Kulturált európai ésszel felfoghatatlan, hogy az 1944. október 17-én kezdődött népirtás a 20. század legkevésbé ismert eseményei közé tartozik. Az Európai Unióba törekvő Szerbia végre bocsánatot kért a mintegy negyvenezer magyar áldozatot követelő délvidéki népirtásért, s rehabilitálta a pusztán nemzetiségi alapon háborús bűnösnek nyilvánított, vagyonuktól megfosztott magyarokat.
A szovjet Vörös Hadsereg 1944. október elején fokozatosan vette birtokba a bánsági, bácskai, drávaszögi, szerémségi területeket. Nyomába vonultak a titói kommunista partizán alakulatok. Tito rendeletére 1944. október 17. és 1945. február vége között e területeken bevezették a katonai közigazgatást. Ez idő alatt zajlott le a magyar- és németírtás nagy része Ivan Rukovina tábornok felügyelete alatt. E likvidálásban és kínzásban a hivatalos partizánalakulatok mellett a civil szerb lakosság is részt vett. A mintegy negyvenezer magyar mellett hatvanezer német és valamennyi horvát lakost is megöltek. Csurogon, Zsabján, Mozsoron gyakorlatilag kiirtották a magyar férfi lakosságot.
Körülbelül hatvan tömegsírról tudnak, feltárás eddig alig-alig történt. Néhány példa a tömegsírok keletkezéséről. Csurogon a brutálisan megölt magyarok holttestét a dögtemetőben földelték el. Az 50-es években a tetemeket enyvgyárba vitték, és ott feldolgozták. Péterrévnél leszakadt a Tisza partfala, és amikor a földművesek mentek hazafelé, látták, hogy koponya- meg lábszárcsontok lógnak ki a falból. Kanizsán kóbor kutyák ásták ki a tetemeket.
A szerb partizánok hírhedtek voltak bestiális kínzási, kivégzési módszereikről. Embereket kettéfűrészeltek, karóba húztak, mindössze annyi bűnért, hogy magyarnak vagy németnek születtek, vagy például egy plébánosnak addig ugráltak a hasára egy asztalról, ameddig ki nem jöttek a belei.
Ezek mellett mintegy 200 ezer magyart és németet vittek a 63 Délvidéken felállított gyűjtőtáborba. E táborok abban különböztek más kommunista országok lágereitől, hogy ide elsősorban nemzetiségi alapon zárták be – többnyire családostól – az embereket. Így lett háborús bűnös a két hónapos csecsemő is!
Titóék magyarázata szerint 1944-ben csupán megtorolták az 1942. januári délvidéli razziát. De szó sem volt megtorlásról. A szerbek nemzetiségű alapú népirtást végeztek. A magyar razziában azokat próbálták felelősségre vonni, megbüntetni, akik részt vettek a partizánmozgalomban, és robbantgattak, gyilkoltak, több száz csendőrt és magyar katonát megöltek. A körülbelül 3500 – főként szerb és zsidó – halott közül becslések szerint 80 %-a – mai szóhasználattal – terrorista volt. Közülük sokan fegyveres harcban estek el, miután a magyar katonák, csendőrök tűzharcban védekeztek a rájuk támadókkal szemben. Néhány jellemző eset: A bevonuló magyar csapatokat egy nő virággal köszöntötte. Amikor egy katona át akarta venni, akkor a nő lelőtte. Elszállásolt katonákat, csendőröket éjszaka a szerb családfő (a felesége, a gyereki segédletével) vasvillával ledöfte.
Lényeges különbség a két rémtett között, hogy Magyarországon – példátlan módon – a második világháború kellős közepén felelősségre vonták a razzia irányítóit. Majd 1945 után Reis István szociáldemokrata igazságügyi-miniszter intézkedésére – a kormány és a parlament tudta nélkül – sok magyar főtisztet, tisztet kiadtak Jugoszláviának, ahol 1946-ban elítélték és kivégezték őket. Magyarország a Hideg napok c. nagyszabású filmben is elismerte a felelősségét, és emléket állított az 1942-es razzia áldozatainak.
Ezzel szemben szerb részről a kínzások, mészárlások kiötlői, végrehajtói nemzeti hősök lettek, kitüntetéseket kaptak, amiket a mai napig sem vontak vissza.
2009-ben Sólyom László magyar és Tadics szerb elnök megállapodott, hogy a két ország történészbizottságokat hoz létre az 1944–45 vérengzések kivizsgálására. Kiváló példa Katyn, ahol Sztálin parancsára jóval kevesebb lengyel katonát és civilt öltek meg a szovjet belügyisek, mint ahány ártatlan magyart, németet, horvátot a szerbek, mégis az a nemzetközi emlékezet része lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése