Mi magyarok azt tarjuk, hogy Luca napjától karácsonyig estéig (azaz tizenhárom napon keresztül) mindennap faragni kell a Luca-székén valamit. Ennek öt egyenlő szárú háromszögből formált csillag volt az eredeti alakja. A hagyomány szerint többnyire kilencféle fából állították össze: akác-, boróka-, cser-, jávor-, jegenyefenyő-, kökény-, körte-, rózsa- és somfából. A készítőjének az a jutalma, hogy az éjféli mise alatt ráülve vagy ráállva meglátja az összes boszorkányt. A boszorkányoknak szarvuk van – tartják róla –, de azt csak a Luca-székről lehet látni.
A hiedelem szerint a leleplezés után azonban a kíváncsiskodó jól tette, ha gyorsan szaladt haza – ahogy csak a lába bírta – különben széttépték a boszorkányok. Ez azonban csak akkor sikerülhetett neki, ha az úton hazafelé szüntelenül maga után szórta a mákot, mert azt a boszorkányok kötelesek voltak felszedni, s így nem érhették utol. Miután hazaért, a Luca-széket el kellett égetni. Ma is használják a mondást, ha valami munka vontatottan halad: „Na ez is olyan nehezen készül, mint a Luca széke!”.A Dunántúl egyes falvaiban a közelmúltig szokás volt a Luca-napi kotyolás. Fiúgyerekek – többnyire hajnalban – jártak házról házra és termékenységvarázsló mágikus szöveget énekeltek. A térdük alá szalmát tettek, amit azután a ház asszonya a tyúkok alá vitt. Ha nem kaptak tojást vagy egy-egy marék aszalt gyümölcsöt, diót almát jutalmul, fenyegetőztek: „Egy csibéjük legyen, az is vak legyen!”. A lucázó fiúknak azért is örültek, mert a hiedelem szerint, ha férfi vagy fiú érkezett elsőnek a házhoz, akkor szerencse lesz a tyúkok körül.
Luca napját gonoszjáró napnak tartották az egész magyar nyelvterületen, ezért különösen a boszorkányok rontása ellen kellett védekezni. Erre legtöbb helyen a fokhagymát használták, például keresztet rajzoltak vele az ólajtókra, hogy az állatokat védjék, vagy lefekvés előtt mindenkinek ennie kellett egy-két gerezdet.
Luca-napkor kezdték sarjasztani az úgynevezett Luca-búzát, melyet egyes helyeken szentelt vízzel öntöztek. Akkor a karácsonyfa alá tették, mint az élet jelképét. Ha karácsonyig minden elvetett szem kikelt, akkor a következő évben bőséges termésre lehetett számítani.
Elterjedt szokás volt, hogy Luca napjától tizenkét napig megfigyelték az időjárást – ez volt a Luca-kalendárium. Tizenkét hagymarészbe egy-egy csipet sót tettek, és abból, hogy nedves vagy száraz lett a só, az elsőből a következő év januárjára következtettek, a másodikból a februárra, és így tovább.
A jövendőbeli foglalkozásának megjósolására is volt erre a napra való jóslat. Olvasztott ólmot kellett kanálból hideg vízbe csorgatni, s némi fantáziával kitalálni, mit formáz az. A víz állítólag a leendő szerelmes képét is megmutatja ezen a napon. A szegedi tájon ezért volt szokása a lányoknak december 13-án halat enni, nem inni rá, hanem a kútba nézni, ahol a víztükörben az eljövendő társ képét látták.
FÉLREÉRTÉS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése