Gárdonyi történelmi regényei
Gárdonyi „kövek alatt nőtt fűhöz” hasonlította önmagát, és ezzel nem csupán közéleti elzárkózását, rejtőzködő életvitelét, de irodalmi építkezését és ars poeticájának kialakulását, művészi eszköztárának hosszan tartó érlelődését is illusztrálta. Ahogy Juhász Gyula fogalmazta meg Gárdonyi helyét az irodalmi panteonban: „Ő nem utóda senkinek, és őt nem is igen utánozza senki”. Ady Endre a magyar Dickensnek nevezte, mások a magyar Tolsztojt tisztelték személyében.
Gárdonyi írói életműve szempontjából az 1897 utáni egri évek bizonyultak a legtermékenyebbnek. Már Az én falum elbeszéléseiben is realista leírásra, ugyanakkor lírai mesemondásra törekedett: az aprólékosan kidolgozott háttér egy-egy személyes probléma, emberi sors díszletéül szolgált csupán. A történeti hűség és a lírai mondandó kettős igénye nyomán bontakozott ki prózaírói munkásságának legjelentősebb vonulata, és legmaradandóbb alkotásai: a történelmi regényei (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908). Tevékenységéből az utókor elsősorban ezeket ismeri, és ez alapján sorolja be a legnagyobbak közé.
1899 végén a Pesti Hírlap kezdte folytatásokban közölni Az egri csillagokat (1905 óta Egri csillagok cím alatt jelenik meg), amely a magyar irodalmi panteonban biztosította Gárdonyi számára azt a helyet, amely ma is megilleti. A maga korában is elnyerte az olvasóközönség és a pályatársak tetszését, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1902-ben Péczely-díjjal jutalmazta a regényt. A mű egyfelől a nemzeti önfeláldozás, a hazafiasság hőskölteménye a török uralom alá kerülő 16. századi Magyarország kulisszájával, ugyanakkor egy idillikus költői eszközökkel ábrázolt szerelem – Bornemissza Gergely és Cecey Éva – sorsát is végigkövetheti benne az olvasó.
További történelmi regényeinek hősei – a szerző életérzéséből merítve – a csöndes szenvedés és az egész életet végigkísérő magányosság hősei, Gárdonyi eme műveiben a századforduló eszmeiségét behálózó gondolatok jelképteremtő módon érvényesülnek.
A Láthatatlan ember (1901, 1975 óta A láthatatlan ember címen jelenik meg) című műve a hun Attila udvarában játszódik, kerettörténetéül a görög rabszolgának, Zétának az előkelő hun leány, Emőke iránt táplált szerelme szolgál. Az egyes szám első személyben megírt énregény élményszerű, lírai önvallomás, amely a szerzőt foglalkoztató misztikus témák, a halál, az álom, a hatalom, a magány stb. szimbólumsorára fűződik fel.
Másik jelentős műve, a középkori Magyarországon játszódó, Árpád-házi Szent Margit sorsát felelevenítő Isten rabjai (1908) történetében az egyszerre valóságos és metaforikus rabság értelmezése szorosan egybefűződik az egyidejűleg földi és transzcendentális szerelem szimbolikájával, Margit alakjában az erkölcsi tökéletességet rajzolta meg. Olyan kérdéseket is feszegetett ebben a művében Gárdonyi, mint a keresztény dogmatika és a lélekvándorlás viszonya, vagy éppen a szabadság és a rabság paradox azonossága. A regényt ma a legenda és történelem összefonódásából fogant, lírai tónusú, romantikus történelmi regényként tartják számon. (Forrás: Wikipedia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése