Szegény tenger! Nemcsak a szállodák sűrű sora, de a homokra épített, kitelepült bárok tömkelege, a napernyők és napozóágyak erdeje lepi el és be a partot, a tengernek szinte nincs is kifutása, tere, az emberi civilizáció próbálja meg bekebelezni, a kiépített kék—fehér járda a habokig húzódik. Igaz, hogy aztán esténként ezen lesétálva gyönyörködtünk az éjszakai fodrozódásokban. Szerencsére a tenger sem hagyja magát, állandó támadásban él. És mindez a kiépítettség 17 km-en keresztül Rimini partjainál!
Az első reggel haragos szürke színben ébredt. Széles parti sávban olyan volt, mintha kormot mostak volna benne, feketeségét bizonyára az összetöredezett fekete kagylók és algák egyvelege adta, de nem tudni pontosan. Az állandó szél és a hullámzás a homokot is fölverte, zöld algamezők csúfították a partot, úgyhogy egyáltalán nem volt gusztusom ez alkalommal a vízben megmártózni. Én, aki imádom a tengert, én, aki imádok úszni! Most ez a csúfság esett meg velem 20 év óta először! A vize pedig langyosnak tűnt, miközben salvataggiótól salvataggióig (parti őrség) sétáltunk mezítláb benne. Erről sperlongai tapicskolások jutottak eszembe leginkább. Különben mindenhol a piros zászló volt felhúzva, nem is fürdött a tengerben az egész szakaszon csak három ember. Ittlétünk alatt azért adódott alkalom a fürdésre. Jó pár métert gyalogolni lehetett benne, visítozva, önfeledten fogadtuk a hűvös habokat, míg testünk hozzá nem szokott a hőmérsékletéhez. Mindez percek alatt lezajlott. Ha nyakig merültünk a tengerben, már élvezhettük is a sós víz csapkodásait, amint feltornyosulva közeledtek felénk, majd erejükből veszítve s testünk által megtöretve szelídültek tova. Fekete és szív alakú kagylók, tarisznyarákok, csigák fuldokoltak partra vetetten, miközben én boldogan lubickoltam a vízben, imbolyogtam a barázdákon, kikerülve az éles kagylóhéjakat. Szememmel sokáig kutattam érdekesnek, szépnek tűnő osztrigavázak után a gyűjteményembe, aztán a hullámok kifutásába szédültem bele, a hullámlovagok siklását követtem a távolban, ernyőikkel színes félholdakat rajzolva a tenger kékje fölé. A bőség zavara állt elő, szinte nem is tudtam, melyik látványt részesítsem előnyben. A koncentrált figyelem, a messzeségbe pásztázás, a végtelenség élménye mégsem fárasztott, sőt egyenesen oldta a feszültséget, kisimította az idegeket. Sehogy sem akaródzott a vízi sétát abbahagyni. Még! Még! -- súgta a lelkem, erősködött a testem, s marasztott a tenger. Nem csupán legenda, miszerint a nagy kékségben való megmerítkezés majdnem olyan jót tesz, mint a magzatvízben való lubickolás. A tengervíz különleges hatásának, csodálatos erejének köszönhetően úgy éreztem, mintha megfiatalodtam volna. Megköszöntem állandó adakozó természetét, felbecsülhetetlen értékű kincseit, amelyekkel találkozásainkkor minduntalan elhalmoz. S azzal a szokványos gondolattal búcsúztam el tőle, hogy nélkülem is folytatja majd örökmozgó munkáját, s remélem, még visszavár!
Milyen volt a tenger?—kérdezte a húgom. Szép. Hullámzott. Szépen hullámzott. Biztosan ezt akarta hallani. Valójában önmaga volt: színe—és alakjaváltozó, amely a galambszürkétől a kékes feketéig terjedt, napszaktól, széltől, esőtől, a napsugárzástól, a felhőktől függően, s talán kedve szerint is. Álmos szemmel is mást lát az ember a teraszról, meg mikor úszik benne. Az algazöld a felvert homok színével keveredik, viharos szélben haragos kékben tombol fehér csipkeszegélyekkel, esti fényben az éjszaka feketéjében borong, mint szétnyílt kagyló egyik lemeze.
A vele való találkozások során Riminiben mindig hullámzott, olyannyira is, hogy pillanatokra el-eltűntek a bóják piros gömbjei szem elől. Ritmikus mozgásnak, a tenger táncának voltunk szem- és fültanúi, merthogy a látványhoz hanghatások is társultak természetesen. Elképzeltem egy vak embert, aki csak a morajlást, a csobogást, az üvöltést, a sistergést hallja, s egy süketet, aki csak a hullámok taraját, partra görgését látja. De van, amit közösen érzékelünk: a víz sós ízét, jóleső langyosságát, selymes simogatását, lebegtető játszadozását, netán kemény ütését, vonzó és taszító erejét, a tengerfenék hullámos barázdáit, a sekély víz biztonságát és a mélység mámorító szépségét, melybe olykor félelem is vegyül. A tengerről nem lehet csak feketén vagy csak fehéren írni, mert percenként változik. Ez a lételeme. A követhetetlen, a megfoghatatlan, a felfoghatatlan benne a szép. És az, hogy ezt állandóan keresni kell benne, felismerni, de csalóka igazság, mert sohasem fogjuk megtalálni. Kiismerhetetlen. És zenghetünk hozzá ódákat, írhatunk róla végtelen esszéket, mind kevés. A tengert látni kell!
Egy kubai énekesnő így vallott kedvenc időtöltéséről: „Klasszikus zenét hallgatok otthon, és nézem a tengert a szobám ablakából…Hihetetlen élmény a tenger látványa, nem adnám oda semmiért.”
A nyári turista a szelíd arcát, azúrkék színét, tiszta fehér fodrait keresi, s legtöbbször meg is találja. Az ember dicséri is ilyenkor, mint egy gyereket, és hálás is neki. Ha már befizetett egy tengerparti nyaralásra. Én most legfőképpen azért voltam hálás neki, mert a közelében lehettem, s ebben a közelségben újra a természet gyermekének érezhettem magam, amit az ember ebben a modern korban már ritkán mondhat magáénak. Lassan el is felejti ezt a szerepét. Én, a kicsi ember, s a tenger, a hatalmas őserő ott voltunk, ott éltünk egymás mellett, egymás társaságában hét napig – mint a mesében—felejthetetlenül. (Fotó: H. Barbócz Ildikó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése