2016. december 24., szombat

A vendégeim vagytok karácsonyra. Mindenki azt visz el belőle, amit akar, és annyit, amennyit nem röstell.

marhavelős csontleves

 csirkecomb tepsiben

 csirkecomb zöldségágyon

 grill

 hidegtál

 hidegtál

 kolbásszal töltött karaj

 kolbász hölgyeknek

 könnyű reggeli

marhasült

 töltöttkáposzta

 vegetáriánusoknak ajánlom

 sonkás tészta

 gyenge étkű gyerekeknek kedvcsináló

a húsos ételeket savanyúsággal kedvelem 

édesség a javából

levezetőnek, ha még bírtok enni

a jó bográcsos sem maradhat ki

H. Barbócz Ildikó: Satu-karácsony


Adventben jártunk, amikor olvastam egy újságcikket Ózdról, az ott készített fotósorozatról, s ez egy kis időre visszarepített a múltba. Azért is érdekelt a téma, mert ebben a városban kezdtem a pályafutásomat. Az Ózdi Kohászati Üzemeket nem lehetett kikerülni, minden ember közvetve vagy közvetlenül kapcsolódott hozzá, nem kellett ahhoz a gyárban dolgozni három műszakban. A folyamatosan termelő üzemben óriás vaskohók tátották mindig éhesen a szájukat, betelhetetlenül és félelmetesen. A föl-fölcsapó, soha ki nem alvó tűznyelvek elviselhetetlen hőséget árasztottak magukból a munkásemberek, a kohászok, az olvasztók felé, akik ezt a meleget nem a családi tűzhely melegeként élték meg nap mint nap, hanem ez volt szó szerint a bőrükön érzett, perzselő iszonyat, néha az életüket is veszélyeztető, kiszipolyozó veszedelem. Mely ugyanakkor a munkát is adta nekik, a kínkeserveset, a piszkosat, mely mégis tisztes szegénységben pergetett életet nyújtott az egész család számára.

Ahogyan a bélapátfalvi cementgyártól szürreálisan szürke lett a táj évtizedekig, az ózdi kémények alatt vörös por szállt a frissen kiteregetett ruhákra, a gyerekek vörös porba rajzolták az el-elhomályosuló napot. Én csak ezeket a vigyázzállásban felsorakozott, füstöt okádó Gyár úti kéményeket ismertem közelebbről, az acélóriások közt futó, tekergő csőkígyókat. A tövében tanítottam, s a vörös por meg a fojtogató levegő megszokhatatlanul az ott töltött élet részévé vált. Mint ahogy az iskola falain kívül a gyermekek szüleivel, a munkásokkal való találkozás a „gyújtón”, a „faluban”, az utcán.

Ezeket az emlékeket tehát a már említett újságcikk hozta felszínre bennem, amely Benkő Imréről szólt, aki 25 éven át fényképezte fekete—fehérben az acélvárost, „fényképezte a munkásokat, a sokat megélt arcokat, a fojtogató, komor, olykor szürreális tereket, az acéllávától fényes üzemcsarnokokat, a műhelyfalakra ragasztott, naptárakból kimetszett álomnőket, a munkáskarácsonyt, ahol egy satuba fogott karácsonyfa körül ünnepeltek a brigádtagok”. A cikkből teljes erővel megragadott ez a többszörös szószerkezet: „satuba fogott karácsonyfa”. Rögtön meg is alkottam a magam összetett szóváltozatát: satu—karácsony, és napokig ízlelgettem, morzsolgattam ezt a kifejezést. Nem tudtam tőle elszakadni, sőt egyre határozottabban belém fészkelődött, már szinte láttam magam előtt ezt a fát, amely csupasz ágaival, díszítetlenül a pad fölé emelkedett. Távolról beszűrődő piros—sárga tűzkígyók világították, tekeregtek körbe—körbe rajta, a lángos csillag természetszerűen ragyogott a tetején. És mindaz ott csüngött a fán, amit ezek az emberek odaképzeltek maguknak az otthoni karácsonyfáról. Egyet nem láttak: az otthon gyertyát gyújtó kedveseik, gyermekeik szemét, de szívük érezte a pici szorítást, mely a távoli szeretetből sugárzott feléjük. A munkások így is megérezték talán az angyalok jelenlétét, hallhatták örömteli harsona-zenéjüket, s ők maguk is rázendíthettek tétova, dörmögő, csiszolatlan hangjukon: „Mennyből az angyal…”.

És a kohászati üzemek egy félreeső zugában könnyes öröm csillogott akkor a fáradt szemekben, a betlehemi fény egy pillanatra erősebben világított az acélöntő láváinál, az ünneplő munkások közös együttléte mindenkit felmelegített, s ehhez elég volt egy fenyőfa a satuba fogva a maga puritán, zöld egyszerűségében, mely mégis beteljesíthette szentestén a csodát.
 (Az írás a következő újságcikk felhasználásával készült:
Trencsényi Zoltán: Fekete—fehérben: feketén—fehéren
Népszabadság, 2013. december 10.)
Fotó: H. Barbócz Ildikó

Állatok barátsága görbe tükörben













Karácsonyfa díszítési ötletek












Életfa, karácsonyfa 2. rész

                   A mai karácsonyfa elterjedését az nehezítette, hogy e nap környékén szerte Európában, így hazánkban is állítottak életfát, illetve termőágat. Ez a megújuló természet ősi, mágikus jelképe, mely a keresztény hagyományban bibliai elemekkel is gazdagon ötvöződött. Lehetséges, hogy a karácsonyi termőágat a középkori magyarság kincs néven emlegette – állítják egyes néprajzkutatók. A horvátok ugyanis kincsnek nevezik a hasonló rendeltetésű ágakat, és magyar eredetűnek tartják. Aranyozott mogyoróval díszítették, amelyet a szoba mennyezetére függesztettek, mintha az égből nőtt volna ki. Más értelmezésben a földre szálló, emberek közt szállást kereső kis Jézust jelképezte. A karácsonyfa elterjedése előtt a Dunántúlon is zöld ágakat, borókát, fagyöngyöt függesztettek a gerendára, legtöbbször koronájánál fogva.
            A Balaton környékén a lakodalmas asztalnak még a múlt században is állandó dísze volt az életfa. A bojtorján kóróját vagy a bürök ágát finoman betekerték tésztával és megsütötték. Ezután teleaggatták gyümölccsel, pereccel és minden finomsággal. Az asztalfőre állították, ahol a násznagy mellett egy megbízott legény is vigyázta.
            A fenyőfa ősi elemek összekapcsolása. A zöld ág az életet szimbolizálja, a régi hiedelem szerint véd az ártó szellemektől. A tudás fáját is jelenti, s így az Ádám–Éva-epizód kellékeként szerepel. Sok helyen ezért van rajta alma. A manapság ráaggatott papírlánc, angyalhaj halványan idézi a kígyót. A fény, a gyertyagyújtás a termékenységet jelképezi. Gyertyadíszről azonban először csak 1757-ben történik említés. A karácsonyi adakozás a karácsonyfa állításánál is újabb. Adományt régen a kántálók, betlehemezők, köszöntők kaptak, azok is ételfélét, legfeljebb egy kis pénzt. Eleinte általában a karácsonyfa és a rajta lévő nyalánkságok jelentették az ajándékot is, a ruhafélék, a játékok nagyon új keletűek.
(A Veszprém megyei Maratonban, 1998. dec. 17-én megjelent írásom.)