Az óra történetéből

          Az idő az ember segítőtársa és ellenfele. Attól függ, hogy össze tud-e fogni vele vagy nem. Mivel azonban az idő olyan láthatatlan, mint a mesebeli szörnyek, ahhoz, hogy összefoghasson vele, az embernek előbb meg kellett találnia a módját annak, hogy láthatóvá tegye a maga számára. Az eszköz, mely erre szolgál: az óra. A legrégibb időktől egyre készítették az órákat a mesterek; napórákat, víziórákat, homokórákat. Sok híres és nevezetes órája van a világnak, messze földre ellátszó tornyokban hatalmas órák mutatják az időt, múzeumok üvegszekrényeiben csodálatos arany- és ezüstcirádás órák ingája leng, búgó hangon pendülnek a csendben.

Nem ment feledésbe az a nevezetes óra sem, melyet Harun-al-Rasid kalifa, az arabok nagynevű fejedelme küldött ajándékba Nagy Károlynak, a frankok császárának. Harun-al-Rasid olyan híres fejedelem volt, hogy alakja köré a hagyomány legendákat szőtt, még az Ezeregyéjszaka meséiben is ő az egyik főszereplő, a szépséges Seherezádéval együtt. Nagy Károly időszámításunk után a hétszázas években uralkodott egy óriási birodalomban, melyet a mai Franciaország területén szervezett. A két uralkodó többször küldött egymáshoz barátságból díszes követséget. Egyik ilyen követség hozta keletről a frankok udvarába Harun-al-Rasid ajándékát. Akkor még nagyon ritka kincs volt az óra. A szóban forgó elmés szerkezet vízióra volt, vagyis a tartályában lévő víz lefolyás közben mozgatta a kerekeket, azok mozgása pedig mutatta az elmúló időt. Bronzból készült és fémtálba hulló golyókkal jelzett minden órát. Déli jelzéskor pedig a várkastélyt ábrázoló órán levő kapuk megnyíltak és lovas figurák jelentek meg. Nagy Károly császárnak és környezetének bizonyára sok öröme telt az elmés szerkezet szemlélésében. Sajnos mi már csak leírásból ismerjük. Mint annyi híres szép műkincs, a háborúskodások alatt valahol megsemmisült ez az óra is.

          Csak nagy későre – alig néhány száz esztendeje – találták ki a mai értelemben vett óraszerkezetet. S alig 250–300 éve tudnak készíteni már a maihoz hasonlóan pontos, szép állóórákat, zsebórákat az ügyes kezű órásmesterek. Ezekről az antik órákról, melyek közül, ha még épségben megmaradt néhány, azokat értékes szobadísznek vagy múzeumi kincsnek számítjuk –, ezekről az öreg órákról tudnunk kell, hogy a mai óragyártási technikával ellentétben, egytől egyig kézi munkával készültek.

         Óriási és nagyon apró méretű óraszerkezeteket is elő tudtak állítani, ha kellett tornyokba, vagy akár gyűrűkbe is be tudták szerelni. Különös keverékei ezek a réges-régi órák a művészi alkotásnak és a használati tárgynak. Ugyanis ma már sokkal nagyobb mértékben becsüljük őket formájukért, szépen kidolgozott, vésett, vagy üvegből, porcelánból összeillesztett alkatrészeikért, dobozukért, számlapjukért – mert mindegyik egy kor szépérzékét, ízlését dicséri. Persze nagyon sok régi óraszerkezet, például a toronyóráké, ma is fáradhatatlanul ketyeg. Különösen a szépen csilingelő zenélőszerkezetek gyönyörködtetik az embert. Felejthetetlen élmény a harangjáték, a kakukkolás, a szépen pengő húrocskák zenéje. Bing-hang, tik-tak, konganak, ketyegnek a régi órák, valamennyien az idő múlására figyelmeztetnek, és arra is, hogy a jól végzett emberi munkának sohasem vész el az értéke.
(Forrás: Lászlóffy Aladár: Régi rejtély – Új talány)