2016. november 5., szombat

H. Barbócz Ildikó: Őszi sorok a Balatonról

Este még frissen kopogott az eső a tetőtéri ablakon, októberi zivatar kerekedett a tó és Füred fölött, nyáron megszokott dörgéssel és villámlással. Reggelre szétoszlott a felhő, foltosan borította be az eget, a nap is készült előbukkanni, aranyló színekbe öltöztetve a fákat.
A délelőtt Gáborral a sétáé, a napozásé, mélyre szívott levegőkúrával. A Kiserdő szélén átsétálva egy ismertető tábláról megtudtuk, hogy az itt is jellemző tölgyfa az erdő misztikus erőinek legfőbb hordozója, s a természet energiáinak közvetítője az emberek felé a kelták szerint, így mindjárt másképp álltunk a dologhoz, legalábbis ami engem illet.
A délelőtt folyamán a hőmérséklet 2O °C köré emelkedett, az idő nagyon marasztaló a kintlétre. A panzió ablakain kinézve, a fák sárga színárnyalataiba ütközik a szem, a fenyő szinte behajol az ablakon. San Godenzo és Szováta óta szeretem az ilyen behajlásokat, amikor az ember szinte kezet foghat az ágakkal. A tetőtéri ablak magasából a Tihanyi-félsziget vonulatát követheti a szem, vékony csíkban a Balaton vize is fölsejlik.
          A hétvégi remek idő turisták százait csalta a partra, a korzóra, a kikötőbe, az éttermekbe.  Van, aki örül ennek a pezsgő életnek, én a néptelenséget többre becsülöm, az előző este is csak kettesben sétáltuk körbe a kikötőt. A készülődő vihar azonban fedél alá űzte az embereket.
          Meg kellene csípnem magam, hogy érezzem, fogjam föl: ismét itt sétálgatok Füreden! Hosszú időbe telik, ki tudja, miért, amíg felveszem a májusban letett fonalat. A szanatóriumban többször is megfordulunk, minden a megszokott, mi több: ismerős betegtársakkal futunk össze. Savanyúvizet merek a Kossuth-forrásból, iszom a kávét a Kedves cukrászdában, helyi buszra szállunk, a vörös templom környékén a függönyös boltban vásárolok anyagokat, aztán egy önkiszolgáló étteremben ebédelünk. És ott a Balaton! A lényegek lényege, az élet irányítója itt-tartózkodásunk idején. Ma különösen szelíd arcát mutatta, rezzenéstelenül szívta magába a szokatlan, rekordokat döntögető októberi meleget, amelytől a vize 12 C-ra hevült. Ez a színekben egyáltalán nem mutatkozott meg, az ónszürke és az ezüst vegyületei voltak jellemzőek, a fáradt rózsaszínnel kiegészülve. Mintha a tó is az elmúlásra, az őszre készülne, bágyadt atmoszférát árasztott magából, őz-szerű szelídséget. Ebben a halk finomságban mégis fürgén cikáztak az erősödő szélben a vitorlások, amelyek hirtelen, nagy számban, mintha a vízből bukkantak volna elő. A meghosszabbított menetrend szerint közlekedő hajók lendületesen indultak a kikötőből Siófok és Tihany felé, fedélzetükön szép számban összegyűlt utasokkal. Késő délutánba hajlóan jelent meg a pára a távolban a víz fölött, hosszú fehér csíkot képezve, mely az alkony felé közeledve egyre csak hízott. Másnap délelőtt ez a légnemű képződmény egészen sejtelmessé varázsolta az amúgy is varázslatos tavat, engem is megbabonázott ilyetén szépségével. A tejszínű páracsík, mely a víztükör és az égbolt közé ékelődött, teljes hosszában és magasságában eltakarta a somogyi partokat, így néhány percre látvány-ajándékot kaptunk: tenger csillogott előttünk, a végtelenség látszatát keltve.  Szememmel többször is megbizonyosodtam a látvány felől, pillanatokra részegítően hatott rám a kép, a szemem örült, a szívem tapsikolt, az agyam józanságra intett, mígnem szertefoszlott ez a hihetetlenül szép káprázat. Az egyre erősödő balatoni szél rövid idő múlva már a fákat is jól kivehetővé tette a túlparton. Nekem ez a jelenség új volt a tó életében, őszi pillanatkép, a lakosok számára bizonyára megszokott és nem is említésre méltó. Csak most kezdtem igazán sajnálni, hogy holnap elutazom, és már csak egy napig láthatom októberi arcát a tónak.
          Újra zuhog az áztató eső odakint, nyugtató, altató muzsika az estében. Festő szerepében is szeretem: a vízcseppek újjávarázsolják majd a poros, fakó színeket, s reggel élénk sárgák, égő vörösek, izzó rőt árnyalatok lebegnek majd a Kiserdő fái között és talpam alatt a sétányon Füreden.
          Elalvás előtt még mélyeket szippantok az ablakban az őszi eső kesernyés illatából.
(A képen H. Barbócz Ildikó mereng Balatonfüreden, a Tagore sétányon található Blaha Lujza padján. 2013 nyarán készítettem.)

NOSZTALGIA - Esti látvány a Budai Várban és a Budai Várból











(A képeket 2014-ben készítettem)

2016. november 3., csütörtök

H. Barbócz Ildikó: Bekötöttünk

          Így mondták régen az öregek, az őseink az őszi munkák végére érve, felsóhajtva, megnyugodva, elégedetten. A szívós munkával, hangyaszorgalommal teli lett a kamra, a padlás, a pince, a szín. Kora
tavasztól késő őszig tartott a munka.  Hajnalok hajnalán már keltek az állatokhoz, és csak a kocsigyertyás este lelte őket a tűzhelynél, a kemencénél. Bizonyára vannak még ez országban ilyen emberek, de régebben ez volt az általános, a napi ritmus, a megélhetés rendje, szokása. A ma embere csak ámulna az ilyesmin, a hajnali teendőket nem is látná, a gereblyével, a kapával előbb ismerkednie kellene.
Mi gyerekkorunkban még beleszülettünk a kapás világba, nagypapánk szőlőt telepített a kertben, barna kannában hordtuk neki a vizet. A szőlőlugas ma is áll. Ha foghíjasan is, de hangulatos szüretek, préselések, kékszőlő-bogyózások, mustkóstolások, fokozások emlékét idézi. Nagymamánk hajdúsági pogácsát (Hajdúszoboszlón született) sütött mindig erre az alkalomra, a családi összejövetelre. Mert akkor még voltunk néhányan, akik a vödröket, a metszőollókat kézbe vettük, babos kendőben hajladoztunk a tőkék között, estébe hajlóan vártuk az édes-zavaros must csöpögését. Ezt bádog bögréből volt szokás megkóstolni. A legszebb fürtöket párosával madzagra fűzték föl, akasztották a kamrába, hogy karácsonykor finom csemege legyen.
A kamra valóságos kincsestár volt: ide hordták be télire ládákba az almát, itt száradt fateknőben vagy rozsdás nagy szűrőedényben az apránként az avarból fölszedegetett dió, itt forrt ki a must. A bor gyönyörű zöld üveg ballonokban érett. Ezekből „lopta ki” apánk a kész bort, amíg szerette-ihatta. A rücskös téli körtének és az illatos birsalmának külön az asztalon volt a helye. A földdöngöléses helyiségben a rózsakrumpli is sokáig elállt. Akkoriban még állandó neve volt a különféle krumplifajtáknak, a mai, kereszteződésből származókat a zöldséges sem tudja megnevezni.
Aztán eljött a mindenszentek ünnepe, és mi, kislányok ki-kisurrantunk a tepsiben fölállított gyertyákban gyönyörködni, mert ilyet még sosem láttunk. A kicsi kamraablakban imbolygó, sejtelmes fényekre aztán nagymamánk adta meg a magyarázatot. Ha erős tél köszöntött ránk, a disznóvágás után a kamrai hidegben vágtunk egy szelet paprikás abárolt szalonnát a reggeli pirítóshoz, merítettünk vas lábosból savanyú káposztás húst, ún. toros káposztát a vacsorára. Nemrégen a húgommal épp ezekre az időkre visszagondolva összegyűjtöttük a hajdan volt ízeket: új hús tormával, orjaleves karajból, hagymás vér a disznóölés reggelén, pogácsa, disznósajt, boros tea, töpörtyű zsírban kék bödönben eltéve, májas-véres- tüdős hurka, kolbász, káposztás kolbász és oldalas hús tepsiben sütve.
Én úgy mondom: szerencsére a földművelést, a kapálgatást mi is tovább vittük és örökítettük. Milyen nagy élmény volt még a régi telkünkön a hat sor málnásban medve módjára csemegézni, kicsi gyermekeinkkel az aljban kukoricabajuszt szagolgatni! Főzőtökből annyi termett, hogy a biciklit majd elrántotta a súly. A három-öt kilós, szürke héjú sütőtököket élvezettel gurítgattuk le a domboldalon. Süléskor barnán gyöngyöző, édes-kásás húsukat jóízűen majszoltuk a hűvös estéken, ki-kitekintve az aranyló őszbe vagy a hófehér tájba. Narancsos színüket aprításkor festővászonra viszem. Ebben hasonlítanak a sárgarépákhoz, melyekből egyszer akkorák teremtek, hogy orosz népmesébe illően huzigáltuk—ráncigáltuk ki őket a földből. Ez már a másik telkünkön történt. Itt gyűjtöttük fonott vesszőkosárba a vöröshagymát, szedtük vödrökbe a babot és a paradicsomot. A mandula volt az utolsó, melyet betakarítottunk: bottal vertük le az ágakról, gyakran a fejünkön, hátunkon is koppant, és a fűben „tűvé tettünk” értük minden talpalatnyi helyet. Aztán a hagymát is, a mandulát is, a gyűjtött diót is a teraszon szétterítve szárítgattuk.
Otthon a szőlősorok néha még gazdagon ontják fürtjeiket, de szüret már régen nincs, nem sül hajdúsági
pogácsa, a gyertyákat a temetőben gyújtjuk meg, telkeink a közös munka, az örömteli betakarítások szép emlékei. Várom, hogy majdan az unokáim tőlem is megkérdezik: mi végre pislákolnak mécsesek házi oltárom előtt a teraszon? A határban, az erdőben sétálva, kirándulásokon nem vagyok rest lehajolni egy-egy szem dióért, manduláért, a mogyorókat tüskés házukból kibontogatom, csipkéért kezemet összekarmolom, kökényből különleges ízű lekvár sorakozik a polcomon.
Ablakunk alatt az idén a kis virágos kertet felásóztam, a fűszernövényeket egy sorba ültettem, terméskövekkel csinosan kiraktam. Még a krizantémok nyílását megvárom, s a lehullott juharlevelekkel a rózsák tövét betakarom. Egyéb dolog nincs már a tél előtt. Bekötöttünk.
(Az illusztrációkat én, Batár Zsolt Botond tettem mellé.)

A japán kultúra napján - november 3.