A kereszténység államvallássá válása

Munkácsy: Krisztus Pilátus előtt

      A római államhatalom mindaddig türelmes volt az idegen kultuszokkal, amíg azok nem sértették az érdekeit. A keresztények azonban megtagadták a császárok istennek tekintését, mivel csak a saját istenüket tisztelhették. Ezért heves ellenállásba ütközött a Krisztus-hívők körében a császárkultusz. És elképzeléseiket még széles körben terjesztették is! Így Jézus útjában állt mind a helyi hatalomnak, mind a rómaiaknak. Júdea helytartója, Pontius Pilatus (Kr. u. 26–36) – a zsidó főpapok kérésére – keresztre feszíttette őt. Jézus Krisztus kereszthalálával tanításai nem haltak meg. Hívei őt tekintették a Megváltónak. A föltámadásba vetett hit értelmet adott az istenfélő életnek, tanai követésének. Várták közeli második eljövetelét. Az új hitet vallók – akik majd csak később nevezik magukat keresztényeknek (Krisztus-követők) – tovább folytatták mesterük munkáját.

Ugyanakkor megindultak a keresztényüldözések is, és egyre sokasodtak a keresztény mártírok, akiket hol vadállatok elé vetettek, hol keresztre feszítettek vagy elevenen elégettek. Ez azonban nem tiporta el a hitet, hanem megerősítette azt, így a kereszténység térhódítása nem lassult le. A Kr. u. 3. századra a lakosság tetemes része keresztény lett, és az üldözések miatt a rokonszenv is egyre nőtt irányukba.

A császárok hamarosan felismerték, hogy a gyengülő államhatalomnak támaszt nyújthat az új vallás, hiszen elfogadja a világi hatalmat és a társadalmi különbségeket. Nagy Konstantin és Licinius Kr. u. 313-ban, a milánói ediktumban (rendelet) szabad vallásgyakorlatot biztosított a keresztényeknek és minden más kultusznak, amellyel ezek egyenrangúvá váltak a római államvallással. Így a kereszténységnek teljes vallás- és kultuszszabadságot biztosított, azaz engedélyezett vallás lett. Ezzel a keresztényüldözés megszűnt. Az Egyház visszakapta az elkobzott vagyonát is. A kereszténység ekkorra már eljutott Örményországba, Perzsiába, Egyiptomba és valószínűleg India déli részére is.

A keresztény vallás hamarosan a birodalom fő összekötő kapcsává vált. A császárnak a birodalom kormányozhatósága érdekében egységre volt szüksége. Konstantin császár – hogy enyhítse a keresztény egyházon belüli feszültségeket a hitelvek és szertartások kérdésében – Kr. u. 325-ben összehívta az első egyetemes zsinatot Niceaban. Mivel a császár nem volt keresztény, a gyűlést, mint pontifex maximus (a birodalom vallási vezetője) hívta össze. Itt érvényesült a császár akarata: mindenkire kötelező elveket fogadtak el.

A zsinaton dogmaként (hitelv, melynek igazsága nem vitatható) Jézust isteni személynek ismerték el, és elfogadták a Szentháromság tanát (Atya, Fiú és Szentlélek azonosak, egylényegűek Istennel – homoiusion). A zsinat rendelkezéseit megtagadókat eretnekeknek nyilvánították, s az államhatalom erejével is igyekeztek őket visszaszorítani.

Az első eretnekek Arius (alexandriai presbiter) hívei, az ariánusok voltak, akik szerint Jézus Isten legkiválóbb teremtménye, de nem azonos Istennel (homusion). A következő nagy fordulat a kereszténység történetében az egységes Római Birodalom utolsó császára, Theodosius uralkodása alatt következett be, aki Kr. u. 391-ben államvallássá tette a kereszténységet és elrendelte a többi kultusz üldözését.

Egyre jobban kezdett kialakulni az egyházszervezet. A 2. század végére érvényesült az egyházi hierarchia, és ez időben emelkedett ki a püspökök közül a római pápa. A püspökségeket az érsek által vezetett érsekségek foglalták egységbe. A hívekkel közvetlen kapcsolatot a plébánosok tartották. A világi papság mellett megjelentek a szerzetesrendek; tagjaik eleinte a világtól elvonultan imádkozással töltötték az idejüket.

Giotto: Jézus mennybemenetele (Padova, Scrovegni-kápolna)