Halottak ülnek körém csendesen,
Most hogy nézegetem a régi
képeket,
Csak nézzük egymást szótlanul,
Ez a legbeszédesebb.
Néznek rám réveteg, szemükben
az
Idő mikor meghaltak megrekedt.
A régi fénykép lassan elkopik,
De csak nézem, nézem a múlt
emlékeit,
Csak én tudom miért van
Egyiküknek béke az arcán,
Szemükben miért van derű, vagy
félelem,
Másiknak tekintete miért komor,
és milyen
Volt szőke dús haja, csókja, mosolya,
Milyen volt az illata – a
képről nem
Tudhatod – csak én tudom milyen volt
Az a fülledt nyári éjszaka.
Halottak ülnek körém csendesen,
És nézzük, csak nézzük a régi
fényképeket.
A sárguló, homályos képeken
Az arcukat kémlelem, hová lett
a fiúk
Arcának férfias éle, szemük pimasz fénye,
Hová lett a szép asszonyok szép
szava,
Hová lett a viccek zuhataga?
„Az igazságot csak én tudom”,
és elmondta
S arcára ült a nagy megmondók
fölényes diadala,
Az örök bölcsességet hogyan
dúdolta
A nyári éjszaka, mikor minket
betemetett
A jókedv és elbágyasztott a bőséges vacsora,
A feledés, a feledés!
És majd kinek mondjuk el
Hogy milyen volt az ilyen réges
rég?
Most halottak ülnek körém
csendesen,
Ahogy lapozom a képes albumot,
S nézzük egymást
Szavak nélkül ez a legbeszédesebb
.
A képeken dalra fakadnak a tompuló
színek,
A szemek mély homályában áriák
zengenek,
S hallgatnak a rejtőzködő,
magányos, fájó szívek,
Ha majd ha a halottak szólnak hozzám,
Az lesz az én utolsó sóhajom,
És ez lesz az én utolsó órám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése