Dr. ásvai Jókai Móric (Komárom, 1825. február 18. – Budapest, Erzsébetváros, 1904. május 5.) regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, a Szent István-rend lovagja, a Kisfaludy Társaság tagja, a Petőfi Társaság elnöke, a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagja.
Jókai mindmáig a legolvasottabb magyar írók közé tartozik. Vele lett teljessé a magyar romantika. Életműve a száznál is több kötetben felidézi a nemzeti múlt egészének látomását, és tanúsítja azt az utat, amelyet a magyar társadalom a nemesi világtól a kibontakozó polgári világig megtett.
Milyen nagy bűn a szerelem, hogy ily nehéz a büntetése. Íme, még a síron túl is megüldözi, aki benne vétett, s örökségül hagyja fájdalmát az utódokra is!
A szerelem sok embert kényszerített már életrevalóvá lenni.
A szív minden kebelben egyaránt dobog, s van az életnek oly boldog kora, melyben minden szívdobbanás azt mondja: szeretni kell. Feltűnik a vágyó érzelem előtt egy-egy rokonszenvű arc, az érzelem lágy viasza elfogadja annak benyomatát, s viseli, míg egy másik el nem törli onnan, vagy pedig viseli örökké; annak csak erényeit ismeri, annak bűneit megbocsátja, azért tűr, azért szenved, azért csalatkozik, és mégis hisz, mégis szeret; és ez a szenvedés, csalódás, ez a hit és szeretet – az ifjúkor bohósága.
Én üdvömet találom-e vagy kárhozatomat, ha szívem dobogására hallgatok? Aztán hallgatott szíve dobogására.
Az éjsark alatt igazán szeretnek. Ha két szív deleje ott egymást feltalálta, soha el nem szakad az többé egymástól, nem választja el őket más, csak a halál; s még akkor is, aki előbb meghal, nem költözik el újjászületni társa nélkül a más csillagzatba; ott marad körülötte, él tovább szíve emlékében, s a föld delejsugarában, s rá vár, míg az meghal, s együtt mehetnek a közös új hazába. Ez az éjsarki emberek szerelme.
Íme egy lény valahára a széles világon, aki őt szeretni tudja. Akinek az "arany ember"-ből nem kell az arany, csak az ember!
Meg volt találva a holdbeli ember, az ismeretlen, aki egy más világból jön ide; aki egyebet is tud, mint inni, kártyázni, lovagolni és verekedni, akinek amennyivel erősebb a karja az asszony karjánál, annyival erősebb a lelke az asszony lelkénél; akinek szárnya van, felvinni szerelmesét ismeretlen világokba; feltárni előtte azt a mindenséget, aminek lételét csak sejti, csak vágyja eddig; de ahová mások elvinni nem tudták soha.
Óh, mennyivel nehezebb teher a szerelem, mint a gyűlölet, mennyivel nehezebb eltitkolni azt, mint emezt.
Ha tudnád, hogy milyen szép a világ; dehogy hagynád azt magadtól elzárva tartani! Ha tudnád, hogy milyen édes a szerelem, dehogy ismernél törvényt, mely azt megtiltja tőled! Ha tudnád, hogy mennyire bűnös minden ember; dehogy szégyenlenéd magadat előttük.
Elgondolkozott rajta, hogy van még ember a világon, aki képes arra a gondolatra, hogy a maga választottjának az arcvonásait hazavigye emlékében, s még a lábnyomát is lerajzolja a nedves homokról, s aztán megörökítse az arcot festményben, a lábnyomot bakancskákban! – Aki tud mindig róla gondolkozni – soha róla nem beszélni! - Ilyen bohó emberek is vannak még a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése