Jókai írja a „Magyar Tempevölgy”c. helyi vonatkozású hosszabb lélegzetvételű írásában: „ A mint Balaton-Füreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy.” Én/mi ugyan a vonatról szálltunk le, de igazat adhatunk az írónak. Sokadszori itt-tartózkodás ez a mostani. Tudjuk az utcák neveit, az udvarokét (pl. Erzsébet-udvar a mai szanatórium), eltévedni nem lehet, mindent pontosan ott találsz, ahol azelőtt hagytad. Megnyugtatóan visszavár a táj. Csopak után már várod a szőlőhegyeket, Arácsot, az északi partvonal leghangulatosabb vasúti megállóját, ahol ez alkalommal csak átrobog a vonat, de a bőrönd fülét itt fogod meg, mert a füredi nagyállomás következik.
A kórházba hiába érkeztünk meg órákkal előbb a szokásosnál, csak késő délután szabadulunk ki a tópartra. A „langy lég” (Jókai) és a víz látványa felüdítő és kellemes volt. A szanatórium előtti park virágözönben pompázott színben és illatban egyaránt. A csemetehársfák nőttek valamicskét, a kóbor macskák a zenepavilon alatt a szokásos helyükön, a vadkacsák és a varjak az udvaron, a hattyúk és a sirályok sehol. Pedig éppen ők hiányoznak a tóról! A sétálók nagy része a beutaltak közül kerül ki, kiegészülve egy-egy kiránduló középiskolai osztállyal – érettségi szünet lévén. Délelőtt a Tagore sétányon végig lehetett látni – mondhatom, erre vágytam. Tetszik így ez a nyüzsgés nélküli part, a bezárt ajtókkal, lakatokkal, egymásba rakott székekkel, lehúzott rolókkal, a még befedett kültéri medencével. Az Esterházy strandon ember sehol, vadkacsák a társaim fotózás közben. A vízlépcső a partra vetve, a napozóágyak a ponyva alatt várják a napozni vágyókat. A fű már tavaszi, életerős, nyírásra vár. Az alkonyati szél hajlongatja a szőke nádast, remek előteret nyújtva a somogyi partok és a tihanyi dombok felé. Most érvényesülhet csak a tó igazán! Seszínével, lankadatlan locsogásával, esőt ígérő vaskos felhőcsíkjaival a májusi langyos szélben.
A reggelek még hűvösek, a bágyadt napsütésben néhány beutalt kóvályog a Fő téren reggelire várva. Én megmerítem edényemet a savanyúvíz forrásból, a tó karnyújtásnyi érintésre tűnik. A fák között minden reggel egy foltnyi fehérség fogad: az itt éjszakázó hajó egy darabja. A fürdés gondolata még a messzi távolban, a lúdbőröző vízfelszín idegnyugtató látvány mégis. A Tagore sétányon piros mezes kocogó férfi kora reggeli magányossága. Az első, még erőtlen napsugarak a Horváth-ház oszlopos bejáratára vetülnek, a szalmasárga fényben az árvácskák színpompája játssza a főszerepet.
Nem süt a nap, hiányzik a szárító, melengető sugara a kádfürdő után. A partra mégis kilépek, a levegőkúra következik. Elmosódott akvarellkékben és szürkében a táj, mely színekbe az égbolt és a víz egyformán beöltözik. Reggeli első pillantásom is a teraszról egybemosódottságot érzékel, csak az eszem tudja különválasztani a tó vizét az égtől. A hattyúk költeni mentek a hajóstiszt szerint, a vadkacsák uralják korlátlanul a vizet és a sétányt.
Balatonfüred, 2013. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése