Claudius császárrá választása napjára - i. e. 41. január 24.

Claudius ókori szobra (Vatikáni Múzeum)

Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus római császár (uralkodott 41. január 24. – 54. október 13.), a Iulius–Claudius-dinasztia negyedik uralkodója trónra lépése után a principátus egyik legtehetségesebb vezetőjének bizonyult, aki törvényhozóként, hódítóként és mecénásként is maradandót alkotott a császárság hajnalán.

Megválasztásáról Josephus Flavius így ír: " Claudius…mivel a császár gyászos vége miatt az egész házban nagy volt az izgalom, elbújt az egyik szűk folyosón, mert féltette az életét; úgy gondolta, hogy most már maga a császári származás hozhatja rá a veszedelmet…Miközben tehát a népen erőt vett a rémület és a palotában csak úgy hemzsegtek a dühös katonák, és a polgárok aggodalmában és zavarában nyilván a testőrség is osztozott, tanácskozásra ültek össze az úgynevezett praetoriánusok, a hadsereg színe-java…Mindez fokozta Claudius aggodalmát, aki reszketett az életéért…Az esti szürkületben valami kiemelkedő helyen állt, amihez néhány lépcső vezetett fel, mikor egy Gratus nevű testőr odament hozzá, abban a hiszemben, hogy valami rossz szándékú ember áll ott. Claudius odaszólt, hogy jöjjön közelebb, de a katona nem ment oda. Mikor azután felé nyújtotta a kezét, a katona felismerte és bajtársainak, akik odasiettek, odakiáltott: Hiszen ez Germanicus (Claudius egyik neve atyja után), nosza, hát kiáltsuk ki császárnak! Mivel Claudius észrevette, hogy a katonák erőszakkal magukkal akarják vinni, s már-már Caius sorsától rettegett, könyörögni kezdett, hogy kíméljék meg az életét, és bizonykodott, hogy ő sohasem bántott meg senkit, és semmi tudomása nem volt mindarról, ami történt. Gratus azonban megragadta a jobb karját és rákiáltott: Ne beszélj ilyen ostobaságokat, hanem tekints föl, és gondolj arra, hogy az Istenek az emberiség üdvére megfosztották Caiust a császári méltóságtól és neked adták át erényeid jutalmául. Jöjj hát, és foglald el őseid trónját! És ezzel fölemelte Claudiust, aki félelmében és a hallottakon érzett örömében összeroskadt." Egy ilyen bohózatba illő jelenet közepette dőlt el, hogy a szenátus hiába akarta visszaállítani a köztársasági rendet, a testőrség másképp határozott. /Forrás: Kertész István: Híres és hírhedt római császárok, TKK Kiadó/

Betegsége és személyisége

Suetonius részletesen ír Claudius betegségéről. Térdei gyengék voltak, nem tudott egyenesen állni, feje mindig remegett. Dadogott és beszéde gyakran zavaros volt. Amikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Apokolokyntosis című művében Seneca azt írja, hogy Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható, és a kezei szintén elég gyengék voltak. Ennek ellenére nem volt torz, Suetonius szerint amikor nyugodt volt, akkor magasnak, jókötésűnek látszott. Amikor ideges lett, vagy nagy nyomás nehezedett rá, tünetei csak romlottak. A történészek egyetértenek abban, hogy trónra lépése után állapota sokat javult. Claudius azt állította, hogy életben maradása érdekében gyakran rájátszott betegségére.

A 20. század folyamán többféle diagnózis is született Claudius betegségéről. A második világháború előtt a legtöbben úgy gondolták, hogy gyermekbénulásban szenvedett. Robert Graves is ez alapján írta Claudiusról szóló regényeit. Sok tünetre azonban a gyermekbénulás nem ad választ. Mások a szélütést valószínűsítik.

Az ókori történetírók Claudiust bőkezűnek, nem túl intelligensnek tartották, gyenge tréfákat mondott, állandóan nevetett és a plebeiusokkal ebédelt. Vérszomjas, kegyetlen, könnyen dühbe jövő embernek írták le (az utóbbit Claudius is elismerte, többször nyilvánosan bocsánatot kért természete miatt). Gyakran túlzottan bízott a plebejusokban, feleségei és felszabadított rabszolgái könnyen befolyásolták. De azt is írták róla, hogy paranoid, közönyös, unalmas és könnyen összezavarható volt. Claudius fennmaradt művei egészen más képet festenek róla: egy intelligens, olvasott, lelkiismeretes adminisztrátorét, aki ügyelt a részletekre és igazságos volt.

Claudius igazi talány marad Suetonius és Tacitus tendenciózus történetírása miatt. Mióta a 20. században megtalálták az alexandriaiakhoz írott leveleit, rengeteg kísérlet irányult arra, hogy rehabilitálják és pontos képet kapjanak róla. Claudius értékelése a 20. század második felében jelentősen változott, de a korábban kialakult, és széleskörűen elterjedt hamis kép nehezen módosítható a köztudatban.

Claudius tizenhárom esztendeje a szenátussal való hadakozással telt el. Hosszú időn keresztül nem is jelenhetett meg másként a szenátusban, csak fegyveres kísérettel. Meg is kapta érte a magáét, az utókor úgy ismeri, mint születésétől fogva gyengeelméjű, nyomorék testű, határozatlan, tesze-tosza papucsférjet. Mindezt Senecának köszönheti, aki (természetesen csak Claudius halála után) írt egy röpke pamfletet „Az isteni Claudius tökkéváltozása” címmel, és az utókor tizenkilenc évszázadon át szinte semmi mást nem tudott róla. Pedig Claudius egyike volt a legjobb princepseknek. Amennyire még kihámozható, Claudius a provinciális arisztokrácia „felfejlesztésével” vívta ki a szenátorok nemtetszését. Emellett azonban kiváló adminisztrátor volt, nagy építtető és mellesleg jó történész – és mindegyik fent említett képessége okán külön-külön megkapta a beosztását Suetoniustól és Tacitustól, akik még a jó tulajdonságokat is képesek voltak úgy előadni, hogy az negatívummá váljon.

Nem kis súllyal esik latba mai megítélésében a szenátori rendhez tartozó Seneca száműzetése és ennek következtében Seneca gyűlölete az uralkodó ellen. Érthető módon Seneca nem hízelgő módon, sőt nem is objektív módon fogalmazott Claudiusszal kapcsolatban.