,, Hazám női közt tiszteletemben legmagasabban áll”
Az aradi vértanúk özvegyei közül elsőnek Damjanich Jánosné Csernovics Emíliára emlékezünk, aki férjéhez hasonlóan szerb származású volt, de mindketten magyarnak tartották magukat. Szerelmük sokáig beteljesületlennek tűnt, mert Emília anyja ellenezte a házasságot a vidám, nagyhangú, kicsapongó, költekező Damjanich János századossal. 1845-ben tudták eljegyezni egymást, és a házassági engedély késése miatt csak 1847 augusztusában tudtak összeházasodni. Temesváron telepedtek le. Damjanich hadosztályparancsnoka – későbbi hóhéra – Haynau volt, aki többször vendégeskedett náluk, 1848 áprilisában mégis az itáliai harctérre vezényelte bosszúból, mert Damjanich kiállt az alkotmányos átalakulás mellett. A lobbanékony természetű Damjanich gyengéd levelekkel vigasztalta otthon maradt feleségét: ,,Nem mindenki hal meg, aki harctérre megy, és tudod, hogy nekem 120 évig kell élnem” – írta neki.
Hazatérve a szabadságharc egyik legvitézebb tábornoka lett. A harc végén, az osztrák fogságban Emília rendszeresen látogatta a férjét, és szeretetén kívül ellátta borral, étellel, könyvekkel, ruhával, megígérve, hogy minden körülmények között erős marad. A tábornok a kivégzését megelőző este így imádkozott:
,,Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban. Adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és mint férfiú állhassam ki…. Oltalmazd meg Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől… Adj erőt, óh Atyám az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.”
A kivégzés után Damjanich testét egy rokon megszerezte a hóhértól, és a saját birtokán temette el.
Damjanichné eleinte teljesen elzárkózott a világtól, de egy baráti házaspár hatására viszonylag rövid idő múlva új hivatást keresett magának: a hasonló sorsú asszonyok és honvédárvák vigasztalását, segítését.
Az 1850-es évek elején Makón élt édesanyjával valamint Lahnernéval, és kézimunkák készítéséből tartották el magukat. De már az évtized végén megkezdte a szabadságharc árváinak segítését, a kivégzettek jeltelen sírjának megjelölését, gondozását, október 6-án gyászmise mondatását a pesti ferencesek templomában. Batthyány grófnéval együtt – akinek férjét gróf Batthyány Lajost ugyancsak 1849. október 6-án végezték ki Pesten – megalapította a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét. Pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak, és országos hírű jótékonysági szervezetet, árvaházat nyitottak.
Kossuth Lajos Turinból (Torinóból) többször küldte üdvözletét, sőt egy önarcképet is küldött: ,,A hős Damjanich János tábornok özvegyének, aki hazám női közt tiszteletemben a legmagasabban áll, emlékül.”
Damjanichné élete végéig köztiszteletben álló asszony volt. Sok fájdalma és szenvedése ellenére mosolya és jóságos természete beragyogta környezetét. Kilencvenéves korában hunyt el. Hatvan évvel élte túl a férjét.
Szigeti Márta<
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése