnevezése): (Szepes)Béla (Spišská Belá), Duránd (Durelsdorf, Tvarožná), Felka (Fülka, Veľká), Igló (Neudorf, Spišská Nová Ves), Leibic (Ľubica), Mateóc (Matsdorf, Matejovce), Ménhárd (Meneharddorf, Vrbov), Poprád (Deutschendorf, Poprad), Ruszkin (Rysdorf, Ruskinovce), (Szepes)Olaszi (Wallendorf, Spišské Vlachy), (Szepes)Szombat (Georgenberg, Spišská Sobota), (Szepes)Váralja (Kirchdorf, Spišské Podhradie), Nagyőr (Michelsdorf, Strážky). A még zálogba adott Gnézda (Hniezdne), Podolin (Podolinec), Lubló vára és városa (Stará Ľubovňa) nem tartozott a szepesi szász városok önkormányzatához. A 13 város – az össze nem függő terület ellenére is – megtarthatta a Grafenstuhlnak nevezett tartományi gyűléseken választott gróf alatti önkormányzatukat. A lengyel királyokat – mint a zálogbirtokos politikai és katonai hatósága – a Lublóvárban székelő helytartó (sztaroszta) és kapitány képviselte. Zsigmond és az udvari emberek a cserét „rövid távú” üzletnek gondolták, a történelem alakulása miatt azonban a különleges státusú területek egészen 1772-ig lengyel kézen maradtak.

          A magyarokat sértette a szuverenitás ilyen megsértése, ezért folyamatosan próbálták a területeket visszaszerezni, például 1552–1765 között a magyar rendek a zálogba adott területek visszaváltását 22 országgyűlésen 24 törvénycikkben sürgették, eredménytelenül.

A politikai helyzet a Tátrában csak 1768-ban változott meg, amikor a kialakult hadi és egészségügyi (pestis, kolera terjedése) megakadályozásra Mária Terézia (II. Máriaként uralkodott: 1740–1780) vesztegzárat vonatott a magyar–lengyel határra, ezt később kiterjesztették az erdélyi és a sziléziai határra is. A Lengyelországban állandósult zavargások, helyi parasztfelkelési mozgalmak elleni védekezésül a Habsburg katonaság megszállta a Szepességet, közte az elzálogosított területeket. Erről értesítették Poniatowski Szaniszló Ágost királyt is, aki 1968-ban írt válaszában hallgatólagosan elismerte a magyar király (egyben osztrák főherceg) fennhatóságát a szepesi elzálogosított területekre. Megállapították a magyar–lengyel határ vonalát, és kiépítették a vesztegzárat (utak eltorlaszolása, őrség felállítása). Rájöttek, hogy a kordont északabbra tolhatják, lengyel területekre. Mária Terézia 1770. november végén Laca gróf csapataival a Nowy Targ-i, czorsztyni, valamint a szandeci (Sądecczyzna) sztarosztaságok déli részeit (jelentős számú településsel együtt) birtokba vetette a lengyelek tiltakozása ellenére, és az egészségügyi kordont északabbra tolatta.

1772. február 19-én Bécsben (Wien, Ausztria) Lengyelország első felosztásakor – az elvi megállapodás – szerint Lengyelország déli részét (Galícia) a Habsburg Birodalom kapta meg. 1773. szeptember 18-án a lengyel szejm törvényben fogadta el saját országának megcsonkítását, az Ausztriával kötött szerződésben pedig egyúttal szepességi jogairól is lemondott. Mária Terézia tehát ügyes politikával – kihasználva a történelem adta lehetőséget – a 360 éves kölcsön megfizetése nélkül juttatta vissza Magyarországnak az egykor elzálogosított településeket, kastélyokat. A 13 város elöljárói 1772. november 5-én, Iglón tettek hűségesküt, Lubló, Gnezda, Podolin elöljárói pedig november 10-én Lublón.