Fő műve a Dekameron (jelentése: “tíz nap”; 1348-1353), száz novellát tartalmazó gyűjtemény. Az olasz “novella” szó “újdonságot” jelent, érdekes hírt, különös történetet. Boccaccio műfaja a természetesség, a valóság közvetlen visszaadásának látszatát kelti (mindig valóságos hallgatóságnak mesél valaki), s gondosan előkészíti a fordulópontot.
Az elbeszélések sorozatát külön novella vezeti be és zárja le, s ez keretbe foglalja az egész művet. Az egyes novellák között rövidebb-hosszabb összekötő szövegek – olykor újabb történetek találhatók. – A Dekameron kerete a következő: az 1348-as pestisjárvány idején hét ifjú hölgy és három fiatalember találkozott a firenzei Santa (kiejtve: szanta) Maria Novella templomban, s úgy döntöttek, hogy elmenekülnek a városból a járványhalál elől egy vidéki villába, s ott érdekes történetek elbeszélésével fogják az időt eltölteni. Tíz nap alatt a tíz résztvevő mindegyike naponta egy-egy történetet mesél el az arra a napra megválasztott “királynak” vagy “királynőnek” a vezetése alatt, és utasítása szerint. A naponta elmondott 10–10 novella egy–egy meghatározott, elre megadott téma köré csoportosul.
A Dekameronban a szerelmi–erotikus és az ironikus–szatirikus novellák uralkodnak. Boccaccio jókedvű humorral mutatja be kora világát, sajátos erkölcseit. A középkort már–már múltnak tekinti, s a felvilágosult reneszánsz ember szemével nézve mulatságosnak tartja furcsa szokásait, intézményeit. Humanista írói világképének középpontjában a földi élet minél örömtelibb, minél ésszerűbb kihasználása áll. Ebből a világból már hiányzik a pokoltól való félelem tudata, a “bűnök” más megítélés alá esnek, mint pl. Danténál. A szerelem a novellákban őszinte, szabad, a korábbi kötöttségeket nem tűrő és nem ismerő érzelemmé, a boldogság forrásává válik. Az író jókat kacag a vén, babonás, együgyű férjek rovására. A házasfelek hűtlensége, a házasságtörés nem háborítja fel, ha ez érdekházasságot, nem szerelmen alapuló viszonyt szakít szét. Nem tiszteli a cellák, kolostorok lakóit sem: az emberi természet bennük is diadalmaskodik, s talán ők vágyakoznak legmohóbban a testi örömökre.
Több mulatságos, ízes történetének főhőse az együgyű városi figura, Calandrino (ejtve: kalandrinó), akivel kavicsot szedetnek láthatatlanná tevő varázskő gyanánt, akivel elhitetik, hogy állapotos, és gyereket fog szülni, s akivel mindenféle bitangságot művel a két tréfacsináló festő, Bruno és Buffalmacco (ejtve: buffalmakkó). – A legtöbb novella városi–polgári környezetben játszódik: megjelennek a csalafinta, agyafúrt kereskedők, a pórul járt jogászok, a felültetett, beképzelt, szipolyozó orvosok, s ott vannak a szegény, babonás certaldói (ejtve: csertaldó) parasztok is, akiket ugyancsak rászedett a vörös hajú, apró, ravasz barát, Frater Cipolla (ejtve: csipolla).
Boccaccio elítéli a fösvénységet, a kapzsiságot, az öncélú gazdagságot; szerinte a vagyonnak az életet kell szolgálnia. Sokra becsüli a friss észjárást, a furfangos okosságot, a természetes ügyességet. Hősei gyakran nehéz helyzetből szabadulnak meg egy–egy találó szóval, tréfás ötlettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése