H. Barbócz Ildikó: Bekötöttünk

          Így mondták régen az öregek, az őseink az őszi munkák végére érve, felsóhajtva, megnyugodva, elégedetten. A szívós munkával, hangyaszorgalommal teli lett a kamra, a padlás, a pince, a szín. Kora

tavasztól késő őszig tartott a munka.  Hajnalok hajnalán már keltek az állatokhoz, és csak a kocsigyertyás este lelte őket a tűzhelynél, a kemencénél. Bizonyára vannak még ez országban ilyen emberek, de régebben ez volt az általános, a napi ritmus, a megélhetés rendje, szokása. A ma embere csak ámulna az ilyesmin, a hajnali teendőket nem is látná, a gereblyével, a kapával előbb ismerkednie kellene.

Mi gyerekkorunkban még beleszülettünk a kapás világba, nagypapánk szőlőt telepített a kertben, barna kannában hordtuk neki a vizet. A szőlőlugas ma is áll. Ha foghíjasan is, de hangulatos szüretek, préselések, kékszőlő-bogyózások, mustkóstolások, fokozások emlékét idézi. Nagymamánk hajdúsági pogácsát (Hajdúszoboszlón született) sütött mindig erre az alkalomra, a családi összejövetelre. Mert akkor még voltunk néhányan, akik a vödröket, a metszőollókat kézbe vettük, babos kendőben hajladoztunk a tőkék között, estébe hajlóan vártuk az édes-zavaros must csöpögését. Ezt bádog bögréből volt szokás megkóstolni. A legszebb fürtöket párosával madzagra fűzték föl, akasztották a kamrába, hogy karácsonykor finom csemege legyen.

A kamra valóságos kincsestár volt: ide hordták be télire ládákba az almát, itt száradt fateknőben vagy rozsdás nagy szűrőedényben az apránként az avarból fölszedegetett dió, itt forrt ki a must. A bor gyönyörű zöld üveg ballonokban érett. Ezekből „lopta ki” apánk a kész bort, amíg szerette-ihatta. A rücskös téli körtének és az illatos birsalmának külön az asztalon volt a helye. A földdöngöléses helyiségben a rózsakrumpli is sokáig elállt. Akkoriban még állandó neve volt a különféle krumplifajtáknak, a mai, kereszteződésből származókat a zöldséges sem tudja megnevezni.

Aztán eljött a mindenszentek ünnepe, és mi, kislányok ki-kisurrantunk a tepsiben fölállított gyertyákban gyönyörködni, mert ilyet még sosem láttunk. A kicsi kamraablakban imbolygó, sejtelmes fényekre aztán nagymamánk adta meg a magyarázatot. Ha erős tél köszöntött ránk, a disznóvágás után a kamrai hidegben vágtunk egy szelet paprikás abárolt szalonnát a reggeli pirítóshoz, merítettünk vas lábosból savanyú káposztás húst, ún. toros káposztát a vacsorára. Nemrégen a húgommal épp ezekre az időkre visszagondolva összegyűjtöttük a hajdan volt ízeket: új hús tormával, orjaleves karajból, hagymás vér a disznóölés reggelén, pogácsa, disznósajt, boros tea, töpörtyű zsírban kék bödönben eltéve, májas-véres- tüdős hurka, kolbász, káposztás kolbász és oldalas hús tepsiben sütve.

Én úgy mondom: szerencsére a földművelést, a kapálgatást mi is tovább vittük és örökítettük. Milyen nagy élmény volt még a régi telkünkön a hat sor málnásban medve módjára csemegézni, kicsi gyermekeinkkel az aljban kukoricabajuszt szagolgatni! Főzőtökből annyi termett, hogy a biciklit majd elrántotta a súly. A három-öt kilós, szürke héjú sütőtököket élvezettel gurítgattuk le a domboldalon. Süléskor barnán gyöngyöző, édes-kásás húsukat jóízűen majszoltuk a hűvös estéken, ki-kitekintve az aranyló őszbe vagy a hófehér tájba. Narancsos színüket aprításkor festővászonra viszem. Ebben hasonlítanak a sárgarépákhoz, melyekből egyszer akkorák teremtek, hogy orosz népmesébe illően huzigáltuk—ráncigáltuk ki őket a földből. Ez már a másik telkünkön történt. Itt gyűjtöttük fonott vesszőkosárba a vöröshagymát, szedtük vödrökbe a babot és a paradicsomot. A mandula volt az utolsó, melyet betakarítottunk: bottal vertük le az ágakról, gyakran a fejünkön, hátunkon is koppant, és a fűben „tűvé tettünk” értük minden talpalatnyi helyet. Aztán a hagymát is, a mandulát is, a gyűjtött diót is a teraszon szétterítve szárítgattuk.

Otthon a szőlősorok néha még gazdagon ontják fürtjeiket, de szüret már régen nincs, nem sül hajdúsági

pogácsa, a gyertyákat a temetőben gyújtjuk meg, telkeink a közös munka, az örömteli betakarítások szép emlékei. Várom, hogy majdan az unokáim tőlem is megkérdezik: mi végre pislákolnak mécsesek házi oltárom előtt a teraszon? A határban, az erdőben sétálva, kirándulásokon nem vagyok rest lehajolni egy-egy szem dióért, manduláért, a mogyorókat tüskés házukból kibontogatom, csipkéért kezemet összekarmolom, kökényből különleges ízű lekvár sorakozik a polcomon.

Ablakunk alatt az idén a kis virágos kertet felásóztam, a fűszernövényeket egy sorba ültettem, terméskövekkel csinosan kiraktam. Még a krizantémok nyílását megvárom, s a lehullott juharlevelekkel a rózsák tövét betakarom. Egyéb dolog nincs már a tél előtt. Bekötöttünk.
(Az illusztrációkat én, Batár Zsolt Botond tettem mellé.)

MOSZTALGIA - Halloween Fesztivál Budapest - 2014. október 31. (2/2)

             Halloween Fesztivál Budapest, Vörösmarty tér. 

Három kategóriában lehetett nevezni:

- A legjobb tök 

- A legjobb smink 

- A legjobb jelmez 

NOSZTALGIA - Halloween Fesztivál Budapest -2014. október 31. (2/1)

      2009-ben kezdődött a Halloween Fesztivál Budapesten, a Vörösmarty téren. Ez a beszámoló az ötödik alkalommal készült.

Három kategóriában lehetett nevezni:

- A legjobb tök 
- A legjobb smink 

- A legjobb jelmez 

Képekkel akarok kedvet csinálni blogom látogatóinak:

(Holnap folytatom)

Hallowen - október 31.

          Az angol Halloween szó szerinti fordításban a Mindenszentek (All Hallows) előtti estét jelenti. Ősi kelta ünnep, az Írországban és Skóciában élő törzsek ezen a napon ünnepelték az újévet - a Samhain-t, vagyis "a nyár végét" és ilyenkor egyszerre hódoltak a Napisten és a holtak Ura előtt. 

            Hitük szerint ugyanis ezen a napon tért vissza a földre azoknak a bűnösöknek a lelke, akik az elmúlt esztendőkben haltak meg, és azóta állatok testében "léteztek". Megfelelő áldozatok bemutatásával ezen a napon engesztelést lehetett szerezni az elhunytaknak, hogy ezáltal átkelhessenek a mennyországba.

            Napjainkra már itthon is sokfelé divatos lett a Mindenszenteket megelőző nap bulizós, játékos hangulata. Főleg a gyermekek kapnak előszeretettel az alkalmon, hogy  boszorkányos és ijesztő ruhákat öltsenek, kivájt tökökből lámpásokat készítsenek.

            De Magyarországon a szeretteinkért való gyertyagyújtás november elsején meghitt és családi esemény, ahol az emlékezés és a lélek  halhatatlanságába  vetett hit a legfontosabb. És a külföldről átvett vidám szokások nem tudják ezt megváltoztatni.

            Kétségtelenül a legismertebb jelképe Halloween-nek a faragott töklámpás. Ahhoz, hogy megértsük a tök faragás eredetét, azt is tudnunk kell, hogyan kezdődött?

Mióta ünnep a Halloween?

            A legtöbb országban ismerik a Halloween ünnepét. Éjjel rémisztő jelmezekbe bújnak, kísértet történeteket mesélnek, mulatnak és természetesen töklámpásokat faragnak.

            Egy máig fennmaradt hiedelem szerint október utolsó napján a legvékonyabb a választóvonal az élők és a holtak világa között. Az eltávozott lelkek ilyenkor útra kelnek, addig barangolnak, amíg meg nem találják egykori lakhelyüket, és ezen az éjszakán megpróbálnak visszatérni a világba. Már a kelták is védekeztek a biztonságukat veszélyeztető esemény ellen: házaikban eloltották a tüzet, hogy a hideg és barátságtalan tűzhely ne vonzza a hazalátogató szellemeket, és a tökéletes megtévesztés érdekében szellemnek öltözve parádéztak az utcákon, hogy a Gonoszt a végsőkig megzavarják, hogy aztán könnyebben elűzhessék.

            Október 31-én, miután a termést betakarították, és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, tűz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak. Ezek tartották távol az ártó szellemeket, és űzték el a hideget.

Jack, vagyis a lámpás története:

            Halloween szimbóluma, hosszú évszázadok óta a kivájt töklámpás, az ún. Jack-lámpa, amely eredetileg kettős célt szolgált: egyrészt távol tartotta a gonosz szellemeket, másrészt pedig így világítottak a halottak szellemeinek, hogy azok hazatalálhassanak.

            Jack a hiedelem szerint egy részeges, ám tréfás és leleményes kovács volt. Olyannyira, hogy még az ördögöt is megviccelte; mikor az eljött érte, hogy elvigye, Jack felzavarta őt egy hatalmas fa tetejére, aztán keresztet rajzolt a fa törzsére. Mivel az ördög köztudottan irtózik a kereszt érintésétől, nem tudott lejönni a fáról. Jack csak azután engedte le az alvilági figurát a fáról, miután az megígérte, hogy nem kísérti őt többé. Amikor Jack meghalt, a mennyországba nem engedték be iszákossága és csínytevései miatt, ám a pokolban sem találhatott otthonra, mert az ördög is haragudott rá, amiért korábban túljárt az eszén. Ezért csak odadobott Jacknek egy izzó fadarabot a pokol tüzéből, hogy legalább vak sötétben ne kelljen kóborolnia az idők végezetéig. Jack beletette a mécsest egy kivájt fekete retekbe (más források szerint répába) és azóta bolyong lámpásával a mennyország és a pokol között. A kelta retket (répát) az amerikaiak időközben tökre változtatták, (állítólag azért, mert abból több volt nekik) és a világító sárga gömb lassan Halloween szimbólumává vált.

Ehhez is találtam viccet, mégpedig három variációban is:

Hétvége (5/4) - Vasárnap

     

TÍZ ÉVE ÍRTAM: Rovinj nem Dalmáciában található! - ajánlom Keresztes Ildikó figyelmébe

Szegény Keresztes Ildikó! Tényleg nagyon rápihent az X-Faktorra, ha azt sem tudta, merre biciklizik. A különleges romantikájú Rovinj ugyanis az Adriai-tenger legnagyobb félszigetén, az Isztrián fekszik. Az első világháború után Olaszországhoz csatolták. Dalmácia Zengg (Senj) térségében kezdődik, és végig az Adria partjánál Montenegró határáig tart. A török hódoltságig a Magyar Királyság része volt, az első világháború után a mesterségesen összetákolt Jugoszlávia része lett. Ma mindkét terület Horvátország gyöngyszeme. Ronvinj Dalmácia szélétől (!) több száz kilométer, több napos biciklizés választja el. Történelem tanításunk leggyengébb pontja, nem tudatosítja, hogy 800 évig közös hazában éltünk a horvátokkal, valamint az, hogy a Felvidék (nem is olyan rég óta a térképek Szlovákiának nevezik) - a Honfoglalástól a trianoni diktátumig - megszakítás nélkül a Magyar Királyság része volt.

     Egyébként ha az általam megírt két kötetes, 1000 oldalas Horvátország útikalauzból tájékozódott volna az újságíró, ezt a hibát nem követte volna el. A könyveimről egyik TV-celeb kedvencem, a sírógörcsöt sem szégyenlő Keresztes Ildikó is informálódhat a honlapomon, hátha a további horvátországi nyaralásain a magyar emlékektől hemzsegő, csodálatos Dalmáciát is meglátogatja: http://www.batarzsoltbotond.hu/

NEMZETEK KONYHÁJA - Bajor sajttorta