Élete (röviden)
Budapest, 1892. június 30. – Budapest, 1963. február 16.) magyar zeneszerző, népzenekutató.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Herzfeld Viktor és Szendy Árpád növendéke volt. Zenei tanulmányait Lipcsében (1910), Genfben (1911), majd több alkalommal Párizsban folytatta, ahol Vincent d’lndy tanítványa volt. 1913-ban a budapesti Tudományegyetemen közgazdasági doktorátust szerzett, ugyanez évben a Magyar Nemzeti Múzeum hangszertárának őre lett. Népzenegyűjtő tevékenységét az 1910-es évek elején kezdte meg, együttműködve Bartókkal és Kodállyal. Egy ideig a Néprajzi Múzeum igazgatója is volt. 1919-től a Nemzeti Zenede tanára volt, 1945—49-ig pedig igazgatója. Sírja Budapesten a Farkasréti temetőben található. (Ohman Béla alkotása)
.jpg)
A XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa – általában így határozzák meg Lajtha László zenetörténeti helyét. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb, hiszen zongoraművész volt, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, hazai és európai tudományszervező… Életének sok-sok szála összetéveszthetetlenül egyedi szövedéket alkot. S bár munkássága sok tekintetben valóban rokon a nála egy évtizeddel idősebb Bartókéval és Kodályéval, legalább ugyanannyira különbözik is az övékétől. Máig tartó mellőzöttsége, meg nem értettsége nagyrészt éppen annak köszönhető, hogy egészen egyéni utat járt be.
Elismerések, díjak
1951-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, de nem zeneszerzőként, hanem népzene gyűjtésért. A díjjal járó összeget a még szegényebben élő zenészek közt osztotta szét. 1955-ben a Francia Akadémia levelező tagjává választotta.
Emlékezete (a teljesség igénye nélkül)
Iskolát neveztek el róla Budapest-Csepelen, Budapest-Pesterzsébeten, Jánoshalmán, Szentesen
Utca őrzi a nevét: Budapest 18. és 20. kerületében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése