A mohácsi beszéd Olaszország szövetségét hozta - 1926. augusztus 29.

          A lassan csordogáló időben már hónapokkal előtte Magyarország a mohácsi csatavesztés 400. évfordulójának megemlékezésére készült. Ez jó alkalomnak kínálkozott a történészek, a politikusok számára, hogy a mohácsi tragédiát összehasonlítsák a nemrégiben elszenvedett trianoni békediktátummal. Mindenki elismerte mindkettő gyászos és sorsdöntő voltát, a többség arra a következtetésre jutott, hogy Trianon nagyobb tragédia a magyarság történetében.

Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, kiváló gondolkodó, a jubileumra kiadott emlékkönyv előszavában azonban reményt nyújtott a következő időkre: „a mai helyzet mégis vigasztalóbb, mert míg akkor hazánknak éppen a magyarságlakta részei, a Dunántúl és a Nagyalföld kerültek török uralom alá, addig Trianon után ez az áldott magyar föld megmaradt nekünk, amelyből erőt szívunk a regeneráció és a rekonstrukció nagy művéhez”.

A csatatéri megemlékezésen többen beszéltek, közülük néhány érdekesebb.:

– A török követ még az új emlékművek megkoszorúzása előtt: „Midőn szólásra nyílik ajkam a mai szent emlékezeti napon, itt a valaha véres csatamezőn, mely fölött hősi halált halt őseink szelleme lebeg, a faji együttérzés sugallatának engedek, amikor valamely konvencionális megszólítás helyett e bensőséges szóval kezdem beszédemet: Testvéreim! ...”

– gróf Zichy Gyula kalocsai érsek: „… Ezen a rónán […] sok ezren estek el azért, hogy megvédjék hazájukat. Mohács temetője nagy tanulságot kiált a magyar szívekbe, amely egyezik Trianon tanulságával s mely nem más, mint az, hogy Istenbe vetett rendületlen hit nélkül s az azon alapuló összetartó hazaszeretet nélkül nincs és nem lehet nemzeti jövő, nem lehet feltámadás, hanem csak pusztulás. Trianont is a hitnek és a magyar léleknek alásüllyedése előzte meg és ennek következményeként sötét éjszaka borult a nemzetre. Ma azonban dereng egy szebb jövőnek hajnala, mert okulni akarunk Mohácson. Újra magyar, újra férfi, újra keresztény akar lenni a magyar s ez az egyedüli útja és lehetősége egy szebb és boldogabb jövőnek.”

– József főherceg: „Mint a világháború egyik hadvezére […] elhoztam koszorúmat, hogy letegyem itt a 400 év óta itt nyugvó hős véreim (!) sírjára. Mélyen meghatva teszem ezt, de egyszersmind azzal a bensőséges meggyőződéssel, hogy úgy mint Mohácsból volt, Trianonból is lesz feltámadás.”

– Azonban a sok közül a történelmi szakirodalom csak Horthy Miklós kormányzó második rövid beszédét tartotta meg az emlékezetben, amit közvetlenül koszorúja elhelyezése előtt intézett a jelenlévőkhöz: „A négyszáz év előtti mohácsi tragédiát egyik nagy költőnk méltán nemzeti nagylétünk nagy temetőjének nevezte. A királlyal élén elveszett a magyarság színe-java, mártírhalált halva akkor, amidőn a nyugati kultúra védelmében fegyvert ragadott a nyugat felé törő fajrokonai ellen. Hosszú, nehéz idők múltak el, amíg végre megindult a vérkeringés az ország megcsonkított, elernyedt testében, és újra életre kelt a nemzet. Okulva a múltakon, a késő utódok mégiscsak megélték azt, hogy még egy ilyen nagy bukás után is feltámadás követte a vigasztalan reménytelenséget. Az egykori ellenségből jó barát lett. A két ősi rokon faj között ellentétek elsimultak, és helyükbe lépett a megértő barátság és kölcsönös rokonszenv. Attól a jóbaráttól viszont, akivel oly soká fűzött össze minket a déli végeken a közös védekezés életbevágó érdeke, utóbb sajnos mélyreható ellentétek választottak el. Hiszem és remélem, hogy itt is hamarosan visszatérhet a régi barátság és megértés. Ma körünkben itt van a török nemzet képviselője is, és együtt érez velünk a visszaemlékezés nekünk oly szomorú perceiben. Meghajtom fejemet a király és hős harcosai emléke előtt, és leteszem mélyen érzett kegyeletem jeléül e koszorút.”

          Az nem okozott meglepetést, hogy megemlítette a minduntalan ismételgetett szemrehányást, hogy a magyarság a kereszténység védőbástyája volt, és nem Trianont érdemelte érte, az sem, hogy lelkesített, Mohács után is felépült az ország, még a török–magyar rokonságra, a megbékélésre sem kapta fel a fejét senki, de a déli szomszédra, a „régi barátra”, és a jó viszony helyreállítására tett utalásra már felfigyeltek itthon és külföldön egyaránt. A kisantant országok egyértelműen elutasították a közeledést, mert azt látták benne, hogy éket akar verni közéjük a magyar politika. (Nem is gondolták rosszul!) A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság helyett azonban egy nagyhatalmi státusszal bíró ország érdeklődését keltette fel a beszéd: Olaszországét (Ez lényegesen nagyobb siker volt.) Erre utalt Friedrich István 1919. augusztus 7.– november 24.é. között miniszterelnök, akkor ellenzéki politikus is egy 1930 júniusában elmondott parlamenti beszédében: „Emlékszem, mikor Mohácson hallottunk egy szép beszédet, hogy menjünk Belgrád irányába. El is indultunk Belgrád irányába, de közben Rómába érkeztünk…”

          Horthy Miklós is szívesen emlékezett a mohácsi beszédére. Tíz év múlva – 1936 augusztusában – Adolf Hitlernek írt levelében ezt írta: „Mivel szét akartuk szakítani a vasgyűrűt, amely körülvett bennünket, közeledni próbáltam a szerbekhez, akik azok közé az ellenfelek közé tartoztak a kisantanton belül, akikkel pirulás nélkül kezet foghattunk. A háború előtt ellenségeink voltak nyílt sisakkal, és a háborúban jól verekedtek. Én kezdtem a közeledést egy szoborleleplezés alkalmával Mohácson mondott beszédben, majd közvetítő személyek által értekeztem Sándor királlyal. […] Nehéz helyzetünkben, hogy levegőhöz jussunk, igyekeztem valahogyan találni egy modus vivendit.”

          Közel két évtizeddel később, a portugáliai estorili emigrációjában így fogalmazott: „A kisentente összefogása, amint azt a vonatkozó szerződések nyíltan kifejezték, egyenesen és elsősorban Magyarország ellen jött létre, és csak másodsorban irányult Bulgária felé. Tekintetemet ebben a helyzetben déli szomszédainkra irányítottam. A horvátokat mint derék matrózokat és tengerésztiszteket ismertem és becsültem; nyelvüket folyékonyan beszéltem. A szerbek katonai erényei arra a várakozásra bírtak, hogy ha mint katona nyíltan szólok hozzájuk mint katonákhoz, megértésre találok náluk. Felhasználtam tehát a mohácsi csata négyszáz éves fordulóján tartott megemlékezésünket arra, hogy 1926. augusztus 29-i beszédemben emlékeztessem őket a közöttünk egykor fennállott régi barátságra és régi bizalomra. A mohácsi csata 150 évre hasonló szomorú sorsba döntött minket, mint őket a rigómezei ütközet; ennek következtében ők még hosszabb időre kerültek török megszállás alá.”