Történelmileg nézve
elmondható, hogy a kereszténységet közvetítő francia és olasz szerzetesek
tudására, szakértelmére alapozva alakult ki a minőségi szőlőtermesztés és a borkészítés.
Most is hosszú az út a szőlő nyitásától, metszésétől a borkészítésig. Ennek a
februártól novemberig tartó munkafolyamatnak a részletes leírása könyvtárnyi
szakirodalmat tesz ki. Elmondható, hogy fáradhatatlan szeretetet, kitartást és
türelmet kívánó foglalatosság. A szőlőben és a pincében is elsődleges szempont
a régi ízvilág megőrzése mellett a jelenlegi legmodernebb technikák ötvözése a
hagyományossal. A szőlősgazdák szerint mindig minden műveletet az ideális,
megfelelő pillanatban kell elvégezni, nem számít, hogy fáradt az ember vagy
nem. Sokszor adódik úgy, hogy az adott munka nem várhat másnap reggelig sem. Ez
a szüntelen kötelesség vagy elveszi a kedvét az embernek a szőlőtől, vagy egy
életre szóló házasságot köt a borászkodással. Igazi tehetség, szaktudás és
szüntelen szorgalom, a szőlő iránti boldog elkötelezettség, a természet imádata
szükséges hozzá, mint bármi máshoz az élet minden területén. És aki erre teszi
fel az életét, az valahol boldog ember lehet. Feltétlenül ide kívánkozik ifj.
Gál Tibor ars poeticája a természet tiszteletéről és a borról: „A szőlőmunka a
természetért való munkát jelenti számunkra. A boraink egyre inkább tükrözik
„származásukat”. A borászkodás megfontolt döntések sorozata —, aminek a végén
létrejön a harmónia. Megszületik a vágyott bor… A meghökkentés erejében hiszek.
Pontosan ezért szeretem a borkészítést, mert minden elképzelésemet,
gondolatomat kifejezhetem, szabadon.” Milyen nagyszerű érzés a pince előtti
nagy diófa vagy cseresznyefa árnyékában, egy szőlőlugasban vagy a teraszon
lócán üldögélve egy saját készítésű pohár borral a kézben, barátok társaságában
vagy a család körében, olykor egyedül is! Aztán ha ehhez hozzájön még a csopaki
panoráma a Balaton széles medencéje felé, nos…
A határt járva, a
domboldalakon bolyongva, ismerősök elmondásai alapján is szomorúan
állapíthatjuk meg, hogy egyre csökken az országban a művelt, a rendezett szőlők,
a szőlőskertek száma, egyre többen hagynak fel a szőlőműveléssel. Kidőlt karók,
égbe nyúló venyigék, kétségbeesetten kapaszkodó kacsok veszik át az uralmat a
táj felett. De nemcsak a szőlők maradnak fenn a tőkéken: a meggy, a cseresznye,
a mandula, a dió, a szilva, a csipkebogyó sem kell senkinek. Nem becsülik a
munkát. Az értékek, a kincsnek számító gyümölcsök a mezőkön, az erdőben, az
elhagyott kertekben veszendőbe mennek. Ember, gazda sehol. A boldog embert
keresnénk pedig, akit a boldog szőlő tett gazdaggá, aki pontosan tudja, hogy
sok minden máshoz hasonlóan a szőlő is Isten ajándéka. Nem véletlenül állnak
őrt a hálából emelt pléh vagy kő Krisztus-szobrok a birtok szélein és a
rózsabokrok a szőlősorok végében. Így fonódik össze a maga módján a szőlősgazda
és a borász kapcsolata Istennel. Bennünket, egyszerű embereket pedig nem a
boldog szőlő, hanem maga a szőlő mint finom gyümölcs és a belőle készült értékes
bor tesz boldoggá.
„A bor spirituális
olajtartalmú ital. Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort
megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis
tündér és angyal közé kerül. Az érkezőt a már bennlévők énekszóval és
virágesővel várják. A tündérke el van bűvölve, és az örömtől majd meggyullad.
Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja, ez ellen nem lehet
védekezni.
Azt mondom tehát, bort
igyatok! Aztán majd kedvet kaptok a csókolózásra, a virágszedésre, a
barátságra, a jó, mély alvásra, a nevetésre, és újság helyett reggel költőket
fogtok olvasni.” (Hamvas Béla: A bor filozófiája) (2020. július)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése