A szeretet nincs a farsang hatalmában – tartja egy régi közmondás. Ez ugyan azt jelenti, hogy nemcsak farsang idején szövődhet szerelem, de azt is kifejezi, hogy az udvarlás, a párválasztás, de a házasságkötések, a lakodalmak legfőbb ideje a hagyományos, magyar paraszti életben a farsangi időszak volt. Az egész magyar nyelvterületen a lányok ilyenkor küldtek – többnyire a keresztanyjukkal – a kiszemelt legénynek bokrétát. Ezek a fiúk a kalapjukra tűzték, így mentek el farsangvasárnap táncolni. Volt olyan, aki több lánytól is kapott bokrétát, de annak az ajándékát tűzte ki, amelyik a legjobban tetszett neki.
Kisebb településeken a 17. században terjedt el az a szokás, hogy farsangkor a pártában maradottakat kicsúfolták. Csokonai Vitéz Mihály Drottyájában használja a „tőkét vonni” kifejezést, amely a „tuskóhúzás” ma is fellelhető szokására utal. Jegyzetében meg is magyarázza: „Szokásban vagyon nagyon sok helyeken, hogy mikor a farsang elmúlik, a meg nem házasodott ifjakkal és a férjhez nem ment leányokkal valamely fát vagy tőkét nevetség okáért felemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek”.
A népi farsang mutatja természetesen a legtöbb változatot. A szórakozás szinte kimeríthetetlen tárházában szerepelt a lóverseny, a harci játék, a tréfás párviadal, a farsangi és a böjti ételek megszemélyesítésének küzdelme, de elsősorban az alakoskodás és a tánc.
A magyar falu álarcos alakoskodásai között feltűnnek az állatalakoskodások. Különösen kedvelt a medve-, ló-, kecske- és gólyaalakoskodás. Az alakoskodók általában kis párbeszédes jeleneteket is előadnak, pl. a lovat, kecskét gazdája vásárra viszi, az alkudozás közben az állat összeesik, holtan terül el, majd a zeneszóra ismét feltámad. Az állatalakoskodáson kívül más figurák is megjelennek a falusi farsangon. Álarcuk azonban – szemben a fából készült busómaszkokkal – többnyire alkalmi, harisnyából, rongyból, papírból készül. A hagyományos figurák közé tartozik a betyár, a cigányasszony, a menyasszony és vőlegény vagy öregember és öregasszony pólyás babával. Ilyenkor kerülhet színre a tréfás halottasjáték vagy lakodalom is.
Napjaink leglátványosabb farsangi alakoskodása a Mohácson lakó délszlávok csoportos ún. busójárása. E busók fából faragott álarcokban jelennek meg, mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A busóálarcot azonban eredetileg csak a felnőtt sokác férfiaknak volt szabad feltenni, a legények másfajta álarcot viseltek.
A diákság is kivette részét a mulatozásokból. Színjátszásunk egyik fő alkalma a 17–18. századokban éppen a karnevál idejére esett.
A városokban is szokássá vált a középkorban a farsangi tréfálkozás. Ilyen volt például a mészároslegények mókás párviadala. Két épület közé kötelet húztak, majd egy fonallal jól összekötött libát akasztottak a közepére. A legények nyereg nélküli lovon vágtattak el a kötél alatt, és igyekeztek elkapni a liba nyakát. A kapkodás és a nyargalás addig tartott, amíg valaki a lúd fejét le nem szakította. Azután hirtelen elvágtatott vele, mert a többiek űzőbe vették, s igyekeztek tőle elragadni. Aki a fejét elvitte, egy évre főlegény lett, és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvezett.
A magyar királyi udvarban – olasz hatásra – valószínűleg már az Anjouk meghonosították a farsangi rendezvényeket. Mátyás korától pedig pontos adataink is vannak erre vonatkozóan. II. Lajos – a harci játékok mellett – évről évre maskarabált is rendezett, Például 1525-ben húshagyókedden álarcos menet jelent meg az udvarban, melyben elefánt is szerepelt. Maga II. Lajos is jelmezesen, ördögálarcban jelent meg az ünnepségeken. Nem mindenki helyeselte ezt, amit bizonyít Szerémi Györgynek a halott királyról írt – nem éppen hízelgő – búcsúztatása: „… minden évben farsang utolján húshagyókor a rossz szellemek fejedelmévé tették, s feslettségbe húzták bele…” A budai királyi farsangoknak egy időre a török hódoltság vetett véget, de a kiegyezés (1867) után ismét felbukkannak a feljegyzésekben.
(A Veszprémi 7 Napban 1999. január 28-án megjelent írásom felhasználásával.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése