H. Barbócz Ildikó: Bekötöttünk

          Így mondták régen az öregek, az őseink az őszi munkák végére érve, felsóhajtva, megnyugodva, elégedetten. A szívós munkával, hangyaszorgalommal teli lett a kamra, a padlás, a pince, a szín. Kora

tavasztól késő őszig tartott a munka.  Hajnalok hajnalán már keltek az állatokhoz, és csak a kocsigyertyás este lelte őket a tűzhelynél, a kemencénél. Bizonyára vannak még ez országban ilyen emberek, de régebben ez volt az általános, a napi ritmus, a megélhetés rendje, szokása. A ma embere csak ámulna az ilyesmin, a hajnali teendőket nem is látná, a gereblyével, a kapával előbb ismerkednie kellene.

Mi gyerekkorunkban még beleszülettünk a kapás világba, nagypapánk szőlőt telepített a kertben, barna kannában hordtuk neki a vizet. A szőlőlugas ma is áll. Ha foghíjasan is, de hangulatos szüretek, préselések, kékszőlő-bogyózások, mustkóstolások, fokozások emlékét idézi. Nagymamánk hajdúsági pogácsát (Hajdúszoboszlón született) sütött mindig erre az alkalomra, a családi összejövetelre. Mert akkor még voltunk néhányan, akik a vödröket, a metszőollókat kézbe vettük, babos kendőben hajladoztunk a tőkék között, estébe hajlóan vártuk az édes-zavaros must csöpögését. Ezt bádog bögréből volt szokás megkóstolni. A legszebb fürtöket párosával madzagra fűzték föl, akasztották a kamrába, hogy karácsonykor finom csemege legyen.

A kamra valóságos kincsestár volt: ide hordták be télire ládákba az almát, itt száradt fateknőben vagy rozsdás nagy szűrőedényben az apránként az avarból fölszedegetett dió, itt forrt ki a must. A bor gyönyörű zöld üveg ballonokban érett. Ezekből „lopta ki” apánk a kész bort, amíg szerette-ihatta. A rücskös téli körtének és az illatos birsalmának külön az asztalon volt a helye. A földdöngöléses helyiségben a rózsakrumpli is sokáig elállt. Akkoriban még állandó neve volt a különféle krumplifajtáknak, a mai, kereszteződésből származókat a zöldséges sem tudja megnevezni.

Aztán eljött a mindenszentek ünnepe, és mi, kislányok ki-kisurrantunk a tepsiben fölállított gyertyákban gyönyörködni, mert ilyet még sosem láttunk. A kicsi kamraablakban imbolygó, sejtelmes fényekre aztán nagymamánk adta meg a magyarázatot. Ha erős tél köszöntött ránk, a disznóvágás után a kamrai hidegben vágtunk egy szelet paprikás abárolt szalonnát a reggeli pirítóshoz, merítettünk vas lábosból savanyú káposztás húst, ún. toros káposztát a vacsorára. Nemrégen a húgommal épp ezekre az időkre visszagondolva összegyűjtöttük a hajdan volt ízeket: új hús tormával, orjaleves karajból, hagymás vér a disznóölés reggelén, pogácsa, disznósajt, boros tea, töpörtyű zsírban kék bödönben eltéve, májas-véres- tüdős hurka, kolbász, káposztás kolbász és oldalas hús tepsiben sütve.

Én úgy mondom: szerencsére a földművelést, a kapálgatást mi is tovább vittük és örökítettük. Milyen nagy élmény volt még a régi telkünkön a hat sor málnásban medve módjára csemegézni, kicsi gyermekeinkkel az aljban kukoricabajuszt szagolgatni! Főzőtökből annyi termett, hogy a biciklit majd elrántotta a súly. A három-öt kilós, szürke héjú sütőtököket élvezettel gurítgattuk le a domboldalon. Süléskor barnán gyöngyöző, édes-kásás húsukat jóízűen majszoltuk a hűvös estéken, ki-kitekintve az aranyló őszbe vagy a hófehér tájba. Narancsos színüket aprításkor festővászonra viszem. Ebben hasonlítanak a sárgarépákhoz, melyekből egyszer akkorák teremtek, hogy orosz népmesébe illően huzigáltuk—ráncigáltuk ki őket a földből. Ez már a másik telkünkön történt. Itt gyűjtöttük fonott vesszőkosárba a vöröshagymát, szedtük vödrökbe a babot és a paradicsomot. A mandula volt az utolsó, melyet betakarítottunk: bottal vertük le az ágakról, gyakran a fejünkön, hátunkon is koppant, és a fűben „tűvé tettünk” értük minden talpalatnyi helyet. Aztán a hagymát is, a mandulát is, a gyűjtött diót is a teraszon szétterítve szárítgattuk.

Otthon a szőlősorok néha még gazdagon ontják fürtjeiket, de szüret már régen nincs, nem sül hajdúsági

pogácsa, a gyertyákat a temetőben gyújtjuk meg, telkeink a közös munka, az örömteli betakarítások szép emlékei. Várom, hogy majdan az unokáim tőlem is megkérdezik: mi végre pislákolnak mécsesek házi oltárom előtt a teraszon? A határban, az erdőben sétálva, kirándulásokon nem vagyok rest lehajolni egy-egy szem dióért, manduláért, a mogyorókat tüskés házukból kibontogatom, csipkéért kezemet összekarmolom, kökényből különleges ízű lekvár sorakozik a polcomon.

Ablakunk alatt az idén a kis virágos kertet felásóztam, a fűszernövényeket egy sorba ültettem, terméskövekkel csinosan kiraktam. Még a krizantémok nyílását megvárom, s a lehullott juharlevelekkel a rózsák tövét betakarom. Egyéb dolog nincs már a tél előtt. Bekötöttünk.
(Az illusztrációkat én, Batár Zsolt Botond tettem mellé.)