Az 1917. évi februári forradalom miatt II. Miklós ( oroszul: Никола́й II; teljes neve Nyikolaj Alekszandrovics Romanov Николай Александрович Романов; Szentpétervár, 1868. május 8./19. – Jekatyerinburg, 1918. július 4./17.). Oroszország cárja, Lengyelország királya, és Finnország nagyhercege – fia nevében is - március 15-én lemondott a trónról, testvére, Mihály javára, aki egy nappal később szintén lemondott. A Kerenszkij-féle ideiglenes kormány az uralkodót és családját házi őrizetbe helyezte, először Carszkoje Szeloba, augusztus 14-ét követően pedig a „biztonságuk érdekében” a nyugat-szibériai Tobolszkba szállították. (A képen II. Miklós cár magyar egyenruhában látható, ugyanis ő volt a császári és királyi 2. brassói gyalogezred ezredtulajdonosa.)
Az ideiglenes kormány nem tudott mihez kezdeni a foglyokkal, ezért megpróbálták rávenni Angliát, hogy fogadja be őket. A cár első unokatestvére, V. György brit király azonban attól tartott, hogy az orosz cári család befogadása diszkreditálná a monarchiát a brit munkások szemében, ezért elutasította a kérést.
Az októberi forradalom után a bolsevikok kezébe került a cári család. Hónapokkal később átszállították őket az uráli Jekatyerinburgba, ahol egy helyi kereskedő, Ipatyev házában kaptak elszállásolást. A cári család méltósággal és zokszó nélkül viselte sorsát.
Avdejev és Jakimov beszámolója szerint az Ipatyev-ház őrségét 1918 májusában magyar katonák alkották. Történelmi tény az is, hogy a polgárháborúban közel százezer magyar hadifogoly a vörösök oldalán harcolt.
A fehér csapatok már közel jártak a városhoz, nyilvánvalóvá vált, hogy a vörösök nem tudják sokáig tartani. Július 16-án a fehérek ágyúinak hangja mellett a cári család nyugovóra tért. Nem sokáig aludtak, mert július 16-ról 17-re virradó éjjel a család tagjait felébresztették, arra hivatkozva, hogy átszállítják őket egy biztonságosabb helyre. II. Miklóst, Alexandra Fjodorovnát, öt gyermeküket, Olgát (22), Tatyjanát (20), Mariát (18), Anasztasziát (16), Alekszej cárevicset (14) és a család négy szolgálóját levitték a ház üres alagsorába. A cárné még azt is megjegyezte, hogy „itt még székek sincsenek”. Ekkor a hajdani parancsnok székeket hozatott. Miután leültek, a parancsnok közölte velük az uráli munkástanács halálos ítéletét. A volt cár a fia felé fordult, és csak annyit kérdezett: „Mi?”. Ekkor az őrparancsnok egyetlen lövéssel leterítette „minden oroszok cárját”. Ezután őrült lövöldözés kezdődött. A célt tévesztett golyók visszapattantak a kőfalról, és amikor a kivégzendők sikoltozni kezdtek, az őrség tagjai még féktelenebbül tüzeltek. A lőpor miatt keletkezett füstben az osztag tagjai nem láttak semmit, ezért megálltak, és vártak, amíg elült. Ekkor kiderült, hogy a négy lány, Gyemidova udvarhölgy és a cárevics még élnek. Ekkor a parancsnok utasította az osztag tagajit, hogy közvetlen közelről folytassák a kivégzést szívtáji célzással, hogy kevesebb legyen a vér. A széken megkövült Alekszejt a parancsnok lelőtte. De hiába tüzeltek a lányokra, nem fogta őket a golyó, és a nagy vérfürdőben nem tűnt fel nekik, hogy a lányokról kékes szikrák pattannak le. Ekkor szuronyokkal döfködték, majd még fejbe is lőtték őket.
A kivégzés nyomainak eltüntetésére kivezényelt brigád tagjai közül többen rosszul lettek a látványtól. A vérnyomokat fűrészporral és földdel szórták le; majd a hullákat becsavarták saját ágyneműjükbe, teherautókra dobálták, és a városhoz 16 km-re fekvő erdőbe vitték. Útközben a teherautó még két fa közé is beszorult!!! A halottakat meztelenre vetkőztették, hogy a ruháikat elégessék. Ekkor látták döbbenten, hogy a cárnén és lányain igen ügyesen szabott mellények voltak, amelyekre apró zsebeket varrtak, ezek pedig meg voltak töltve gyémánttal és egyéb drágakövekkel – páncélként védve a nőket a kivégzés alatt. A nyolc kiló kincset összeszedték, a ruhákat elégették. A meztelen testeket bedobták egy használaton kívüli bánya tárnájába. Meglepődtek, hogy a víz éppen csak ellepte őket. Pár nappal később visszatértek a helyszínre, és miután a bánya ezen részét nem sikerült felrobbantaniuk, a hullákat feldarabolták, savval leöntötték, majd elégették őket, a maradványokat pedig az aknába szórták. A sajtó másnap hírt adott a cár kivégzéséről, de azt állították, a cárnét és a gyermekeket továbbszállították egy biztonságosabb helyre. Ez később számos találgatásnak szolgáltatott alapot. Nyolc nap múlva, július 25-én a fehér csapatok elfoglalták Jekatyerinburgot. A halottakat, a foglyokat keresték, de nem találták, csak a mészárlás színhelyét.
(Későbbi sorsukról a július 17-i bejegyzésemben írok.)
