Apák és fiúk a humor tükrében

Bosznia-Hercegovina okkupációjára - 1878. július 29.

1878. július 29-én lépte át az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege a Száva folyót, hogy a berlini kongresszuson elfogadott határozat értelmében ellenőrzése alá vonja Bosznia és Hercegovina – illetve a Novipazari Szandzsák – területét. Az okkupáció eredményeként a Monarchia megszerezte Európa egyik lőporos hordóját, mely évtizedekkel később lángba is borította a Birodalmat.

A Monarchia vezető körei már Itália elvesztése után célul tűzték ki a Habsburg veszteségek balkáni kompenzációját, amire „Európa beteg emberének”, az Oszmán Birodalomnak az összeomlása kiváló lehetőséget nyújtott. Bécsben már az 1870-es évek elejére készen álltak azok a tervek, melyek Bosznia, esetleg az annál is délebbre fekvő területek elfoglalását irányozták elő. Andrássy Gyula közös külügyminisztersége 1871 után mérsékelte ezeket a törekvéseket, mivel a politikus tisztában volt azzal, hogy az osztrák–magyar térnyerés milyen konfliktusokat eredményezhet – különösen a cári Oroszországgal –, másrészt pedig felmérte, hogy újabb szláv területek bekebelezése Magyarország pozícióit gyengíti a Monarchián belül (a Birodalom cseh és horvát nemzetiségei egyébként éppen ezért, egy föderalista átszervezés érdekében támogatták a déli terjeszkedést). A Balkán tűzfészkének tekintett tartományban aztán – Szerbia támogatásával – 1875-ben törökellenes felkelés robbant ki a keresztény lakosság körében, mely kudarca ellenére felidézte egy nagy délszláv állam létrejöttének lehetőségét, így a nagyobbik rossz ellenében Andrássy is a körültekintő terjeszkedés hívei mellé állt.

Oroszország – a vereséget szenvedett szerbek védelmére hivatkozva – 1877 során háborút indított a roskadozó Török Birodalom ellen, a magyar politikus pedig titkos szerződésben elérte, hogy a győzelem esetén a Monarchia uralma alá vonhassa Bosznia és Hercegovina területét. Miután azonban az oroszok döntő győzelmet arattak a szultán ellen, az 1878 márciusában kötött san stefanói békében „elfeledkeztek” a Bécsnek tett ígéretről, és saját szándékaik szerint akarták átrendezni a félszigetet. A Monarchia és a többi nagyhatalom tiltakozása következtében 1878 júniusában a berlini konferencia újratárgyalta a kérdést, és többek között arról is határozott, hogy Bosznia, Hercegovina és a Novipazari Szandzsák – korabeli szóhasználatban egyszerűen csak Szandzsák – katonai ellenőrzése a Monarchiát illeti meg. Ezzel tehát Andrássy és Bécs céljai is teljesültek, hiszen a birodalom nem annektálta, csupán okkupálta a forrongó országot.

1878. július 29-én a Monarchia (K.u.K.) hadserege a keresztény lakosság védelmének hangzatos jelszavával átlépte a Szávát, és – többek között az először bevetett monitorok segítségével – néhány hét alatt birtokába vette a Monarchiának ítélt területeket. Míg a török uralom ellen a keresztények keltek fel, most a tartomány muszlim népessége ragadott fegyvert a „megszállók” ellen, a vereséget követően pedig emigránsok tömegei indultak meg az Oszmán Birodalom felé. Az okkupációt egyébként Magyarországon is tiltakozás fogadta. A Szarajevóban létrehozott közös kormányzóság és a megszállás évtizedei viszonylagos nyugalmat, stabilitást és gazdasági növekedést hoztak, bár a Monarchia törekvései a közös bosnyák nemzettudat megteremtésére kudarcot vallottak. Bosznia és Hercegovina lakosságának nagy része egészen az első világháború időszakáig a horvát és a szerb nacionalista törekvések hatása alatt maradt, az 1908-ban végrehajtott átgondolatlan annexió pedig a diplomáciai térvesztés – és az Oroszországgal fennálló ellentét kiéleződése – mellett a dualista állam stabilitását is aláásta. Nem véletlen, hogy az első világháborút kirobbantó 1914-es, Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merényletet éppen a forrongó tartomány székhelyén, Szarajevóban követték el. Az etnikai és vallási ellentétek által széttagolt Bosznia egyébként a mai napig Európa és a Balkán-félsziget egyik legveszélyesebb pontja maradt, melynek problémáit a dualista közigazgatást követő száz évben sem sikerült orvosolni. 
(Tarján Tamás írásának felhasználásával)

Grízes (darás) tészta receptje

Édes változata

Hozzávalók (3–4 adag): 25 dkg (rövid)metélt, 7 dkg búzadara, 2 dl víz, olaj a pirításhoz, só, baracklekvár, porcukor

Elkészítés ideje: 20–25 perc.

Elkészítés menete: Elsőként kezdd el főzni a tésztát: végy egy alkalmas lábast, melegíts benne vizet, és ha már elkezdett forrni, dobd bele a tésztát, egy csipet só és pár csepp olaj társaságában. Ezután kezdd el pirítani a búzadarát egy nagyon kis adag olajon, folyamatosan kevergetve, mert az elején ugyan nem úgy látszik, de nagyon könnyen odaég.

Ha már kellőképp megpirult, add hozzá a vizet, és addig kevergesd együtt, amíg fel nem szívja azt. Ezután vedd le a tűzről, és dolgozd össze a tésztával. Nem túl diétás megoldásként önts rá jó nagy adag lekvárt, majd szórd meg a tetejét jó sok porcukorral, mert a grízes tészta úgy jó, és a menzán egyébként se adtak belőle eleget.

Sós változata

Elkészítése: A fentiekhez hasonlóan készítjük, de a darához a vízzel történő felöntéskor több sót adunk, így pároljuk meg, és keverjük össze a tésztával.

Ízlés szerint még sóval (borssal) fűszerezve, finom ecetes salátával, savanyúsággal, savanyú káposztával, vagy csak önmagában tálaljuk.

Hamis grízes tészta

Találtam az interneten olyan ajánlást is, hogy gríz helyett prézlit érdemesebb használni, mert hamarabb kész van, és az íze is jobb. Kísérletező kedvű olvasóimnak ajánlom kipróbálni. És ha tényleg igaz, kérem írja meg nekem a bejegyzés alatt található hozzászólás rovatomba, hogy más is bátorságot nyerjen.

Hideg almaleves

Hozzávalók:

– 50 dkg alma 
– 4  dkg liszt 
– 1 dkg só 
– 10 dkg cukor –

– 1 dl fehérbor 
– 6 dl tej 
– 1 dl tejszín 
– 2 szem szegfűszeg 
– egész fahéj (ízlés szerint) 
– 1 citrom

Elkészítése:

Meghámozzuk, a magházát eltávolítjuk, majd az almát feldaraboljuk. Cukros fűszeres vízben megfőzzük, tejet, fehérbort öntünk hozzá. A tejszínt a lisztben simára keverjük, levesbe öntjük, és összefőzzük. Végül lehűtve tálaljuk. 

(Forrás: 109.hu)

Bukta

            Ha nincs otthon friss, instant élesztőt is használhatunk hozzá és bármilyen töltelékkel, túróval, almával is elkészíthető!

Hozzávalók / 6 adag

A tésztához

§                                 3 dl tej (langyos)

§                                 1.5 dl napraforgó olaj

§                                 1 db tajás

§                                 0.5 citromból nyert citromhéj (reszelt)

§                                 60 dkg finomliszt

§                                 3 ek cukor (3 sarkokba)

§                                 1 csomag vaníliás cukor (4 sarokba)

§                                 1 tasak instant élesztő (középre)

A töltelékhez és a tetejére

§                                 10 dkg sárgabaracklekvár

§                                 2 dl tej (meleg)

§                                 1 dl napraforgó olaj

elkészítése

1.                              A kenyérsütőbe a fenti sorrendbe beletesszük a tészta hozzávalóit, és dagasztó (kelesztő)programra állítjuk. Aki kézzel dagasztja, rugalmas tésztát kell készítenie.

2.                              Ha megkelt, lisztezett nyújtódeszkára borítjuk, leheletnyi liszttel átgyúrjuk. Kb 1 cm vékonyra, téglalap formájúra kinyújtjuk, egyforma -hosszúkás- nagyságúakra vágjuk (14-15 db lesz).

3.                              Kézzel egyenként még lapítunk rajtuk (kb. fél cm lesz), és a felénk eső részére ráteszünk 1-1,5 tk lekvárt, a két szélét ráhajtjuk, majd felgöngyöljük.

4.                              Olajjal leheletnyi vékonyan kikent tepsibe rakosgatjuk (a tekerés alja alulra essen), de ne szorosan, mert még kelni fog.

5.                              A tetejére: megmelegítjuk a tejet, beleöntjük az olajat, összekeverjük, és ráöntjük a buktákra. Állni fog benne, de nem baj, mert sülés közben felszívja! 

6.                              Előmelegített sütőben, normál hőfokon 40-50 perc alatt megsül.

7.                              Porcukorral megszórva tálaljuk.

§                                 sütési hőfok: 180°C

§                                 tepsi mérete: 36x27 cm

§                                 költség: 500 Ft

(Forrás: Gabys konyhája)

Sztálin másik arca

Maria Jugyina Venjaminovna (szül: 1899.) zongoraművész a sztálini Szovjetunió egyik legkülönösebb polgára volt, talán egyedül ő tarthatta meg az egyéniségét, a különcségét, extravagáns természetét, mert a többieket egyformára gyúrta a rendszer. Én gyűjtöm a magyar vonatkozásokat, Jugyina azért is kedves nekem, mert ő játszott először Bartókot a Szovjetunióban.

A művésznő és a generalisszimusz  kapcsolatának bemutatását Végh Alpár Sándor – Köznapló c. írásának részletével mutatom be:

„Sztálin legkedvesebb dalát, a Szulikót is szeretem, ám aki iránt már-már szerelmet éreztem, a furcsa életű orosz pianista: Marija Jugyina.

            Furcsa történet keringett róla a negyvenes években. A zeneértő Sztálin egy este Mozart A-dúr (K 488)-as zongoraversenyét hallgatta a rádióban. Olyan hatással volt rá, hogy sírva fakadt. Telefonált a rádióba.

–Ki játszotta az előbb Mozartot – kérdezte.

–Marija Jugyina.

–Nagyon tetszett. Megvan ez a darab lemezen?

–Igen, Sztálin elvtárs!

–Akkor küldjék át holnap reggel a Kremlbe!

            A rendező nem mert szólni, hogy élő koncert volt. Jugyina és a zenekar már indult volna haza, de így mi lesz. Lemez sehol.

            Mindenki reszketett a rémülettől, kivéve Jugyinát. De ő egyedi eset volt, számára az óceán csak térdig ért. A kritikus Szolomon Volkov szerint a zenészek elővették hangszerüket, újrajátszották a zongoraversenyt. A technikusok felvették, a lemezgyárban kipréselték egyetlen példányban, és reggel ott volt Sztálin asztalán.

            Jugyina hamarosan kapott egy nagy borítékot húszezer rubellel. Irtózatosan nagy pénz volt ez akkoriban. Sztálin küldte.

            Jugyina választ írt: Köszönöm a segítségét, Joszif Visszarionovics. Imádkozni fogok Önért éjjel-nappal, és kérem az Urat, bocsássa meg a nép és az ország ellen elkövetett nagy vétkeit. Az Úr irgalmas, s megbocsát majd. A pénzt annak az egyháznak adtam, amelyhez tartozom.

            Fölbélyegezte, és postára adta.

            Sztálin elolvasta a szokatlan levelet, de nem reagált. Szemvillanása elég lett volna, hogy Jugyinát letartóztassák, állítólag már megvolt a parancs is, ám Sztálin hallgatott. Jugyinának nem esett bántódása. Az ő felvétele volt a lemezjátszón, mikor dácsájában Sztálint holtan találták. Utoljára őt hallgatta.

            Legendás történet. Jugyinát mégsem ezért szeretem.

            A magyarok közt gyakran elhangzik: „nem ismer se Istent, se embert”. Jugyina mindkettőt ismerte. Nyakában keresztet hordott, s koncertjein az első hang leütése előtt mindig keresztet vetett. Felért azzal, mintha orron pöckölte volna a politikai rendőrség tejhatalmú, vérszomjas főnökét, Beriját.

            Pályája végén a darabok előtt Paszternák-verseket olvasott fel. … Megígértették vele, hogy többé nem olvas fel Paszetrnákot, de legközelebb is az ő verseivel indított.

            Minden pénzét a szegényekre költötte. Befogadta, ruházta őket, míg ő hajléktalanok módjára élt. Egy idő után csak feketében lépett fel – és tornacipőben. Táskájában revorvert hordott. Meg van töltve, mondta, és igazat mondott. …

            Bátor volt. Óriási hatása volt a közönségre. Nagy élete 1970-ben ért véget.”

(Találtam: Magyar Nemzet, 2013. június 29.)

Árpád-házi Szent Kinga halála évfordulójára - 1292. július 24.

IV. Béla és Laszkarisz Mária legidősebb gyermekeként született 1224-ben. Tizenöt évesen feleségül ment V. Boleszláv lengyel fejedelemhez, akivel szüzességi fogadalmat tettek. Teljes hozományával hozzájárult a tatárok elleni védelemhez, a tatárjárás után pedig adományokkal segítette az ország újjáépítését. Férje halála után az általa építtetett ószandeci ferences kolostorba vonult vissza és apáca lett. Vagyonát szétosztotta a szegények közt. 1690-ben boldoggá, 1999-ben pedig szentté avatták. Ünnepe július 24., Lengyelország és Litvánia védőszentje.

(Forrás: Napi magyar történelem)