„1944
őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett
kivégezve. … Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a
helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás
hegyén-hátán guggoltak a padlón, összeszorulva a kis helyen.
Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában,
tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak,
félrehívtak, és megparancsolták: „Fogd az lapátot, és ásd a
gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!”
Az
emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték,
hogy csak öljék meg. És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek
a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket
hátrakötött kézzel. Úgy cafatokra verve a gödör széléhez
állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón
lőtték őket. Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és
folytatták a következőkkel. …
Öltek
azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valaki
felesége, szép magyar nő; azért is, mert valakinek kellett a
háza. Öltek a háború előtti adósságért, amelyet nem kellett
így megadni; és persze a magyarok iránti gyűlöletből. …”
Az
1944–45-ös délvidéki népirtásnak az a különlegessége, hogy
a falvakban a szomszédok sokszor nemcsak hóhérkézre adták a
másikat – többnyire szerbek főként magyarokat és németeket –,
hanem a falubeliek maguk is számosan vettek részt a településenként
akár ezres nagyságrendű öldöklésben. És történt mindez
azután, hogy a háború ott már véget ért. Majd évtizedekig
továbbra is egymás mellett laktak /laknak gyilkosok és túlélők,
és ma is így élnek a leszármazottak, sokan tudva egymásról, ki
mit tett. A máig zömében jelöletlen tömegsírokba lökött
áldozatok fölött szeméttelep és dögtemetők vannak, máshol
piacteret, buszállomást, gabonasilót vagy sportpályát betonoztak
rájuk.
(Forrás:
Magyar Nemzet, 2019. február 23. Lugas 12. o.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése