A 950 évig állt magyar-lengyel határról (4/2)

 A Halas-tó keleti részének és a Tengerszem-csúcsnak a hovatartozása

"Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátum" címmel trilógiát írok, melynek három kötete már megjelent. Egy szeletét most megosztom a magyarság története után érdeklődőkkel. A hosszúsága miatt több részletben olvashatjátok.

Először a neveket érdemes tisztázni a Tátra egyik legszebb fekvésű tava, a Halas-tó (1393 m) és a nem kevésbé lenyűgöző Tengerszem (1584 m). Az elnevezésében tapasztalható félreértés miatt. A Halas-tó mai lengyel neve (Morskie Oko) szó szerinti fordításban azt jelenti: Tengerszem. A felette fekvő, a magyar nomenklatúrában Tengerszemnek nevezett tó mai neve (Czarny Staw pod Rysami) szó szerinti fordításban azt jelenti: Fekete-tó a Tengerszem-csúcs alatt. A Halas-tavat a helyi őslakosok, a gorálok Rybi Staw-nak (szó szerinti fordításban Halas-tó) nevezték, ez az elnevezés már 1637-ben kiadott dokumentumokban is megtalálható. Később a lengyel turisták Morskie Oko-nak (szó szerinti fordításban Tengerszemnek) kezdték hívni, majd lassan a gorálok is elfogadták ezt az elnevezést. A magyar és a német nomenklatúrában azonban megmaradt az eredeti elnevezése: Halas-tó (Fischsee), Tengerszemnek (Meerauge) pedig a felette található másik tavat nevezzük. A szlovák elnevezés egy ideig a német és a magyar elnevezést követte, de ma már a mostani lengyel elnevezést tartják követendőnek. Én maradok a történeti magyar nevek használata mellett.

Erről a területről már a 15. századtól kezdve találhatók adománylevelek. A terület 1589. október 8-án Lasky Albert és palocsai Horváth György között gazdát cserélt. Utána határkiigazításokról, adásvételekről tanúskodnak a közvetett írásos források.

A Halastavi-völgy 1772-től, Lengyelország három részre történő felosztásától kezdve egészen 1902-ig határviták színtere volt. Nem volt megjelölt országhatár, ezért a viták alapját a látható természetes határok elve, valamint a tulajdonviszonyokhoz való ragaszkodás közti különbség adta. 1867-től – az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulásától – a Tátra e része a Birodalom belső határának számított, a pontos határvonalat továbbra sem tartották fontosnak meghatározni. 1902 előtt Magyarország és Galícia határa a Tengerszem-csúcsból kiindulva a Tengerszem (mai nevén Czarny Staw pod Rysami) és a Halas-tó (ma nevén Morskie Oko) középvonalán haladt, a tavak keleti oldala Magyarországhoz, a nyugati oldal Galíciához tartozott. A XIX. század végén kiadott katonai térképeken, valamint a század utolsó évtizedében megjelent turistakalauzok térkép-mellékletében viszont a Nagy-Menguszfalvi-csúcs van jelölve, mint elágazó pont. A csúcsból kiindulva a határ a Halastó közepét szeli át, ez alapján tehát a Tengerszem teljes terjedelmével Magyarországhoz tartozott. A hegység feltárásának, a turista mozgalom elterjedésének idején kezdett értékes lenni a Tátra e része. A problémát az jelentette, hogy az Osztrák Császársághoz tartozó Galícia tartomány, valamint a Magyar Királyság is magáénak vallotta.

Władysław Zamoyski lengyel gróf, aki 1889-ben megvásárolta a zakopanei uradalmat, valamint a magyar oldalon hatalmas földterületeket birtokló Christian Hohenlohe porosz herceg között vita keletkezett a Halas-tó hovatartozása miatt. Mindennaposak voltak a csatározások a havasalji góralok – akik közül nem hiányoztak a híres tátrai betyárok, közük az ismert Nowobilski család tagja sem – és Hohelnohe hajdúi között. A csatározásokban részt vett a neve zenész, Bartuś Obrochta is, aki 1890-től öt éven át vezetett egy menedékházat a közelben található Roztoka-tisztáson. Az összetűzésre néhány példa: 1890-ben Zamoyski gróf marhacsordát hajtatott a vitás területre. Később Hohenlohe herceg egy erdészházat építtetett a Halas-tó kiömlésénél, a keleti parton, amit a lengyel területen lakók felgyújtottak. Aztán ők építettek egyet a nyugati parton, azt meg a magyar oldalon lakók gyújtották fel.

A vita eldöntésére egy választott nemzetközi bíróságot kértek fel, amely Grácban (Graz, Ausztria) ült össze: „Az 1897. január 25-én kelt cs. kir. ausztriai törvény R. G. B1. 32. sz. és az 1897. évi II. magyar törvényczikk által a cs. kir. osztrák és a kir. magyar kormányok felhatalmaztattak, hogy Galiczia és Magyarország között a Tátra-hegységben, az úgynevezett „Halastó” közelében a határ megállapítását egy alakítandó választott bíróságra bízhassák.”
Az alapos előkészítés után 1902. szeptember 1–8 között még helyszíni szemlét is tartottak. Ebbe szakértőként Becker Fridolint, a svájci vezérkar ezredesét, a zürichi műegyetem tanárát is bevonták.
1902. szeptember 13-án, Grácban a választott bíróság elfogadta a cs. kir. osztrák kormány ügyvédjének, Oswald Balzernek az érveit (ma az ő nevét viseli a Zakopanéból a Halas-tó felé vezető út), és részletesen meghatározta a határvonalat ebben a régióban: a határt a tavak metszésvonaláról száraz területre helyezte át, a tavak fölötti keleti hegygerincre, a Zubie hegyhátra, oda, ahol most is húzódik a szlovák–lengyel határ. A Halas-tó teljes egészében Galíciához került. Az ítélet hírére Zakopane főutcáján, a Krupówkin hatalmas, eksztázisban üvöltő tömeg ünnepelte az évtizedek óta húzódó vita kedvező végkifejletét.
A döntés pontos szövege: „A határ a Tengerszem-csúcstól (2503) északi irányba halad a Békástói-csúcson (2252 m) a Zabje-gerinczen és a Siedem Granatowon (Hétgránátos-gerincz) át addig a pontig, ahol a hegyhát mint gerincz megszűnik lejtőssé válik és ellaposodni kezd. Ettől a ponttól a határ tovább vonul a Halastói-patak azon pontjáig, ahol nyugatról a Czuba-hegy felől egy kis patak a Halastói-patakba torkollik körülbelül 700 méter távolságban a Halastói-pataknak a Poduplaski-patakkal való egyesülésétől.
Az ítéletet a magyar országgyűlés az 1903. évi IX. törvénycikkelyeként fogadta el. Végrehajtásáért a belügy- és a pénzügyminiszterek feleltek. A helyszíni kitűzés 1903–1904-ben történt meg.
(A térkép a könyv egy részlete.)