2018. június 16., szombat

Galambos Tamás: Nagy Imre újratemetése

Galambos Tamás (Budapest, 1939. november 18.) ezt a 150x108 centis festményt másfél hónap alatt készítette. A művész magát posztnaivnak vallja, és azt mondja: iróniával fest….„A hat koporsó mellett díszsorfal áll. Ők részt vettek Nagy Imre elítélésében, majd utána magas pozíciókba kerültek. Ez a kaméleon filozófia az, amit nem szeretek. Nem akartam személyeskedni, ezért arc nélküli egyedeket festettem.
A kaméleon annak szimbóluma, hogy sok minden a régi maradt. Rengeteg dokumentumot néztem, valóságosak a festményen ábrázolt alakok, tárgyak. A vörös ég a kommunizmus filozófiáját szimbolizálja, ami még mindig felettünk lebeg.”

A pulpituson egy fiatal szónok az egyetlen, akinek van arca. Ő a meséből ismert, igazmondó kisfiú, az ártatlan, őszinte romlatlanság. Ez esetben Orbán Viktor. Azért kellett odafestenem arccal a miniszterelnököt, mert akkor kimondta, hogy ki az oroszokkal, és ezzel óriási hatást ért el. Vívódtam, hogy ráfesthetem-e, de így hiteles. Nem vagyok hízelgő típus. Orbán Viktort nem ismerem személyesen, de örülnék, ha megmaradna lelkileg annak a kisfiúnak – fogalmazott a művész. Azt ő is fontosnak tartotta elmondani, hogy soha eddig nem kapott állami megbízást, soha nem volt benne egyik „pikszisben” sem. (Vasárnapi Hírek)

Galambos Tamás munkássága

Első kiállítását 1960-ban rendezték a Képzőművészeti Főiskolán, ahol már jelentkezik sajátos, senki máshoz sem hasonlító stílusával, egyéni kifejezésmódjával. Nem kapcsolódott a 6o-as és 70-es évek egyetlen ún. divatos irányzatához sem. Ehelyett inkább saját, összetéveszthetetlen kifejezési nyelvet alkotott magának, amelyet post-naivnak is neveznek, korai munkáit pedig gyakran a kelet-európai pop-arthoz sorolják. Alkotásainak főbb témái: a természet mikró és makrovilága, az antik és keresztény mitológia történései, valamint az emberi természet, társadalom és politika szarkasztikus ábrázolása. Közel száz egyéni kiállításon szerepeltek alkotásai, amelyek többsége neves könyvkiadók illusztrációiként is ismertek. Legtöbb egybegyűjtött munkája, különálló Galambos Gyűjtemény keretében, a Toyama-i (Japán) Nishida Múzeum tulajdonában van. (Wikipedia)

Galmbos Tamás ars poeticája

„A festés számomra örökös szellemi kötéltáncot jelent a fikció és realitás, a szép és rút között. A mese mindig csak kifejezési forma, hogy annak segítségével minél több ember számára érthetően beszéljek a máról és mondjak véleményt a világról” (Wikipedia)

Nagy Imre, Maléter Pál, Gyimes Miklós kivégzése és újratemetése napjára - június 16.

Romániai deportálása alatt Nagy Imre írásba foglalta a forradalommal kapcsolatos gondolatait. Kádár János bábkormányáról azt írta: „Van-e a szolgalelkűségnek alávalóbb megnyilvánulása, mint az októberi események ellenforradalommá alacsonyítása, a magyar nép legnemesebb törekvéseinek bemocskolása?... A mainál szolgalelkűbb vezetése még aligha volt az országnak és a pártnak.
            A magyar nemzeti érdekeket éppúgy nem képviselik, mint hazaáruló elődjeik, akiknek nyomdokain haladnak, és méltó utódaiknak bizonyultak… A magyar nemzeti tragédia Rákosival indult el, és Kádárral teljesedett be. Olyan bűnt követett el a nemzet ellen, amelyet ő már nem tehet jóvá soha: hazaáruló.”
Nagy Imre a szovjet vezetést sem kímélte: „láthatjuk, miért volt szükség az ellenforradalmiság hazug koncepciójára. Azért, hogy ezzel indokolja és magyarázza a szovjet kormány és az SZKP a semmivel sem indokolható és meg nem magyarázható fegyveres beavatkozást, az ország megszállását, a törvényes nemzeti kormány elleni összeesküvést és annak fegyveres elűzését.” (Nagy Imre: Snagovi jegyzetek)

            Nagy Imrének nem volt illúziója a konstruált per végkifejletét illetően, így kegyelmet sem kért. A kihirdetett verdiktre ekként reagált a zárt tárgyaláson: „A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indokolását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb, vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelyek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben, nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

            Az ítéletet – fellebbezés kizárásával – 1958. június 15-én 17 órakor hirdették ki, majd még aznap este 23 órakor közölték az elítéltekkel, hogy másnap, június 16-án már ki is végzik őket, mivel egyiküket sem tartják „kegyelemre méltónak”. A három elítéltet hajnali 5 órakor vezették a vesztőhelyre. A kivégzési jegyzőkönyv rögzíti: „a kiküldött bíró az elítélteket az ítélet végrehajtása céljából átadja az ítéletvégrehajtónak azzal, hogy teljesítse a kötelességét. Az ítéletvégrehajtó és segédei Nagy Imre elítélt kivégzését 5 óra 9 perckor, Maléter Pál elítélt kivégzését 5 óra 12 perckor, Gimes Miklós elítélt kivégzését 5 óra 14 perckor megkezdték, és annak befejezését a kiküldött bírónak jelentették. Kiküldött bíró felhívja az orvosokat, hogy a halál beálltáról győződjenek meg. Az orvosok jelentik, hogy Nagy Imre elítélt szíve 5 óra 16 perckor, Maléter Pál elítélt szíve 5 óra 24 perckor, Gimes Miklós elítélt szíve 5 óra 28 perckor megszűnt dobogni… Fél óra múlva a kiküldött bíró utasítására az orvosok az elítélteket újra megvizsgálták és jelentik, hogy a halál bekövetkeztét ismételten megállapították. Kiküldött bíró az eljárást befejezettnek nyilvánítja azzal, hogy a végrehajtás során felmerült 120,- Ft orvosi költség a költségjegyzék alatt nyert feljegyzést.” A nyilvánosság csak a Nép­szabadság másnapi, június 17-ei számából értesült Nagy Imréék elítéléséről és kivégzéséről.

            A „temetés” is titokban történt. Először a helyszínen, a Kozma utcai Kisfogház udvarán földelték el az áldozatokat, kiselejtezett irodabútorokat és limlomokat hányva nyugvóhelyük fölé. Innét szintén titokban, 1961 februárjában a holttesteket (köréjük kátránypapírt drótozva) a szomszédos új köztemető 301-es parcellájába szállították át, ahol hamis nevek alatt (Nagy Imrét „Borbíró Piroska” fedőnéven) ismét jeltelen sírokba ásták el. Ez a gazzal benőtt, félreeső parcella volt a megtorlás számos áldozatának nyugvóhelye, ahol egészen az 1989-es újratemetésig jelöletlen, azonosíthatatlan sírok rejtették a földi maradványaikat. Csak a több tucat besüppedt gödörből lehetett sírokra következtetni.

            A sírok felkutatása 1988-ban kezdődött, Nagy Imréék újratemetésére 1989. június 16-án került sor. A Legfelsőbb Bíróság 1989. július 6-án megsemmisítette a korábbi ítéletet, és felmentette a vádlottakat. A per iratanyaga csak tizennyolc évvel később, 2008-ban, és csak civil erőfeszítésre – az OSA Archívumnak és az 1956-os Intézetnek köszönhetően – vált nyilvánossá.

(Forrás: Hetek)

Boccaccio születésnapjára - Bemutató a Dekameronból

A sólyom feláldozása
A Dekameron darabjai közül az egyik leghíresebb az ötödik nap kilencedik novellája.

A Boccaccio-novelláknak nincs címük, de az író afféle címközleményben összefoglalja mindegyik történetének summázatát. Ennek az elbeszélésnek a rövid foglalata – az író szavaival – a következő: “Federigo degli Alberighi (ejtve: federigó delji alberígi) szerelmes, de nem nyer viszontszerelmet, és az udvarlásban eltékozolja minden vagyonát, csupán egy sólyma marad; mivel pedig egyebe nincs, ezt tálalja fel ebédre hölgyének, ki meglátogatja; ki is mikor ezt megtudja, megenyhül irányában, feleségül megy hozzá, és gazdag emberré teszi.”
Az “igaz történet” kivonata arra figyelmeztet, hogy nem maga a cselekmény, annak kimenetele a fontos – hiszen a megoldás már adva van -, hanem valami más. Ez a “más” nagyjából abban foglalható össze, hogy milyen ember és miképpen él Giovanna (ejtve: dzsovanna) és Federigo, hogyan lehet boldog valaki, mi ennek az ára.
Az elbeszélés során megtudjuk, hogy monna Giovanna erényes férjes asszony, hűséges feleség, szerető anya, s rá se hederített mindarra, mit Federigo a kedvéért tett, soha még csak egy pillantást sem juttatott neki. Úgy él tehát, ahogy kell. Ezzel szemben Federigo eltér a korabeli társadalom értékrendjétől: férjes asszonyt ostromol, eltékozolja vagyonát, szegénységbe zuhan, s elrontott életének már csak két szenvedélye maradt: változatlan szerelme monna Giovanna iránt s ragaszkodása sólymához. Giovanna férje halála után sem méltatja figyelemre az elszegényedett és hírhedtté vált, de a kedvéért mindenre képes Federigót, csak gyermeke kezd barátkozni vele, aki játszadozik a férfi “madarával és kutyáival” (a véletlen folytán Giovanna Federigo kis birtoka közelében nyaral fiával).
Federigót és Giovannát végső soron a gyermek hozza össze. Az asszonyon győz az anyai szeretet, s minden ellenérzése dacára “csak úgy séta örve alatt” elmegy Federigóhoz, hogy beteg gyermeke számára gyógyulást ígérő ajándékként elkérje tőle legféltettebb kincsét, a sólymot. A szerelmes férfi most is “hibásan” cselekszik: előbb adja oda a madarat, mintsem Giovanna kérné. “Ott a hölgy előtt sírva fakadt”, mivel a szeretett hölgy kérését már képtelen volt teljesíteni.
Boccaccio bizonytalanságban hagy afelől, hogy a beteg gyermek bánatában halt-e meg vagy nem: “Az pedig, akár bánatában, hogy a sólymot nem kapta meg, akár betegségében, mely talán mindenképpen ily véget ért volna, kevés napok múltán anyjának mérhetetlen fájdalmára elköltözött az életből.” A hosszas előkészítés mégis azt sejteti, hogy a beteg kisfiú halála Federigo végzetes hibájából következett be. Mindebből logikusan az következnék, hogy az asszony végleg elfordul az őt hiába ostromló férfitől. Monna Giovanna azonban ezúttal nem úgy cselekszik, ahogy várnánk tőle. Utolsó lépése eltér addigi viselkedésétől: bátyjai figyelmeztetései, csúfolódásai ellenére férjhez megy régi hódolójához, s Federigo eléri célját: nemcsak boldog, hanem gazdag is lesz.
A novella egyik tanulsága az lehet, hogy a kitartó, őszinte és önfeláldozó, igazi szerelem előtt lehullanak az akadályok, a nagy érzelem megkapja jutalmát. Federigo valóban célhoz ér, de diadalának a férj és a gyermek halála az ára. S ha ebből a nézőpontból vonjuk le a tanulságot, akkor azt kell mondanunk, hogy a hűség, a kitartás és az önfeláldozás nem szükségképpen, hanem csak véletlenül, szerencsés esetben kapja meg a maga jutalmát.
A novellának jellegzetesen “reneszánsz” vonása, hogy a mesélő Királynő arra figyelmezteti a hölgyeket: szerelmüket a maguk jószántából adják jutalomként arra érdemes férfiaknak, s ne engedjék, hogy csak a vak szerencse vezérelje őket.
A Dekameron célja elsősorban az olvasóközönség könnyed szórakoztatása volt, de emellett természetesen egy új, evilági erkölcsi felfogás népszerűsítését is szolgálta.
(A Boccaccio-idézeteket Révay József fordításában közöltük. – A novellaértelmezés alapja Szávai János tanulmánya volt; in: Boccacciótól Salingerig. Tankönyvkiadó, Bp) (Forrás: Érettségi Portál)

2018. június 15., péntek

Az élet útja

Az élet útja járművel






Ötletek az egészséges életmódhoz






Erkel Ferenc emlékére halála évfordulóján - 1893. június 15.

Erkel Ferenc (Gyula, 1810. november 7.Budapest, 1893. június 15.) mint zeneszerző a magyar zenetörténetben azt a helyet tölti be, mint az orosz (nemzeti) zenében Glinka, a lengyelben Moniuszko, vagy a cseh muzsikában Dvorák és Smetana. Műveit a nemzeti hagyományok ápolása, a dallamkincs, a dal- és táncformák megőrzése, azok európai (elsősorban az olasz és francia, kisebb mértékben a német) stílusjegyekkel való ötvözése jellemzi (ennek egyik legismertebb példája a Hunyadi Lászlóba utólag komponált La Grange-ária). Erkel azon munkálkodott, hogy egyedülálló magyar operastílust teremtsen, és ennek érdekében a magyar nyelv sajátosságait építette a recitativókba, illetve magyaros táncjeleneteket írt operáiba (csárdások és verbunkosok).
A zenetörténészek szerint a Hunyadi László a magyar nemzeti opera első remekműve. Míg a korábbi operája, a Bátori Mária a verbunkos és népies magyar műdalokat ötvözi a hagyományos, elsősorban Bellini, Meyerbeer által képviselt stílussal, addig a Hunyadi Lászlóban már egyértelműen a magyaros stíluselemek határozzák meg a zenét. Ugyanez észlelhető a Bánk bánban is, amelyben az olaszos bel canto elemek csak néhány részletre korlátozódnak. Ebben az operában a magyar jelleget erősíti a hangszerelés és a zenekar speciális hangszerei: a citera, a cimbalom, az oboa és a viola d’amore. A Dózsa György című operája azonban már szakít az Erkel-operák korábbi hagyományaival, és a szólórészletek, zárt számok helyett az együttesek és a nagy ívű kórustablók veszik át a vezető szerepet. Ez a szerkezet a következő operájában a Brankovics Györgyben érik majd be, ott jól megtalálva a zárt számok és a kórusok közti egyensúlyt. A Brankovicsban már megjelenik a wagneri deklamáció (énekbeszéd) és a vezérmotívum, ebben a zene magyaros vonásai, a verbunkosra épülő jelleg háttérbe szorul.
Operái mellett említésre méltó az Ünnepi nyitánya, kórusművei (A magyarok istene, Magyar cantate, Magyar király-himnusz, Gyászkar, Buzgó kebellel stb.), dalai, hangszeres és zenekari darabjai (pl. a Marche hongroises), valamint a népszínművekhez és színdarabokhoz írt kísérőzenéi. Igen jelentős operaszervezői-vezetői tevékenysége is, Verdi, Donizetti, Rossini, Meyerbeer, Halévy, Auber több művét az ő irányítása idején mutatták be Magyarországon.
Gyermekei közül legidősebb fia, a karmester és zeneszerző, zeneakadémiai tanár, Erkel Gyula (1842–1909), a zenetanárként működő Erkel László [1844–1896], valamint az ugyancsak zeneszerző és karmester Erkel Sándor (1846–1900) folytatta a családi hagyományokat.
A Kerepesi temetőben található sírja méltó életművéhez (szobrász: Kallós Ede, építész: Márkus Géza)
(Erkel Ferenc életéről, emlékezetéről november 7-i bejegyzéseimben olvashat)

Antonescu román diktátor születésnapjára - 1882. június 15.

Egy újabb csemegével kedveskedem történelmet kedvelő olvasóimnak. Bemutatom Ion Antonescu (1882. június 15.1946. június 1.) román diktátort, aki mindent megtett Adolf Hitler kegyeiért. Egy érdekesség: Hitler senkitől nem kért tanácsot, de egyszer még az a csoda is megtörtént, hogy a térkép fölé hajolva, a hadihelyzet megbeszélése közben kikérte Antonescu véleményét.

Katonai pályán

Pitestiben született. Fiatalon katonai pályára lépett, francia katonai iskolába járt, majd a hadseregbe került. 1907-re hadnagyi rangban szolgált, amikor részt vett egy Galac körüli parasztfelkelés leverésében, miközben kegyetlenségével és kezdeményezőkészségével felhívta magára felettesei figyelmét. 1911-ben elvégezte a hadi akadémiát, és az 1913-as II. Balkán-háborúban elnyerte a legmagasabb román hadikitüntetést.
Amikor 1914-ben kitört az első világháború, Románia semleges maradt, és csak 1916. augusztus 27-én lépett be a harcba az antant-hatalmak oldalán. Eleinte rosszul alakult számára a háború: a központi hatalmak elfoglalták Bukarestet és megsarcolták Romániát. A helyzet csak az antant győzelmével fordult jóra. Antonescu a háború alatt egy Prezan nevű parancsnok hadseregének volt hadműveleti főnöke, majd a győzelem közeledtével már az egész román haderő hadműveleteiért felelt. A győzelem után Románia területe több mint kétszeresére nőtt, mivel 1919-ben elismerték igényét Erdélyre, Bukovinára és Besszarábiára. A sok más nemzetiségű jelenléte a román nacionalista sovinizmus és antiszemitizmus erősödését vonta maga után. 1922 októberében I. Ferdinándot Nagy-Románia királyává koronázták. 1923-ban új alkotmányt adtak ki, ami az országban erős, centralizált hatalmat hozott létre: a király joga volt a miniszterelnök kinevezése is.
Antonescu 1922-ben Párizsban volt katonai attasé, majd 1923–1926 között Londonban töltött be hasonló funkciót. Bár magát esküdt antiszemitának tartotta, londoni évei alatt feleségül vett egy francia zsidó nőt, akitől még gyermeke is született, bár hamarosan elváltak, és a gyerek is korán meghalt. Közben 1924-ben Romániában betiltották a kommunista pártot annak szovjet kapcsolatai miatt, de a mozgalom tovább működött illegálisan.
Az 1929 októberében kitört gazdasági világválság hatalmas csapást mért Románia döntően agráralapokon álló gazdaságára. Ez a harmincas években a vérmesen idegengyűlölő Vasgárda megerősödéséhez vezetett. A gárda tagjai, a „légionisták” háborút hirdettek a kommunistákkal és a zsidókkal szemben, zaklatták és bántalmazták őket a nyílt utcán, illetve titokban politikai gyilkosságokat terveltek ki, és hajtottak végre. 1930-ban meghalt Ferdinánd király, utódja II. Károly lett.

