Mária Terézia trónját megmenti a magyar nemesség - 1741. szept. 11.

 „Ügyeinket minden felől veszély fenyegeti. Veszélyben ezen ország koronája., veszélyben saját személyünk és kedves gyermekeink. És elhagyatva mindenektől, a magyaroknak annyi történeti emlékek által híresztelt fegyvereihez, ősi vitézségéhöz és hűségéhöz folyamodunk, hűségökre bízzuk magunkat és gyermekeinket, erősen bízva, hogy e veszélyekben tanácsukat és segélyöket tőlünk meg nem vonandják.” (Részlet Mária Terézia 1741. szeptember 11-i beszédéből)

1741. szeptember 11-én zajlott le a pozsonyi várban azon híres jelenet, mely során a magyar rendek felajánlották „életüket és vérüket” Mária Teréziának (uralkodott: 1740–1780), trónja védelmében. Magyarország segítsége a későbbiekben döntő szerepet játszott abban, hogy a porosz és bajor támadás miatt megrendült Habsburg Birodalom sikeresen átvészelte az osztrák örökösödési háborút.

Bár III. Károly (uralkodott: 1711–1740) az 1713-ban megalkotott Pragmatica Sanctióval igyekezett elismertetni a Habsburg-ház leányági örökösödését, 1740 októberében bekövetkező halála után mégis háború robbant ki, melynek tétje a Habsburg Birodalom szétszakítása volt – Károly mentségére szóljon, hogy az első támadást Nagy Frigyes porosz király (uralkodott: 1740–1786) indította, aki semmiféle ürügyet nem keresett, egyszerűen csak meg akarta szerezni Sziléziát. Poroszország támadása után aztán I. Károly Albert bajor választófejedelem (uralkodott: 1715–1745) is hadat üzent a gyengélkedő birodalomnak, így Szilézia, Csehország és a nyugati osztrák tartományok hamarosan megszállás alá kerültek. Ezekben a válságos hónapokban Mária Teréziának jószerével nem maradt más esélye, mint a magyar rendek jóindulatára bízni birodalma sorsát, ezért szorult helyzetében – az 1741 júniusában tartott koronázási országgyűlés után – szeptemberre ismét diétát hívott össze Pozsonyba.

A beszámolók szerint a nemesek kezdetben elutasítónak mutatkoztak, a szeptember 11-i híres ülésen azonban minden megváltozott. Ezen a napon a királynő fekete gyászruhában jelent meg, és – a jelenlévők szívének megenyhítése érdekében – újszülött gyermekét, Józsefet (uralkodott: 1780–1790) is magával vitte. A délelőtt 11 órakor kezdődő tanácskozáson először gróf Batthyány Lajos főkancellár szólt a birodalom nehéz helyzetéről, majd a királynő felállt, és ékes beszédben segítséget kért az összegyűlt rendektől. Tökéletesen megkreált jelenet volt ez: a nemes urakkal szemben ott állt egy gyászruhába öltözött védtelen nő, aki ráadásul egy újszülött gyermek édesanyja is volt egyben. Mária Terézia ráadásul – a rossz nyelvek szerint csípésekkel – arra is rábírta a pár hónapos József főherceget, hogy a megfelelő pillanatban sírva fakadjon, ilyen szívszorító helyzetben pedig egyszerűen nem lehetett nemet mondani. A meghatódott nemesek a beszédet félbeszakítva, „vitam et sanguinem”, azaz „életünket és vérünket” felkiáltással felajánlottak segítségüket a bajba jutott királynőnek, ezzel megmentették a Habsburg Birodalmat.

Így szólt a legenda, és akkor most lássuk a tényeket: először is, le kell szögeznünk, hogy a fent leírt történet javarészt igaz, azonban – a hiedelemmel ellentétben – a csecsemő József főherceg ekkor még nem tartózkodott Pozsonyban, tehát sírásával sem hathatta meg a magyar rendeket. Nyilvánvaló az is, hogy a királynő szorult helyzete hatást gyakorolt a jelenlévő nemesekre, ugyanakkor a politikusok – már akkor is – jóval racionálisabban gondolkodtak annál, hogy pusztán lovagiasságból felajánlják segítségüket. Ezt bizonyítja a nevezetes felkiáltás végére odabiggyesztett dacos mondatocska is, hogy „sed avenam non”, vagyis „de a zabunkat nem”, mely egyúttal a korabeli nemesi felfogást is tökéletesen tükrözte. A rendek a valóságban nagyon is komoly árat szabtak azért, hogy jóváhagyják Mária Terézia kérését: a pozsonyi diétán visszavonatták III. Károly néhány kedvezőtlen intézkedését, megerősítették a rendi és nemesi jogokat, biztosították a birtokok adómentességét, emellett pedig kiharcolták csapataik számára a magyar vezényleti nyelvet is. Az „alku” rájuk eső része a szeptember 12-i ülésen teljesült, amikor a felajánlott hadtestek mellett egy 1000 fős testőrséget is állítottak a királynő mellé.

Mária Terézia viszont, ha kevésbé regénybe illő módon is, de elérte célját, megszerezte Magyarország támogatását, a felállított 11 huszárezred pedig oroszlánrészt vállalt abban, hogy az 1748-ban befejeződő háború után a Habsburg Birodalom – még ha Szilézia nélkül is, de – fennmaradhatott. Miután történelmi emlékezetünk a Habsburgokat számos vonatkozásban negatív színben tünteti fel, újra és újra felmerül a kérdés, hogy miként fordulhatott elő, hogy éppen a rebellis magyarok nyújtottak segédkezet a dinasztiának. Bár ezt sokan pusztán a pozsonyi jelenettel akarják megindokolni, a döntés ennél sokkal prózaibb okokra vezethető vissza: először is arra, hogy két évvel a fenti események előtt a Habsburgok vesztes háborút vívtak a törökök ellen, a hódoltság emléke és újabb lehetősége pedig kellő félelemmel töltötte el a magyarokat ahhoz, hogy kitartsanak a birodalom mellett. Fontos körülmény volt az is, hogy Mária Teréziával szemben egyetlen lehetséges királyjelölt sem jöhetett szóba – Rákóczi még 1735-ben meghalt –, újabb háborút pedig senki nem akart egy éppen csak a fejlődés útjára lépett országban. Így aztán belátható, hogy akkor és ott a magyar rendek racionális döntést hoztak, még akkor is, ha – egyes történelmi helyzetekben – azt az utókor mélységesen megbánta.  (RUBICONLINE; Szerző: Tarján Tamás)