Nemzeti színeink kialakulásának és megjelenésének rövid története

A zászlók, minként a címerek is, a hadviselésnek köszönhetik létrejöttüket. Már az ókorban használtak a csapatok irányítására magasba emelt, távolról is jól látható (és a csatazajban is észlelhető) hadijelvényeket.

Anonymus tudósítása szerint a honfoglaló magyar vezéreknek, seregeknek is voltak zászlóik. A források alapján is biztosra vehető, hogy a 11–12. századi Magyarországon használtak zászlókat. Szent István királyunkról (997–1038) valószínűsíthetjük, hogy hadserege megszervezésében is III. Ottót (983–1002) utánozta, és az ő bíborszínű (vörös) zászlaját is átvette. A zászlónyél csúcsán a német sas helyett nála valószínűleg (egyes) kereszt lehetett. Amikor a címerhasználat megjelent Magyarországon, III. Béla (1173–96) bizánci ábrázolásokat követve az egyes keresztet kettős keresztté alakíttatta, és a zászló szövetére, valamint címerpajzsára helyezte. 13. századi uralkodóink jelvényei közt a sávozott és a kettős keresztes mező egyaránt szerepel. Herceg korukban a sávozott címerpajzsokat vésették pecsétnyomójukra (ezért a kutatók általában ezt tartják az Árpád-ház családi címerének), királyként a kettős keresztet használták. Az Anjouk és az őket követő uralkodóházak címerpajzsaikon és zászlaikon feltüntették saját családi jelképeiket is, amelyek a következő dinasztiaváltáskor eltűntek. Az Árpádok címerei azonban túlélték a dinasztiaváltásokat. Szimbolikájuk is változott. Most már nem az első magyar uralkodóházat, hanem a sávozat és a hármashalmon álló kettős kereszt – és a kettő együtt is – Magyarországot jelképezte, s e jelentésében napjainkig tovább él.

A 16. századtól a vörös-ezüst sávozatú zászlók visszaszorultak, de nem tűntek el. Harmadik nemzeti színünk, a zöld – talán a vörös és a fehér mellett kezdeti alárendelt szerepének betudhatóan – csak fokozatosan sorakozott fel egyenrangúként a másik két szín mellé. Mohács után (1526) királyaink a Habsburg-családból kerültek ki, így az (inkább rendkívülinek tekinthető) uralkodóvá avatásokon kívül a magyar nemzeti színeket ritkán alkalmazták.

 Az 1848. áprilisi törvények XXI. cikke előírta, hogy Magyarországon a "nemzeti szín és az ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik". A polgári hatóságok, nemzetőr zászlóaljak piros–fehér–zöld (többnyire címeres) zászlókat használtak a szabadságharcban. A szabadságharc leverése után a nemzeti színek, zászlók tilalmassá váltak. A kiegyezést (1867) követően a magyar minisztériumok, polgári hatóságok, intézmények szabadon használhatták a piros–fehér–zöld színeket zászlóikon, lobogóikon.

Az 1919-es Tanácsköztársaság alatti feliratos vörös zászlók,
az 1944–45-ös

Szálasi-országlás alatt használatos horogkeresztes vörös zászlók, valamint a vörös-ezüst sávozatot a nyilaskeresztesek jelképével feltüntetett zászlók csak rövid ideig voltak használatban. A totális rendszerek, mozgalmak jelképei közül csak a szovjet (és munkásmozgalmi) vörös zászlók jutottak szerephez több mint négy évtizeden át a proletárdiktatúra idején. Nemzeti színeinket azonban nem tudták kiszorítani, az változatlanul a piros–fehér–zöld maradt.