Vezérkari főnök és hadügyminiszter

1934-ben Antonescu tábornokká lépett elő, és a román hadsereg vezérkarának főnöke lett.
Franciaország nyomására 1933-ban hivatalosan feloszlatták a Vasgárdát, de az a valóságban tovább működött „Mindent az Országért” (Totul Pentru Ţară) néven. A Gárda hamarosan a náci Németország támogatását is élvezhette, és a legnagyobb hatású balkáni szélsőjobboldali mozgalommá nőtte ki magát, miközben erőteljesen hozzájárult Románia politikai életének destabilizálásához. Az 1937-es választásokon 16%-ot ért el, és 66 parlamenti székkel a harmadik legnagyobb párttá vált. A király részvételükkel alakíttatott koalíciós kormányt, ami kitiltotta a zsidókat a hadseregből és a civil szférából, megtiltva számukra a tulajdonszerzést és bizonyos szakmák gyakorlását. Antonescu e kormány hadügyminisztere volt.
1938-ban a politikai zűrzavart látva II. Károly felfüggesztette az alkotmányt és diktátorrá lépett elő (február 12.). Szigorú cenzúrát vezetett be, megerősítette a rendőrségi felügyeletet és a kisebbségek ellen is intézkedéseket foganatosított. A tavasz folyamán több vasgárdista vezetőt elfogtak, és kivégeztek.
De a háború kitörése után II. Károly egy Vasgárda vezette felkelés elkerülése érdekében ismét felfüggesztette az alkotmányt, és 1940. szeptember 4-én Ion Antonescu hadügyminisztert nevezte ki miniszterelnöknek. Ő azonban hamarosan lemondatta a királyt a trónörökös, Mihály javára. Horia Simával, a Vasgárda vezetőjével együtt megalakította a „Nemzeti Légionárius Kormányt”, aminek Antonescu Conducător (vezér) a feje, Sima pedig a miniszterelnök-helyettese volt.
Antonescut 280 000–380 000 zsidó halálért tartják felelősnek. A háború lezárulása idejére a román emberveszteség majdnem egymillió főre rúgott. Antonescut „a nemzeti árulás peré”-nek elnevezett háborús perben 10 társával együtt május 17-én halálra ítélték, majd június elsején agyonlőtték 
(Holnap folytatom) (Forrás: Wikipedia)

2018. június 14., csütörtök

Focihumor a világbajnoksághoz









Tavaszi zöldséges rostélyos

Hozzávalók
- 80 dkg marhahátszín
- 4 gerezd fokhagyma
- 2 evőkanál mustár
- fél dl olaj
- 2-2 szál sárgarépa, fehérrépa
- 15 dkg csiperkegomba
- 1 csokor zöldhagyma
- 1 csokor petrezselyem
- durvára tört színes bors
- só


Elkészítés
A hátszínt vágjuk ujjnyi vastag szeletekre, sózzuk, borsozzuk színes borssal, kenjük meg zúzott fokhagymával és mustárral. Forró olajban minden oldalukat süssük pirosra. Karikázzuk fel a répákat, a csiperkét és a hagymát, majd szórjuk tepsibe. Sózzuk, borsozzuk, és szórjuk meg aprított petrezselyemmel.
Fektessük rá az elősütött hússzeleteket, öntsünk alá két deci vizet, és alufóliával letakarva, 200 °C-os sütőben pároljuk puhára. Tálaláskor a párolt zöldségeket halmozzuk tányérra, rá a hússzeleteket, és forrón kínáljuk.
(Forrás: 109.HU)

Érdemes elgondolkodni rajtuk