2015. március 5., csütörtök

A Rákóczi Szövetség középiskolás vezetőképzője, Budapest, 2015. február 27–március 1. -- 12/3.

         Margittai Gábor, a Magyar Nemzet újságírója azzal kezdte, hogy az I. világháború rontotta el az egész XX. századot. Majd az előadása folyamán ezt nagyon szuggesztíven be is bizonyította.
         Sokkolóan hatott, amint bemutatta, hogy a Romániához került területeken a magyar történelmi, tárgyi emlékek hogyan pusztulnak, hogyan teszik módszeresen tönkre a hatóságok. Példának láttuk a 
piski csata emlékhelyét, Martinuzzi Fráter György Erdély kormányzójának alvinci kastélyát, a Kemény-család sírboltját, a Hunyadiak emlékhelyeit. És utána bemutatta ennek ellentétét, ahogyan Olaszországban mindent megőriznek a későbbi korok okulására, pl: az Isonzó–Doberdó harctér emlékei, a három ezer méter magasban előkerült gleccsermúmiák.
         A Kárpát-medencében mindenütt vannak magyar emlékek, ez természetesnek vesszük, de például Szardínián is találunk, ami nem ismert. A nemzet emlékezetéből sokminden kiesett, aminek nem szabadna megtörténnie. Példának bemutatta a Major Anitával közösen és elsőként tavaly végigjárt I. világháborús halálmenet történetét és útvonalát, a talált tárgyi emlékeket, amely Belgrád alól indult, és a Szardínia-sziget melletti kis szigeten, Asinarán (Szamár-sziget) végződött. Útközben is sok emléket találtak, de a végcélnál, a most már nemzeti parkban a bozótban eredeti vizes palackok, furcsa épületcsoportok,
tömegsírok, kápolna, csontkamra, temető, ciszterna maradványai állnak – ennek egy részét magyarok építették. A lépcsősor, a szobrok magyar mérnökök, művészek tehetségét bizonyítják.  85 ezer osztrák-magyar hadifoglyot indítottak útnak a szerbek, embertelen körülmények között, nélkülözések közepette, állatias felügyelők irányítása mellett (akik még verték is a védteleneket!) hajtották őket gyalog két hónapon keresztül, 900 km-es úton hatalmas hegyeken keresztül Dél-Albániáig. Onnan áthajózták a megérkezett 23 ezer legyengült, kimerült embert a se vízzel, se épületekkel nem rendelkező szigetre. A háború végére csak 6 ezren maradtak, de sokan közülük 2–3 éven belül már meg is haltak. (Margittai Gábor nemrégiben a Magyar Nemzetben erről a kutató, bejáró, felfedező útjáról egy sorozat keretében részletesen beszámolt – akkor óriási élményt jelentett ennek olvasása. Ajánlom mindenki figyelmébe.)
         Befejezésként – nekem igazán szimpatikusan – kijelentette, hogy az útikönyvekben a magyar vonatkozásokat kellene bemutatni, de sajnos ezek többsége külföldi írók, kiadók fordításai. Én is ezt vallom, sőt meg szoktam toldani azzal, hogy azokat az útikönyveket, amelyek nem tartalmazzák a magyar vonatkozásokat, még megjelentetni sem szabadna magyarul. Nekünk például nem az angolszász, vagy a német történelmi események, tárgyi emlékek látogatása legyen az elsődleges, hanem a magyar vonatkozásúak.
         Ide illik Lados Balázsnak, a Szent Margit Gimnázium jelen lévő tanárának a kiváló ötlete, a Nemzetháza megvalósítása, amely – német mintára – a 63 vármegye magyar nevezetességeinek teljes bemutatását vállalná fel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése