2022. december 5., hétfő

Tábory Maxim: Jégvirág

          A költő a meleg szobában ül. Amint kimereng az ablakon, teste
lelke borzong a Tél hidegétől. Szíve elszorul és mély részvétet érez
a Jégvirág iránt. Dallamok kelnek lelkében, búsak, fájók. 

Jégvirág, ó Jégvirág ! 
Elhagytak az Álmok, a Hitek. 
Szerető anyánk e hideg 
vilagban szomorúnak szült. 
Hűsen csillogunk 
a dérre dermedt ég alatt, 
kristály alakunk 
fehér és szürke árnyalat. 
Fehér mint a halottas ing, 
vagy szélben fázó fellegek, 
reszketnek hószín ajkaink, 
ezüstös testünk megremeg . . . 

Ez emlék-dús házban, 
hol most lakom 
nem ragyog más úgy, 
mint Jégvirág. Át 
az ablakon, 
ha mámortól részeg 
szemmel messze nézek, 
amerre hó és fagy az úr 
vonz magához 
a költőt-ölelő azúr. 

Jegvirág ! 
Királyként trónolsz. 
Mint válaszfal álsz 
hideg s meleg közt, kinézve a télbe. 
Örök-létünek látszol, 
de mikor felenged a fagy, 
éled a táj, 
s az ébredező föld neszel, 
te némán felzokogsz 
és könnyezel, és könnyezel -- -- 
Bár vágyunk, álmunk a Nyár, a Nap, 
veled szenvedünk ha jön a meleg --- 
Jégvirág... Ó Jégvirág ! 
Egynek érzem sorsomat veled.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése