Kós Károly születésnapjára - - - - - - - 1883. december 16.

           Kós Károly a hazafiság, a tudás, a tenni akarás, a minőségi munka példaképe. Ezért gondoltam, hogy felhívom rá olvasóim figyelmét. Nagyon gazdag életútjából, munkásságából csak egy pici szeletet tudok bemutatni a blog adottságai miatt.

            Kós Károly (eredetileg Kosch) (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus. 1883. december 16-án, a német Karl Kosch, postatisztviselő és az osztrák-francia származású Sidonia Sivet gyermekeként Temesváron látta meg a napvilágot. 1887-ben a család Nagyszebenbe költözött. Itt szülei beíratták a magyar elemi iskolába, ahol három osztályt végzett el. 1892-ben az édesapát Kolozsvárra helyezték át.. Még ebben az évben beíratták a Farkas utcai Református Kollégium elemi iskolájába, majd a Kollégium Gimnáziumában folytatta tanulmányait. 1901-ben leérettségizett, de néhány hónappal később egy súlyos betegség, a tífusz ágyba döntötte. Közel egy évig betegeskedett. Felgyógyulása után, 1902-ben szülei kívánságára beíratkozott a budapesti Műegyetem mérnöki karára, ahová családja is vele ment. "Nem tudtam azonban megbarátkozni ezzel a száraz műszaki tudománnyal, tehát két esztendő múlva – szüleim nem kis bosszúságára, s bár én is elvesztegettem így egy esztendőmet – átiratkoztam az építészeti szakosztályra."

            „Törökországból 1918 őszén kerültem haza, ahol már várt reám tanári kinevezésem a budapesti Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére. Katedrámat 1919-ben kellett volna elfoglalnom. Itthon, Sztánán értem meg – az immár háromgyermekes családapa – az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatoltatását.
Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát és építészeti tevékenységem újrafelvételének jó reménységét, ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában, de itthon. A döntés nehéz volt. Végül ezt írtam az Iparművészeti Főiskola egykori igazgatójának, Gróh Istvánnak: ... hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten. És itthon maradtam."

            Életét remek épületek sokasága reprezentálja. A szecesszió stílusáramlatának hatására tanulmányozta Erdélynek, különösen a Székelyföldnek népművészetét, s azt épületeinek díszítésekor és grafikai munkáiban felhasználta. Számos értékes tanulmánya is megjelent a magyar művészetről.

            Munkáját sok elismerés is kíséri. Legmagasabb a 90. születésnapján (1973-ban) a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsa az "Augusztus 23" érdemrenddel, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a "Gyémántokkal ékesített Zászlórend" I. fokozatával tüntette ki.

            1977. augusztus 24-én, a reggeli órákban halt meg, sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben található.

            Mivel én Kispesten élek, minden nap elutazom az egyedi Wekerletelep mellett. Ezt a városrészt az ország egy része a Barátok közt tv-sorozatból ismeri, mely ott játszódik. Sokszor kerülök egy kicsit a különleges magyaros épületeiben gyönyörködni. A városrész 1909–1926 között alakult ki. Az egész telep megtervezésénél kiemelkedő fontosságú volt a környezetnek a közösség életére gyakorolt várható hatása, ezért a főteret, mint kiemelkedően fontos területet, külön pályázat alapján akarták megépíteni. Ezt Kós Károly, mint meghívott építész nyert meg. A teret körülvevő utcák sugaras rendszerét a központba vezető nyolc bekötőút kötötte össze.

          A főtér 2. és 3. számú épületét és a keleti kapuépítményt Kós Károly elképzelése szerint emelték. A városrész többi épületét fiatal építészek tervezték szintén magyaros, népi szecessziós stílusban. A koncepciónak megfelelően a negyed építésekor ötvenezer fát ültettek el. A Fő tér az 1970-es években Petőfi tér volt, 1987-től Kós Károly nevét vette fel. Ma reprezentatív hely, mely a pihenést, a komfortérzést szolgálja.

          Kós Károly szobra a róla elnevezett téren a Wekerletelepen. (Felavatták: 2008. nov. 14. Fotó: Vastalicska)