Albán Köztársaság vagy Albánia (albánul Republika e Shqipërisë vagy Shqipëria,
feltételezett jelentése: ’sasok földje’) Délkelet-Európában, a Balkán-félszigeten fekvő független állam. Északon Montenegró (
Albániát Szkander bég (Kasztrióta György)
negyedszázados ellenállásának köszönhetően csak 1501-ben hódította meg végleg az Oszmán Birodalom. Uralmuk alatt a lakosság nagy része iszlamizálódott,
és a feudális viszonyok konzerválásával Európa sereghajtója lett. A 19. század
végén feltámadt albán nemzeti mozgalmakat (például Prizreni Liga) a Porta sorra
leverte, de az első Balkán-háború után, 1912.november 28-án Albánia
függetlenné vált.
A Földgömb c. kiváló folyóiratban megjelent cikkemből részletek:
Albánia
és az albánok teljesen különböznek tőlünk. Igaz, a háromezer éves történelme az
albán néppel ugyanolyan mostohán bánt, mint velünk az ezeregyszáz, de mégis
másként formálta az embereket. A nagy angol költő, Lord Byron a XIX. század
elején járt albán földön, és többek között – nagyon szubjektíven – így
jellemezte őket: vad, kezdetleges emberek, a heves harcok hosszú eltűréséhez
értenek, halált jelent haragjuk, a vezért követik rögtön, tűzön-vizen át.
Manapság más problémák uralkodnak arrafelé, megdöbbenve olvassa az ember, hogy
Albániában több mint ezer gyermek él önként vállalt szobafogságban a
vérbosszútól való félelmében.
Albániának
alig van vasútja, szegényesek a települések, a szomszéd országokkal –
elsősorban az albán nemzeti kisebbséget ért atrocitások miatt – a kapcsolat
rossz, mely megmutatkozik a kevés határátkelőn is, ugyanakkor óriási az
építkezési láz, mindenfelé házak és mecsetek épülnek. (Ez utóbbira azért van
szükség, mert Albánia volt eddig a világ egyetlen állama, amely – még nem is
olyan régen – alkotmányában is deklarálta az ateistaságát, ennek megfelelően
sok mecsetet lebontottak.) Most Albánia világban elfoglalt helye – úgy tűnik –
eléggé periférikus, pedig valamikor fontos terület volt. Csak néhány példa:
hosszú ideig és sikeresen verték vissza a Római Birodalom hódító törekvéseit,
majd amikor a birodalom kettészakadt Dyrrachium (ma Durrës) kikötővárosból
indult a Via Egnatias, a Nyugat Római Birodalmat Bizánccal összekötő hadiút.
Átvonultak itt a keresztesek, területet birtokoltak az Anjouk, a Velencei
Köztársaság, a nagyszerb birodalom, majd elfoglalták a törökök. Az albán nép
életerejét bizonyítja, hogy a török birodalomnak számtalan pasát (pl. az utolsó
budai pasát, Abdullrahmant is), és 27 nagyvezírt (miniszterelnököt) adott, az
akkori világ legjobb katonáinak, a janicsároknak a többsége is a náluk szedett
gyermekadóból került ki. Most pedig mindenképpen szeretnének túllenni Enver
Hodzsa második világháború után kezdődött és negyven évig tartó posztkommunista
uralmának maradványain.
Albániáról
az átlag magyar keveset tud. Delhusa Johntól hallotta legföljebb, hogy milyen
szép, csodálatos ország Albánia, ahol a buzuki hangja szól. Ez a tudatlanság
onnan is eredhet, hogy a távolságok miatt a két nép érdekköre sohasem
keresztezte egymást, szövetséget is csak ritkán kötött. Az első kapcsolat Nagy
Lajos királyunk idejében történt, akinek fontos szövetségese volt a nagyhatalmú
albán főnemes, Thopia Károly, aki magát Albánia hercegének, és Durres
őrgrófjának neveztette. A Velence elleni közös győztes harcuk eredményeként az
1381-ben aláírt torinói békeszerződésben Lajos Magyarországhoz csatolta
Dalmáciát, Károly pedig az albániai hercegséghez Kruját és Albasant. Nem hozott
területi gyarapodást, de hosszabban tartott és mélyebb volt Hunyadi János és
Szkander bég (eredeti nevén Gjergj Kastrioti) közös fellépése az egyre
hatalmasabb és mindinkább terjeszkedő török birodalom ellen. Példaként az
1456-os évet említhetem, amikor Szkander követei útján harmincezer katonát
ígért Hunyadinak segítségül. De nem ért el a Dunához, mert a Magyarország ellen
felvonuló török hadseregből kivált jelentős erők feltartóztatták. Ez azonban
így is nagy segítség volt Hunyadinak, mert ezek a csapatok ugyancsak hiányoztak
a szultánnak Nándorfehérvárnál!
Még
egyszer találkozott a két nép történelme. Az albánok ötszáz évi török elnyomás
után (bennünket a százötven év is visszavetett az európai fejlődéstől, a mai
napig nem tudjuk behozni!) 1912. november 28-án nyerték el független
államiságukat
Ahmed
Zogut 1928. szeptember 1-én királlyá koronázták. Legényember lévén több mennyasszony-jelöltje
is szóba került. Az 1938-as tiranai évadnyitó bál egyik legfontosabb
meghívottja Apponyi Geraldine volt. Így írt erről később az akkori
grófkisasszony: „Azután találkoztam a királlyal…, és mint a mesékben, meglátni
és megszeretni valóban egy pillanat műve volt. Tudom, furcsán hangzik, de
tényleg percek alatt megszerettük egymást, és az, ami számításon alapuló
házasságnak indult, valódi szerelmi házasság lett.” Az áprilisi fényes esküvő
után a magyar sajtó tele volt ilyen címekkel: Magyar királyné Albánia trónján.
Amikor azonban 1939 áprilisában Mussolini katonái lerohanták Albániát, a
királyi pár a kétnapos Leka nevű kisfiukkal Görögországba, majd Angliába
menekült. Egyesek tudni vélték, hogy a száznál több bőröndben és csomagban a
család magával vitte a hatalmas magánvagyonát és az albán aranykincs jelentős
részét. A magyar diplomácia egyébként fellépett olasz szövetségesénél a magyar
királyné érdekében. Az akció megkezdése előtt Ciano olasz külügyminiszter
biztosította Villani római magyar követet, hogy Zogu királynak és magyar
feleségének védelmet biztosítanak.
A
királyné idejében megjelent számos cikknek ma nincs folytatása, manapság szinte
semmit sem hallunk Albániáról. Az egyetlen vékony szál Delhusa John, aki mindig
büszkén vallotta, hogy albán származású és több slágerének a szövegből és a
dallamból tudhatunk meg valamit Albániáról, a dallamkincséről. Még innen is
bíztatta az albánokat: „Ébredj Albániám, egyszer csak eljövök hozzád, Te büszke
sas-madár!” Ezt a kultúra-terjesztést, a helytállást Albániában a
rendszerváltás után magas kitüntetéssel ismerték el. (Bejegyzés készült: 2013-ban)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése