2018. július 21., szombat

Magyarország felszabadult a török hódoltság alól - 1718. július 21.

A passzarovici (pozsarevaci) béke

1718. július 21-én kötötte meg az Oszmán Birodalom a Habsburgokkal és a Velencei Köztársasággal a passzarovici (pozsareváci) békét, mely egyezmény a Serenissimával négyéves, Béccsel pedig kétesztendős háborút zárt le. A szerződés értelmében a Magyar Királyság egésze felszabadult a 164 éves török uralom alól.
Az 1699-es karlócai békét megelőző háborúban a Szent Liga döntő győzelmet aratott az oszmánok felett. Ennek köszönhetően a Habsburgok uralmuk alá vonták Magyarország és Erdély területét, a Velencei Köztársaság pedig a Peloponnészoszi-félszigetet hódította meg. Az Oszmán Birodalom azonban nem mondott le az elvesztett területek visszaszerzéséről, és miután 1710–11-ben kedvező eredménnyel háborúzott Nagy Péter cár (1682–1725) ellen, III. Ahmed szultán (ur. 1703-1730) utasítást adott egy Velence elleni háborúra. Az időpont alkalmas volt, Ausztria, az egykori Szent Liga egyik legerősebb tagja ugyanis kellőképpen kimerült az 1701 óta zajló spanyol örökösödési háborúban. A Damat Ali nagyvezír által vezetett 70 000 főnyi oszmán sereg 1714 decemberében elözönlötte a félszigetet, és alig száz nap alatt bevette a velenceiek összes erődjét. Mivel a Serenissima sem szárazföldön, sem tengeren nem tudott hatásosan védekezni, a törökök előbb a Johann Matthias van der Schulenburg által védett Korfu, majd Dalmácia partjai ellen indultak, de a szigetnél és Senj váránál egyaránt vereséget szenvedtek. Az oszmán kudarcok ellenére a Habsburg Birodalom szomszédságában zajló hadműveletek nyugtalanították Bécset, ezért III. Károly (1711–1740) 1716 áprilisában – Velence oldalán, XI. Kelemen pápa támogatásával – belépett a háborúba.
A fővezéri posztot a korábbi török és spanyol örökösödési háborúban kiemelkedő teljesítményt nyújtó hadvezér, Savoyai Jenő herceg kapta meg, aki már a hadműveletek elején szembekerült Damat Ali pasa mintegy 120 000 fős hadseregével. A császári fővezér gyakorlatilag az első összecsapás során megvívta a háború döntő ütközetét, ugyanis 1716. augusztus 5-én, Pétervárad mellett megsemmisítő vereséget mért a nagyvezírre. Miután Damat Ali elesett a csatamezőn, Savoyai Jenő a kaotikus állapotba került hódoltsági területek ellen vonult. Októberben elfoglalta a Bánság központját, Temesvárt, majd 1717 első hónapjaiban bevette Nándorfehérvárt (ma: Belgrád, Szerbia) is. A császári erők mélyen benyomultak Szerbiába, és az Olt-folyóig megszállták Havasalföldet is. A központi területeken erősödő török ellenállás, és az európai egyensúlyt féltő nyugati szirénhangok azonban megállásra késztették az uralkodót.
A három háborúzó hatalom követei – Nagy-Britannia, Hollandia és Svédország közvetítésével – 1718. július 5-én megkezdték, majd július 21-én, az Észak-Szerbiában fekvő Passzarovic (szerbül: Pozsarevác, németül Passarowitz) városában megkötötték a 25 évre szóló békét, mely nagyrészt a harctéren elért eredményeket tükrözte.
Ezen a magyar törvények értelmében Magyarország képviselőjének is ott kellett volna lenni. Báró Szlavnicai Sándor Gáspárt (†1723 u.) megbízták, hogy ott magyar követként megjelenjen, de mivel a karlócai békekötésnél is megszegték e törvényt, ezt ürügyként használva, Savoyai Jenő ellenzése miatt, Magyarországot ezúttal sem képviselhette senki.
Velence katonai vereségei folytán elveszítette az 1699 után megszállt Moreát, egyedül azokat az erődöket tarthatta meg, melyeket Damat Ali csapatai annak idején nem foglaltak el. Ezzel szemben a Habsburg Birodalom abszolút győztesként köthetett békét E szerint a Habsburg–Török Birodalom határa az Olt, a Duna, a Timok, a Kis-Morava, a Drina, a Száva és az Una. A Habsburgok megszerezték a Bánságot, Szerbia északi részét, valamint a középkori Szörényi Bánság (a későbbi Észak-Bosznia) területét. E mellett a foglyokat kicserélték, a keresztények szabadon gyakorolhatták vallásukat a Török Birodalomban (mint azt a karlócai béke is biztosította). A kereskedelem biztosítására konzulságokat és ügynökségeket létesítettek.
A császári tárgyaló felek eleinte II. Rákóczi Ferencnek és bujdosó társainak (főleg Bercsényi Miklósnak, Esterházy Antalnak, Forgách Simonnak, Csáky Mihálynak és Vay Ádámnak) a kiadatását is követelték, de III. Ahmed szultán (1703–30) kijelentette: inkább elveszti fővárosát, semhogy magát a vendégszeretet megsértése által ennyire lealázza. Az ellenséges spanyol hajóhad itáliai sikereinek hírére a császári biztosok csak azt érték el, hogy a kurucoknak a Porta a határoktól távolabbi helyen, Rodostóban (a Márvány-tenger európai partján, Konstantinápolytól – ma: Isztambul – kb. 110 km-re nyugatra) jelölt ki menedékhelyet.
A pozsareváci békét követően úgy tűnt, a Török Birodalom hamarosan végleg kiszorul majd a Duna-medencéből, „Európa beteg embere” azonban még korántsem volt olyan állapotban, hogy a nagyhatalmak könnyűszerrel elbánjanak vele. Ilyen szempontból maga III. Károly is alábecsülte az oszmánokat, amikor 1737-ben Oroszország oldalán újabb háborút indított a Porta ellen. A király személyes vezetésével vívott kétéves háborúban végül a Pozsarevácnál megszerzett területek többsége elveszett; kivételt egyedül a Temesi Bánság jelentett. Magyarország számára ugyanakkor sem a pozsareváci, sem az 1739-es belgrádi béke nem hozott pozitívumot, a Bánát ugyanis nem került magyar közigazgatás alá, hanem – állandó német betelepítések mellett – nagyrészt katonai határőrvidékként szolgálta a Birodalom biztonságát. 
(Forrás: Rubiconline, Szerző: Tarján Tamás, valamint: Horváth M. VII:83. - Bánlaky XVIII. - MTK II:557.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése