A mai embernél a név csupán arra szolgál, hogy valakit másoktól megkülönböztetni, önmagával azonosítani lehessen. Mindenkit a nevéről jegyzünk meg. Fontos, híres embereket pláne! A nevük olyan, mint valami dátum, sőt sokszor egy dátumot is felidéz, mint ahogy a dátum is a nevet. pl: 1514 – Dózsa György.
Valaha azonban a névadás több volt egyéni személyi adatnál. A régiek észjárásában sok száz, sőt sok ezer évvel ezelőtt a név olyan kellett hogy legyen, mely viselőjének tulajdonságairól, jelleméről is sok mindent elmesél már. Egyszerű halandóknál és hősöknél igyekeztek a név által azt emelni ki, ami legfontosabb tulajdonsága volt, ami által személyiséggé vált. Hogy kézenfekvő mesebeli példákat idézzünk: Fehérlófia, Babszemjankó, Hófehérke, Hamupipőke. Hasonlókat a mi korunkhoz közelebb főleg az irodalom által megörökítve vagy felelevenítve az indián történetekben találunk: Sólyomszem, Nagy Medve meg a többiek.
A tudomány nagyon kevés, csak közvetett úton szerzett adattal rendelkezik arról, hogy az ősi társadalmakban hogyan alakultak ki az első nevek, névadási szokások. Előbb a személyneveké, s csak jóval később a családneveké. De bármely népről állítható, hogy kezdetben saját közszavaival igyekezett megnevezni közösségének tagjait. A nevek egy része aztán szokásszerűen öröklődővé, általánossá vált, és át is vették évszázadok, évezredek távolából is, mindig a saját nyelvükhöz, kiejtési szabályaikhoz idomítva alakját a neveknek. Az indiánok közt ki tudja hányadik, hányezredik Winnetou volt az, akit mi ezen a néven számon tartunk, és az első Georgiosz nevű ember óta ki tudja hány millió György, Gheorghe, Georges, Georg volt és van a világon!
Érdekes néhány ma is használatos vagy legalábbis ismeretes névnek az eredeti jelentése, mely nyilván már rég feledésbe merült ugyan, de nem árt tudni róla: például az Ábel név, melynek mai közkedveltségéhez Tamási Áron híres regénye is hozzájárult, héberül leheletet jelentett; Ábrahám – a sokaság atyja; az Adorján a latin Hadrianusnak felel meg; Aladár török eredetű, testőrhadnagyot jelentett; a Flóra latinul virágzó; István ógörögül még virágkoszorú volt: Sztephanosz; Erik a germánok nyelvében nagyrabecsült volt; Leo – oroszlán; Livius – sápadt; Péter – kőszikla; Orbán – urbánus, azaz városlakó; Olivér pedig olajfa volt az eredeti latin jelentés szerint. Jó pár név más köznyelvi szónak lett a kiindulópontja. Például Augustusból lett Augustinus s belőle származott az Ágoston néven kívül az aggastyán szavunk is.
Egyes történelmi figurák esetében már szinte vezetéknév és személynév kapcsolatot mutatnak az erényekhez, legfőbb jellemvonáshoz kapcsolódó állandó jelzők, mint: Szép Heléna, Bölcs Salamon, Nagy Sándor, Nagy Lajos, Erős Ágost, avagy: Mátyás, az igazságos, Robespierre, a megvesztegethetetlen.
(Forrás: Lászlóffy Aladár: Régi rejtély – Új talány)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése