H. Barbócz Ildikó: Tavaszkezdet

           Vártuk, egyre csak vártuk a telet, reménykedtünk a Mikulás szakállában, hogy majd bőségesen megrázza, aztán a fehér karácsonyra áhítoztunk, de ez már évek óta nem következett be. Kis unokám, a szép virágnevű Boglárka, aki a betűvetést tanulta épp ez idő tájt, ő is kiírta csupa nagybetűvel a faliújságjára: HÍVJUK A HÓFELHŐT, JÖJJÉL HÓFELHŐ. Meghatódtam ezen a gondolaton, és nagyon örültem, hogy nem vagyok egyedül.

 Január vége felé öltözött fehérbe a táj, de csak rövid időre, épp hogy megmutatta magát a tél, mintha sietne más égtájak felé. Sietett is. Február közepén már éledező munkakedvvel sétáltam le a kiskertembe, és szükségét éreztem a kora tavaszi gereblyézésnek, a száraz levelek összegyűjtésének, a kitakarásoknak, melyeknek törpe rózsabokraim és hortenziáim örültek a legjobban. Befejeztem az ősszel abbahagyott metszést, mostanra inkább kiigazításokat, csinosításokat végeztem. Ahogy elhúztam a kezem a bokrok között gyomlálva, innen-onnan megcsapott a rozmaring, a csombor, a kakukkfű, az oregáno, a levendula fűszeres illata, mely néhány hónapra elszunnyadt bennem. Vagy a fű illata, a kézben szétmorzsolt nyirkos föld szaga, mely mindig elkábít, s melyet sokáig éreztem még a kezemen. Ilyenkor gyerek leszek újra, és fölidézem magamban sokadszorra a föl-fölcsapó miskolci föld párálló illatát iskolából jövet egy langyos tavaszi napon. A teljes részegséget az eső hozza el számomra muzsikájával, frissességével és fanyarságával. Ahogy mindenestül hat rám. Az a fajta márciusi mámoros hangulat fog el a harsogó napfényben, az üde zöldellésben, az éppen kibújó növényszárak zsenge illat—foszlányában, hogy meg kell álljak, abba kell hagyjam a munkát, mert boldogság tölt el. És meg kell ragadni ezt a pillanatot, mert a boldogság ritka madár.

          Vízgyűjtő hordóm nem lévén, a járda mellett futó kis kőcsatornában tisztítgatom kerti kézi szerszámaimat, legvégül a már szinte pocsolyává változott vízben a kezemet is megmosom. Tiszta nem lettem tőle, mégis a megnyugtató tudat árad szét bennem: az esővíz bársonyossága kezemen. Újabb emlékkép: a révfülöpi nyaraló mellett, fenn a domboldalban az alkonyati fényben állott esővizet zúdítok magamra egy dézsából, lemosva az aznapi bóklászások porát.  Napokkal később gyönyörködöm „az égi, tisztító, finom hullású permetegben”, ahogy azt a szintén esőimádó erdélyi költő, Áprily Lajos is megénekelte.

Udvarunkon állványozni kezdtek, ritmikus kopácsolás üti meg a fülemet. Ismerős hang, ácsok szorgalmas munkájára emlékeztet, pár évvel ezelőtt a szemközti tetőn is dolgoztak. Valahogy megvidámodik tőle az ember, építkeznek, valami új készül, reményteli megújhodás, és jó belekapaszkodni ebbe a hitbe. Előkerestem Illyés Gyula 1945 után írt versét, melyet még az általános iskolában is olvastunk a cserepezőről:

„Onnan jön ez a

friss üzenet,

ők verik ezt a

jó ütemet.”

Nem tudom pontosan, hogy magára a kopácsolásra figyeltem-e föl most vagy a szünetekben beálló csöndre, de tavaszi zsongító érzés járta át lelkemet.

Lassacskán a színek is visszatérnek, a kiültetett kankalinok és jácintok kelnek versenyre egymással illatban, színpompában, bájos formában. A vadszilvafák rózsaszín és fehér virágokkal díszlenek, habos ágaikról időnként kis szirom-zuhatagokat hord széjjel a szél. Az enyhe tél után mintha el sem ment volna a tavasz, kézen fog és vezet…     (2015)
A képet a szerző készítette: