Áprily Lajos születésének évfordulójára - 1887. november 14.

Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, Trianon után: Braşov, 1887. november 14. – Budapest, 1967. augusztus 6.), József Attila-díjas (1954) költő, műfordító.

Gazdag formakultúrája, verseinek fogalmon túli sejtelmekkel játszó zeneisége, impresszionista-szimbolista vonásai a költőt az első Nyugat-nemzedék hagyományához kapcsolják. Nem egy kritikusa a legnagyobb erdélyi magyar költőnek tartja, nemcsak életművének egésze, hanem Erdélyben született versei alapján is. Németh László 1927-ben úgy ír róla mint "sziget"-ről "a magyar líra pillanatnyi bomlásában"; formaművészete elismeréseként Benedek Marcell Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal, Juhász Gyulával állítja egy sorba; Rónay György magyarság és európaiság szintézisét fedezi fel lírájában. Költészetének ihletője legtöbbször az emlékezés, a magány, egy inkább csak vágyott – vagy vágyaiban átélt – világ: a "morajos szikla-ország", mellyel "egy test"-nek érzi magát. A "parttalan" időből, elmúlt századokból hallja vissza a szív zenéjét.  (Forrás: Wikipedia)

(További idézeteket talál az augusztus 6-ai bejegyzésemben.)

Idézetek verseiből:

"Angyal zenéje, gyertyafény -
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó meleg simogatást."

(Karácsony-est – Budapest, 1960. december)

"Testvér, Te itt már harminc éve alszol,
dédelget itt egy névtelen verem,
és harminc éve híred sincs a harcról,
amit mi vívunk szörnyű éberen."

(Falusi elégia)

"Talán a sok feláldozott reményből
tebenned szomjúság és vágy fakad
és évek múlva majd valóra váltod,
amit a sors ma tőlem megtagad."

(Hómezőkön is túl – 1912. október)

"S a szél reáhord szemfedőül
sötét földet, sötét mohát -
s a szépség ismeretlen arca
vég nélkül álmodik tovább."

(A márványunk meséje)

"Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás."

(Októberi séta)

"vádol a múlt és rémít a jelen,"

(Opitz Mártonhoz)