Galamb József születésnapjára - - - 1881. február 3.

            Galamb József (Makó, 1881. február 3. – Detroit (USA), 1955. december 4.) konstruktőr, a Ford Motor Company tervezője, a Ford T-modell egyik megalkotója.

            A Ford T-modelljét – kisebb módosításokkal – közel húsz esztendőn keresztül gyártották. Amikor 1927-ben leállították a gyártást, már 15 milliónál is jóval több futott belőle Amerika és a világ útjain. Ez az autó "tette kerékre Amerikát", sorozatnagyságát csupán a Volkswagen Bogár és a Toyota Corolla tudta túlszárnyalni, de már csak egy későbbi korban, amikor az autózás tömegjelenséggé vált. A maga idejében a Ford T-modell felülmúlhatatlan volt, és a típus bevonult a XX. század történelmébe. A sikerautó születését a zseniális szervező, autógyáros Henry Ford, és az elgondolásait megvalósító fiatal magyar műszaki tehetség, Galamb József találkozása tette lehetővé.

Emlékezete

• 1981-ben emléktáblával jelölték meg a makói Ford-lerakat épületét.
• A makói ipari szakmunkásképző és szakközépiskola 1990. december 1-jén felvette a Galamb József Szakképző Iskola nevet. 2007. augusztus 1-e óta az intézmény jogutódja a Makói Oktatási Központ, Szakképző Iskola és Kollégium, amelynek ezentúl egyik tagintézménye viseli a konstruktőr nevét.

• 2000-ben Makó városa posztumusz díszpolgári címet  adományozott Galamb Józsefnek.

Lengyelország Kárpátok-menti határa az utolsó száz évben (5/1) - A Történeti-Magyarországból is kapott területet

           Elméletem szerint a trianoni békediktátum igazságosságát és létjogosultságát legjobban az kérdőjelezi meg, hogy az itt élők feje felett eldöntött határok egyáltalán nem bizonyultak tartósnak. A Kárpát-medencében a nagyméretű és szinte folyamatos államhatár-változás és a határok két oldalán új és új országok felbukkanása, eltűnése ilyen rövid történelmi időszak alatt a világon is egyedülálló.

           Az 1920-as párizs-környéki békék utáni száz évben Magyarország kivételével az összes többi ország mohósága határtalan volt, minél nagyobb területet akartak bekebelezni a másik országtól. Üde kivételként egyedül Magyarország nem akart senki történeti területéből elvenni, és a magáéból is csak a magyar többségű területeket akarta visszaszerezni.

         A fentebb leírt gondolatot részletesen kifejtem a most készülő „Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátumok?” c. három kötetes könyvemben. Ebből nyújtok most egy kis ízelítőt az egészhez képest egy kicsi határszakaszon – Lengyelország szemszögéből nézve. Képzeljék el, mennyi lesz a Történeti-Magyarország, a visszakapott területek és Csonka-Magyarország határainak feldolgozásával. És mindez a trianoni békediktátumnak köszönhetően. És mennyi kínt, keservet, csalódást, bánatot okozott ez a sok határváltozás a Kárpát-medencében lakóknak.

1. Lengyelország visszakerült a térképre, a Történeti-Magyarországból is kapott területet (1920-24)

            1918. április 8. A Monarchia szétdarabolására irányuló programokat, a túlzó területi követeléseket az antant nagyhatalmai hosszú időn át elutasították. Ezt összefogással akarták ellensúlyozni az „Elnyomott Népek Kongresszusá”-val Rómában. Az olasz, „jugoszláv”, lengyel, román, „csehszlovák”, angol, francia küldöttel elfogadták a „Nyilatkozat Ausztria–Magyarország ügyében a nemzetek szabadságáért”. Ebben kimondták, nem akarnak tovább a Birodalom keretében élni, az Osztrák–Magyar Monarchiát fel kell darabolni, és független államokat kívánnak alapítani.

1920. június 4. A versailles-i kastélykert Nagy-Trianon palotájában aláírt békediktátum kimondta Magyarország függetlenségét, de területét felosztotta.

A trianoni békediktátumban ez is szerepel:

75. cikk: „Magyarország már most kijelenti, hogy elismeri és elfogadja Ausztria, Bulgária, Görögország, Lengyelország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam és a Cseh-Szlovák Állam határait úgy, amint ezeket a határokat a Szövetséges és Társult Főhatalmak megállapítják.”

          A ceremóniát Alexandre Millerand francia miniszterelnök vezényelte le. Aláíró országok: Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nicaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, Szerb–Horvát–Szlovén Állam, Sziám, Cseh-Szlovákország.

            Lengyelország is aláírta a Nagy-Trianoni Palotában a Magyarországra kényszerített békét, mivel a győztesek eddig az időpontig nem véglegesítették a lengyel-csehszlovák határt. Lengyelország követelése nagyjából az etnikai határt követte jelentős német lakossággal az 1412–1772 közötti fennhatóságra hivatkozva. A csehszlovák fél az egész megyét egyben ajánlotta népszavazásra, mivel a déli részen jelentős számú szlovák etnikum élt, így abban reménykedtek, hogy minden az övék lesz.

            De mivel az antant nem teljesítette a lengyelek követelését a Történeti-Magyarország általuk elképzelt területe egy részének a bekebelezésére, a trianoni rendelkezéseket már nem ratifikálták (azaz nem erősítette meg a lengyel Parlament).  

            Így két állam teljes egészében nem ismerte el a trianoni rendelkezéseket: a Szovjetunió és Lengyelország. Az USA sem írt alá a Nagy-Trianon palotában, de Magyarországgal 1921. augusztus 29-én külön békét kötött Budapesten, amelyben nem szerepelt Magyarország új határa. Tehát Csonka-Magyarország határait Lengyelország, a Szovjetunió és az USA nem ismerte el.

A Történeti-Magyarország területéből a végleges elcsatolások kialakulása (1925) után 6 ország kapott: Román Királyság 31,7%-ot, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 19,4%-ot, Cseh-Szlovákország 18,9%-ot, Ausztria 3 965 km²-t, 1,22%; Lengyelország 0,6 ezer km²-t, 0,18%; Fiume Szabad Város (melyet 1923. szeptember 16-án Olaszország annektált) 21 km²-t, 0,000065%.

1920. július 11. A spai konferencia elvetette a népszavazást a Cseh-Szlovákország és Lengyelország területi vitájában. A nagyhatalmi döntés előzetesen megosztotta a valamikori Osztrák Császársághoz tartozott tescheni területet, valamint a Magyar Királysághoz tartozott Árva és Szepes megyéket Lengyelország és Cseh-Szlovákország között.

1920. július 28. A nagykövetek tanácsa végleges döntésével megosztotta Árva és Szepes vármegyéket Cseh-Szlovákország és Lengyelország között. Lengyelország Árva megyében a 389 km²-es északkeleti jablonkai háromszöget kapta (16 ezer lakos) a vasútvonal érintése nélkül, Szepesből egy 195 km²-es északnyugati háromszöget (8,7 ezer lakos). Ettől keletre néhány apróbb ponton hajtottak végre határmódosítást.

Lengyelország azonban igényelte ezután is – többek között – a Javorinai sávot, melyet csehszlovák részről felajánlottak népszavazásra, de 1923. december 6-án ezt visszavonták..

1923. december 6. A Hágai Nemzetközi Bíróság elutasította a trianoni békediktátumban Csehszlovákiához csatolt javorinai sávra vonatkozó lengyel területi követelést.

1924. Az addig Lengyelországhoz tarozó Ladóka (lengyelül: Glodówka, szlovákul: Hladovka) és Aszúliget (lengyelül: Sucha Góra, szlovákul: Suchá Hora) települések átkerültek Csehszlovákiához, cserébe megkapták Alsólipnicát és környékét (lengyelül: Lipnica Wielka).

            Érdekesség: A Történeti-Magyarország településeinek fenti csereberélésével alakult ki az önálló Lengyelország I. világháború utáni határa.

            Az I. világháborúval Lengyelország nyert a legtöbbet Már az, hogy visszakerült a térképre, az nyeresége volt. De egyből hatalmas ország is lett. Területeket kapott Ausztriától (Nyugat- és Kelet-Galícia), Magyarországtól (Árva megye egy része, a Szepesség egy darabja), Csehországtól (Teschen egy része, Olsa menti terület), Oroszországtól (Ukrajna és Belorusszia egy része, Polesia, Volhinia), Litvániától (Vilna és környéke), Németországtól (Nyugat-Poroszország, Poznan, Felső-Szilézia). Lengyelország 31 915,8 lakosából 68,9% lengyel. A 31,1% kisebbségből orosz, ukrán, rutén, belorusz 17,5%-ot, zsidó 8,6 %-ot, német 2,3%-ot tett ki.

Szent Balázs tiszteletére - február 3. Babits Mihály: Balázsolás

            Személyes, segélykérésre komponált vers. A költemény szervezőelve a gyermekkori szertartásemlék felidézése, a balázsolás vagy Balázs-áldás. Szent Balázs a torokbetegségek védőszentje is. Ez az emlék teremt lehetőséget Babitsnak kétféle emberi magatartástípus megfogalmazására, a gyermek és felnőtt szembeállítására. Nem életkori, egyedfejlődési periódusokról van szó, hanem a létezéshez való viszonyról. A gyermek öntudatlanul, a dolgok értékét nem ismerve éli életét. A felnőtt a dolgok végességének tudatosságában él, s ha a létezés véges, akkor annak egyes összetevői is, így a szenvedés is véges. A felnőtt tehát ismeri a dolgok valódi értékét, tudja, hogy “nem is olyan nagy dolog a halál”.

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
    Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
    s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
    Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
    aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
    oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
    s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
    életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
    lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
    nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
    segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
    hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
    magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
    Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
    hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
    ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
    mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
    és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
    zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
    kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
    kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
    hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
    Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
    kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
    a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
    csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
    okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
    még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
    olyan nagy dolog a halál.

Kitaibel Pál tiszteletére - Floridai botanikuskerti látogatásom emléke - 2013. január 31.

 Eredeti táj és növényzet

Ebben a környezetben nagyon szerettem csavarogni

(A képeket 2013. január 31-én készítettem.)

Szent Balázs tiszteletére - február 3. Szent Balázs életéből

              Blasius=Basilius=király nevének megfelelően  igazi királyi lélek volt. Életét az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek véghosszat nem érő sorával szőtte át, halálát pedig a vértanúság bátor hitvallásával pecsételte meg.

            Szülővárosában, az örményországi Szebasztéban (ma: Szivász; Törökország) eredetileg orvosi gyakorlatot folytatott. Mivel azonban igen vallásos életet élt és a testi bajok gyógyítása mellett nagy gondot fordított a lelki sebek behegesztésére is, keresztény testvérei a legközelebbi püspökválasztás alkalmával lelkük pásztorává választották. Balázs meghajolt a nép akarata előtt és ettől kezdve egészen a lelkek gondozására adta magát. Erre nagy szükség is volt, mert Keleten még mindig erősen dühöngött a keresztényüldözés. Konstantin császár társuralkodója, Licinius ugyanis önkényesen túltette magát a 313-ban kiadott milánói türelmi rendeleten és folytatta az üldözést.
            Az üldözés Szebasztéba is elhatott, és elsősorban a nyáj főpásztorát vette célba. Balázs híveinek unszolására egy időre kitért az üldözők dühe elől. A város közelében egy sziklaüregben vonta meg magát. A legenda szerint szerette az állatokat, azok barlangja köré csoportosultak és áldását várták, valamint védték, őrizték.

            Egy asszony malacát elvitte egy farkas, de a szent imádságára vissza is vitte. Az asszony hálából gyertyát és ételt vitt neki. Szebaszte pogány prefektusa – Agricola – azonban 316-ban elfogatta. Oroszlánokból, medvékből, farkasokból álló testőrsége nem tudta megmenteni, mert nem engedte harcolni őket. Miközben a katonák a városba vitték, amerre haladt, hívei mindenütt eléje vitték betegeiket, és ő a kereszt jelével meggyógyította őket. Például ekkor gyógyította meg a halszálkától fulladozó gyermeket is.
            Agricola először nyájassággal akart Balázsra hatni. "Üdvözlégy Balázs – mondotta –, akit Agricola és az istenek kegyelnek". Mire a szent: "Légy áldott, jó Agricola; de áldott csak akkor leszel, ha nem mondod isteneknek azokat, akik tulajdonképpen ördögök". Az imént még nyájas prefektust teljesen kihozta sodrából ez a bátor felelet. Előbb kenderrost-fésülésre szolgáló gerebennel vagy a len, gyapjú kifésülésére való vasfésűvel kínozták félholtra. De mivel látta, hogy Balázs állhatatosságát nem tudja megtörni, vízbe fojtatta. A hívők emlékezete úgy tudja, hogy a szent püspök közvetlenül halála előtt ígéretet kapott Istentől, hogy mindazok, akik testi vagy lelki bajaikban – főleg torokfájásban – az ő közbenjárását kérik, meghallgatást remélhetnek: „Urunk, Jézus Krisztus! Te megígérted, hogy a Benned hívőket jelek és csodák kísérik. Kérünk, Szent Balázs közbenjárására engedd megéreznünk ajándékozó jóságodat, és erősítsd testi-lelki egészségünket. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké”.

Sokfelé találunk Magyarországon is emléket Szent Balázsról. Közülük néhány: A Zselic dombjai között Somogy megyében, a Kaposvár–Pécs között húzódó 66-os főút mellett található 356 lakosú község neve: Szentbalázs. Balatoncsicsóhoz tartozik a Szent Balázs-templomrom.
          Raguza (ma: Dobrovnik; Horvátország) 169 évig a Magyar Korona része volt. Védőszentjének Szent Balázst választotta. Ezt városszerte szobrok, festmények bizonyítják. (A fotómon a főbejárat, a Pilei-kapu látható Szent Balázzsal.)

A sztálingrádi csata befejezésének évfordulójára - 1943. február 2.

            A Vörös Hadsereg hátrálását Sztálin hírhedté vált 1942. július 28-án kibocsátott 227. sz. parancsa - az „Egy lépést sem hátrálni” - szigorította. Azt, aki megadta magát, ettől kezdve a „szülőföld árulójának” kellett tekinteni. A „gyávaság leküzdésére” minden hadseregnek három-öt jól felfegyverzett különítményt kellett szerveznie, hogy második vonalként haladva a támadás első hulláma mögött minden tétovázó katonát lelőjenek. „A pánikkeltőket és a gyávákat helyben el kell pusztítani.”

            1942. november 19-én, csütörtök reggel zárult be a gyűrű Sztálingrád körül. A szovjeteknek eleinte fogalmuk sem volt, tulajdonképpen hány németet zártak harapófogóba. A vezérkar mintegy 10 hadosztállyal számolt, szűk 90 000 emberrel. Utóbb kiderült, hogy kis híján az egész 6. hadsereg és még néhány tízezer szövetséges olasz és román katona, összesen tehát csaknem 300 000 ember rekedt a katlanban.

            A németek csak Rattenkriegnek, patkányháborúnak nevezték ezt a városi küzdelmet. A szovjetek 6–8 fős rohamosztagokat vetettek be, melynek tagjai a félautomata puskán kívül késsel és élesre fent ásóval is fel voltak fegyverkezve, hogy hangtalanul ölhessenek.

            A Volga-parton állt egy raktárként használt nagy téglaépület, ahová bevették magukat a németek és az oroszok is: Minden szinten más ellenség, akár egy emeletes „lakodalmi torta” lapjai.

            Az oroszok fagyott hullákat tornyoztak fel homokzsákok gyanánt, ezekkel fedezve lövészgödreiket. Odalent, a csatornákban lángszóróval vívták csatájukat az osztagok. A szovjetek iskolás lányokat állítottak be kórházi szolgálatra, akiknek rendszeresen előre kellett kúszniuk az első vonalakig, hogy az erős tűzben elvonszolják onnan a sebesülteket. Felállítottak egy teljes női bombázórajt, melynek élén az ifjú és csodaszép Marina Raszkova állt.
          Érdekes adat a szemben álló felek gyártási kapacitására: 1941-ben a Szovjetunió naponta 50 harckocsit gyártott, míg Németország havonta kétszázat!! A Német Birodalom 90 millió lakosával szemben a Szovjet Birodalom 160 millió embert számlált.

            Sztálingrádban és környékén 1942 augusztusa és 1943 februárja között mintegy háromnegyed millió ember pusztult el. A Vörös Hadsereg becslések szerint több mint 1 000 0000 embert veszített, akinek a közel fele elesett. Paulus tábornaggyal együtt körülbelül 108 000 német egyenruhában harcoló hadifoglyot ejtettek. Tavaszra ezeknek csaknem fele éhen halt vagy belehalt a nélkülözésbe. Mintegy 180 000 német egyenruhás katona eltűnt. A 6. hadsereg 300 000 emberéből végül alig 6000 tért vissza Németországba. (A "német egyenruhás katoná"-t azért írom, mert a sztálingrádi "német" sereg egyharmada szovjet önkéntesekből - civilekből, hadifoglyokból jelentkezettekből - állt!!!!!! Ezeket elfogásuk után a szovjetek megkínozták, kivégezték! Ezért is szerepel olyan sok eltűnt a veszteséglistán!)
          A történészek nem szoktak azon elmélkedni, hogy mi lett volna, ha... De én most elmerengek ezen. A sztálingrádi csata német főszereplője - Friedrich Paulus - kinevezése előtt a német hadsereg főszállásmestere, a Wehrmacht harmadik legfontosabb embere volt. A 6. hadsereget Hitler egyik kedvence, a nácizmus mellett hangosan kiálló, és a fronton sikeresen harcoló Walter von Reichenau vezette. 58 éves kora ellenére aktívan sportolt. Ez lett a tragédiája is, mínusz 40 fokban futóedzés következtében gutaütést kapott! Vajon ő bement volna-e a katlanba (mivel a nyílt csaták szakértője volt), vagy menetben átkelt volna a Volgán, körbezárva hagyva Sztálingrádot? És ha mégis bement volna élelmiszer tartalék nélkül, mint tette Paulus, neki Hitler engedélyezte volna-e időben a kitörést, mivel 1942 novemberében már meg sem tudták tenni a német csapatok, ugyanis 40 km-re volt a tankoknak üzemanyaga, míg a megteendő távolság 55 kilométert tett ki. És sok egyéb kérdésre sem kaphatunk választ. (Mellékesen megjegyzem, ha ez a sport-tragédia nem történik, Paulusról azt sem tudnánk, hogy valaha a világon volt-e, ugyanis az elképzelhetetlen lett volna, hogy Hitler ezt a feltétlen hívét és kiváló tábornokát győztes előnyomulás közben leváltsa!)

            A második világháború a Vörös Hadseregnek 8–9 millió halottjába és 18 000 000 sebesültjébe került. Ezen kívül – becslések szerint – 16–19 000 000 szovjet polgár is életét veszette a háborúban. A II. világháború szovjet halottainak számát 25 000 000-ra becsülik, ami ötszöröse a német áldozatok számának.
A részleteket elsősorban Geert Mak: Európa – XX. Századi utazások (Akadémia Kiadó, 2005.) c. könyvéből vettem.

Mesterlövészek a sztálingrádi csatában

Már a csata idején elindult a legendagyártás a sztálingrádi ütközettel kapcsolatban, a háború után pedig írók, filmrendezők, és nemegyszer történészek is átvettek olyan propagandisztikus elemeket, mint a mesterlövészek kultusza, a hírhedt „orosz tél” hangsúlyozása, vagy az az elterjedt szemlélet, amely a németek háborús vereségét egyedül a sztálingrádi csatára egyszerűsíti le.

Az 1942. augusztus 21. – 1943. február 2. között zajló ütközet végén a tengelyhatalmak oldalán közel 740 000 katona esett el vagy sebesült meg, 100 000 ember pedig fogságba került. A szovjet veszteségek még súlyosabbak voltak: a Vörös Hadsereg 478 741 katonát veszett, 651 000-en megsebesültek. A civil áldozatok számát pedig csak megbecsülni lehet. A szovjetek mégis megerősödve kerültek ki a harcból, és a következő évben gyors ütemben szorították ki az országból az addig rendületlenül előrenyomuló németeket.

A világtörténelem legtöbb áldozatot követelő ütközetéről számos legenda látott napvilágot, amelyek egy része későbbi kitaláció, vagy ferdítés, mások viszont a korabeli háborús propaganda állításait elevenítik fel. A hvg.hu ezekről a tévhitekről kérdezte Antony Beevor angol történészt, a Sztálingrád című monográfia szerzőjét, valamint Jochen Hellbeck német kutatót, a hamarosan Magyarországon is megjelenő Die Stalingrad-Protokolle című könyv íróját. A hosszabb anyagból én most csak a mesterlövészekkel foglalkozom.

A szovjet propaganda már a csata alatt igyekezett hőst faragni a mesterlövészekből, akik a városi harcokban valóban komoly veszélyt jelentettek az ellenségre. A leghíresebb mesterlövész, Vaszilij Zajcev szovjet források szerint 225 német katonával és tiszttel végzett, amiért megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést, puskáját pedig később kiállították a Sztálingrádi Hadtörténeti Múzeumban. A 2001-es Ellenség a kapuknál című film (amely részben Zajcev emlékiratain alapult) állított neki emléket, a nyugati közönséggel is megismertette a szovjet mesterlövészek legendáját.

A korabeli háborús propagandának természetesen hősökre volt szüksége, erre a szerepre pedig ideálisak voltak a magányosan dolgozó mesterlövészek, azonban ennek a fegyvernemnek kevés valódi szerepe volt például a tüzérséghez vagy a légierőhöz képest. A sztálingrádi mesterlövészek közül egyébként nem is Zajcev, hanem egy Anatolij Csekov nevű fiatal katona volt a legsikeresebb (a szovjet sajtó szerint 256 ellenséges katonával végzett), aki még a csata vége előtt elesett. A világháború legsikeresebbnek mesterlövésze pedig nem az orosz, hanem a finn hadseregben szolgált: Simo Häyhä a finn téli háború alatt 505 szovjet katonát ölt meg.

Zajcev érdemeinek kidomoborítására a propaganda hajlandó volt eltúlozni a szerepét. Jó példa erre Erwin König őrnagy, a „legjobb német mesterlövész”, akit állítólag Zajcev ölt meg. „Königet ma sokan valós személynek tekintik, annak ellenére, hogy a német iratokban, sajtóban utalás sincs ilyen nevű mesterlövészre.” – mondta Jochen Hellbeck. „Az őrnagyot valószínűleg csak a szovjet propaganda alkotta meg, hogy méltó ellenfelet találjanak ki Zajcevnek, és hogy hangsúlyozzák, hogy Sztálingrádnál a legjobb német csapatokat győzték le, kidomborítva a Vörös Hadsereg teljesítményét.” Bár Zajcev emlékirataiban tényleg szerepel egy utalás egy „Koning” nevű német mesterlövészre, aki a berlini mesterlövész-iskola vezetője volt, azonban a német források nem tudnak ilyen nevű tisztről.

A figura egyébként az Ellenség a kapuknál című filmben is megjelenik: Königet egy bajor arisztokrataként ábrázolják, akit kifejezetten Zajcev ellen küldtek. David Robbins Patkányháború című regényében Zajcev ellenfele pedig egy Heinz Thorvald nevű SS-ezredes, azonban ekkoriban az SS-nél nem szolgált ilyen rangban mesterlövész.

(A részletek eredeti szerzője: Zubor Zalán)