Holdapálykor, mikor sírnak a csillagok,
Igricek ősi dallamait susogják
Holt tiszai nádasok.
Csobban a víz, s a csend
Puha szárnyakon tovaszáll,
Feldübörögnek a mélyből
Szilaj, szittya ló paták,
Felnyerítenek borzolt sörényű,
Sötét hegyek.
A Kárpátok mélyén, egy kis faluban
Felsír egy újszülött.
Fáradt, hűvös szelek terelnek
Elbotorkáló ködfelleget,
A csönd ismét palástja alá rejti az eget,
De bennünk tovább menetelnek őseink
Győzedelmes és legyőzhetetlen,
Vert hada,
S csendes nyári éjszakákon
Felgyújtják emléküket a szálldogáló
Szentjánosbogarak.
Jeltelen sírjukat az idő humusszá rágta,
S ők – legyőzöttek és győzők –
Várják a feltámadásuk', mert az
Isten ujja jelt tett rájuk.
Csak az árulók, besúgók lelke
Kering
A gyötrelmek, megbocsátások, átkok
És sikolyok kráterében
Mindörökké, reménytelen'.
Holdapálykor, mikor sírnak a csillagok,
Igricek ősi dallamait susogják
Holt tiszai nádasok.
Csobban a víz s a csend
Puha szárnyakon tovaszáll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése